a suttogásodban elvesznek a szavak.
amit hallok, csak a nedves lihegésed.
arrébb löklek, hogy tudd, undorodom tőled.
a homályban, odakint sikítanak a fények
a Holdat félszegen bámulom a piszkos ablakon át
a te arcodra viszont már emlékezni sem tudok.
émelyít a forróság, kapkodom a levegőt
hallgatok és forgolódom, köhögök
és bámulok a sápadt pirkadatba.
szégyen!
gyalázat!
kiabálok, hangom reked, s fejem zúgja
lelkem viharát.
ó, igen, giccs a köbön, felejtsd el, komám
mert nincs lélek, szív sem, nem adtak
hazug vagyok, felkötnek hajnalban.
nem kérek kegyelmet, ez itt a jég dala
megfagyok, széttörök. valaki imáid füleli,
de a szilánkok felsértik fáradt talpadat.
2014. augusztus 1., péntek
2014. június 1., vasárnap
Embrióvér
szemednek egykedvű derűjében
néz rám vissza, hunyorog
a kíváncsi Isten.
én már vak voltam mikor
szólt a duda s csörömpölt
el mellettem a villamos.
leárazva vettem boldogságot
hát vittem haza este biciklin
és mentem és kiabáltam otthon.
"megjöttem, hoztam örömet, kedves!
...öltözz fel, hát nem szégyelled magad!
ég a villany, az egész ház tiszta retek
a fogkefémet,kértem, ne használd
s mondtam, tőled aludni nem tudok.
nagy kérés tán, hogy fogd be a pofád?"
megfonnyadt a spájzban a 'szííívem'
míg játszottam a hattyút meg a halált
szomorú ez a kedd, meddő a szerelem.
szerdán lenn a játszótéren ülök a padon
tán cukros néninek hisznek az anyukák
míg könnyeimet a szél fújja hallgatagon.
apokrif olvasmányok, cigarettafüst
rúzsfoltos száddal ne csókolj, kérlek!
de szeretném, hogy arcomat megüsd.
ahogy elszáll a nyár, fejemben úgy
omlanak az emlékek, mint sárga fényképek
ha elmosódnak, s kézfejemre vér hull.
ez a vércsepp az el nem énekelt dalé,
az esztelen szenvedély bűndiadaláé
a százszor kimosott-szakadt szennyesé.
szemednek egykedvű derűjében
néz rám vissza, sír egymaga
a szülő Isten.
már vak vagyok, s mikor
éjjel felriaszt a nemlét,
hallgatom a körúton a villamost.
néz rám vissza, hunyorog
a kíváncsi Isten.
én már vak voltam mikor
szólt a duda s csörömpölt
el mellettem a villamos.
leárazva vettem boldogságot
hát vittem haza este biciklin
és mentem és kiabáltam otthon.
"megjöttem, hoztam örömet, kedves!
...öltözz fel, hát nem szégyelled magad!
ég a villany, az egész ház tiszta retek
a fogkefémet,kértem, ne használd
s mondtam, tőled aludni nem tudok.
nagy kérés tán, hogy fogd be a pofád?"
megfonnyadt a spájzban a 'szííívem'
míg játszottam a hattyút meg a halált
szomorú ez a kedd, meddő a szerelem.
szerdán lenn a játszótéren ülök a padon
tán cukros néninek hisznek az anyukák
míg könnyeimet a szél fújja hallgatagon.
apokrif olvasmányok, cigarettafüst
rúzsfoltos száddal ne csókolj, kérlek!
de szeretném, hogy arcomat megüsd.
ahogy elszáll a nyár, fejemben úgy
omlanak az emlékek, mint sárga fényképek
ha elmosódnak, s kézfejemre vér hull.
ez a vércsepp az el nem énekelt dalé,
az esztelen szenvedély bűndiadaláé
a százszor kimosott-szakadt szennyesé.
szemednek egykedvű derűjében
néz rám vissza, sír egymaga
a szülő Isten.
már vak vagyok, s mikor
éjjel felriaszt a nemlét,
hallgatom a körúton a villamost.
2014. április 6., vasárnap
Higgyél
egy emberben,
s már hamvad a kegy
míg mállik a jóhiszem
roppan könnyű csontod
a padkán, hurcolt poraid
szállnak el.
higgyél egy istenben,
s integet a vörös határ,
a tölgyek alja megremeg.
bátraké a foszlott zászló,
diadalt ül még a félelem:
tagadd le.
vagy ne higgy semmiben,
állj meg alant vigyázzba
szemközt a valósággal
némán tűrve remélj
és remélve tűrj:
életet.
s már hamvad a kegy
míg mállik a jóhiszem
roppan könnyű csontod
a padkán, hurcolt poraid
szállnak el.
higgyél egy istenben,
s integet a vörös határ,
a tölgyek alja megremeg.
bátraké a foszlott zászló,
diadalt ül még a félelem:
tagadd le.
vagy ne higgy semmiben,
állj meg alant vigyázzba
szemközt a valósággal
némán tűrve remélj
és remélve tűrj:
életet.
2014. február 2., vasárnap
Anglia
halvány a lámpafény az olvasáshoz,
égőt cserélni nincs pénzem,
megdagadt az arcom a széltől,
gyenge vagyok egészen.
láttam ma magam egy kirakatüvegben
aztán az út másik oldalára néztem át,
ott is én voltam, bámultam vissza rám.
megfordultam, s bementem a postára,
feladtam az üdvözletet a papának.
beteg szegény, húgom ápolja
nem volt már hely a kórházban.
megírtam azt is, a minap utazom
el a világ másik oldalába, többet
keresni, s küldök majd mindig haza
csomagot, s elhagyatva, reszketve
izzadom a sorokat a levélpapírra
idegenek a betűk, árvák a szavak.
égőt cserélni nincs pénzem,
megdagadt az arcom a széltől,
gyenge vagyok egészen.
láttam ma magam egy kirakatüvegben
aztán az út másik oldalára néztem át,
ott is én voltam, bámultam vissza rám.
megfordultam, s bementem a postára,
feladtam az üdvözletet a papának.
beteg szegény, húgom ápolja
nem volt már hely a kórházban.
megírtam azt is, a minap utazom
el a világ másik oldalába, többet
keresni, s küldök majd mindig haza
csomagot, s elhagyatva, reszketve
izzadom a sorokat a levélpapírra
idegenek a betűk, árvák a szavak.
2014. január 12., vasárnap
Másodpercek
Miután bejártuk szinte az egész országot, Bryggenben, a kis történelmi városkában horgonyoztunk még le néhány napra, hazaindulás előtt. Én szerettem volna, ha csak úgy menet közben döntjük el, visszafelé hol szállunk meg, mint ahogy általában máskor is ahogy esik úgy puffan módra járok el az életemben. Ez van, soha nem fogok ahhoz eléggé felnőni, hogy a dolgok ezen állása visszavonhatatlanul és maradéktalanul megváltozzon. Nem mintha meg kellene, hogy. Szerintem, persze. István viszont ragaszkodott hozzá, hogy ide jöjjünk és már jó előre lefoglalta a szállást. Utólag ezt én sem bántam, megérkezvén ugyanis, ahogy beleszippantottam a levegőbe és megsimogatta az orrom a friss hegyi illat és a tenger sós aromájának egyvelege, rögtön tudtam, hogy pontosan ez az a hely, ahol most lennem kell.
Reggel kilenc. Lennn a kávézóban szürcsöljük a kávét. Előttünk a kikötő.
- Van még egy kis köd. Tök jó, hogy csak félig látszanak a hajók a vízben. Mintha egy elátkozott kísértetvárosban lennénk.- jegyezte meg István.
Hangjában derüs jókedv csengett és lágy mosoly. Imádtam, hogy olyan kifejező hangja volt. És megnyugtató. És erotikus.
- Ki tudja. A középkori kereskedők talán még mindig kutatnak az ezüstjök után. És éjfélkor meglátogatnak minket is. -válaszoltam.
- Akkor majd szólj, hogy ha kopognak az ajtón, hogy még időben felvegyem az öltönyöm. Mégsem nyithatok nekik ajót egy szál gatyában.
- Na igen, semmi esetre se hozzuk ki a gyufát náluk.
Csend.
1, 2 és 3.
- Vááááááááá!- ordította István, miközben mellettem termett és megszorította a vállamat.
-Jézusom, ezt ne csináld még egyszer! Komolyan mondom, megijedtem.
-Persze, kamuzol. Csak azért mondod, hogy elhiggyem, milyen félelmetes vagyok.
- Hát az lehet hogy akkor is ezt mondanám, ha nem ijedtem volna meg, de mivel erről jelen esetben nincs szó, így tárgytalan a felvetésed.
- Te kis huncut. - vetette oda István nevetve, és magához ölelt.
Csend.
1, 2, 3,4, 5, 6, 7, 8, 9 ................
A köd felszálllt. Meleg napfény árasztotta be a tenger felszínét, kéken csillogott az ég.
Belül.
Másnap felkerekedtünk, hogy hegyet másszunk. Hátizsákkal meg minden jóval felszerelve lépegettünk az egyre meredekebb felszínen. Az út kanyargós volt és kavicsos, kitűnő és kimerítő kihívásnak ígérkezett, vagyis mintha nekem találták volna ki. Miért vonzódom a lehetetlenhez ennyire? És miért van az, hogy vannak emberek, akik nem? Érthetetlen a világ. Ezért olyan izgalmas, hiszen gondolhatsz bármit. Nem az alkotott ítélet a fontos, hanem az átélt élmény.
Én mentem elől. István hátulról fedezett, arra az esetre, ha valami történne. Lassacskán már-már felértünk. Jó ideig nem szóltunk semmit, csak hallgattuk lépteink ropogását, egymás remegő lélegzését.
- Aladár vajon most mit csinálhat otthon? Ő is biztosan szívesen tartana velünk.
- Aladár?? Édesem, ezt te se gondolhatod ilyen ünnepélyesen komolyan. Szerintem most is épp a mama szófáját teríti be az egész löttyedt teste és a lóbőrt húzza.
- Na ne legyél már ilyen undok. Most igenis ráfér a pihi. Múltkor úgy megkergette a Sanyi bá' kutyája. Azt a dögöt is, hogy miért nem tudja néha bezárni...
- Nahát, jól hallottam?? A nejem dögnek nevezett egy kutyát? Méghozzá a hurutos Sanyi bá' kutyáját?
- Menj már. Csak Aladárkát próbálom védeni. Tudod, ez valahogy úgy lehet, mint mikor valaki szereti a gyerekeket. És ha a gyereked először suliba megy akkor örülsz hogy hú, de megnőtt már és végre ő is együtt tanulhat a többi aranyos gyerekkel. De ha a gyereked kap egy maflást egy társától, akkor te mész és megcibálod az anyukája haját, nem különben ő.
- Igen, édesem, szerintem sincs itt az ideje még, hogy gyerekünk legyen.
- Hülyeeee!- kiabáltam műhisztériával, félig hátrafordultam és gyengéden meglöktem Istvánt.
A következő pillanatban egy puffanást hallottam magam mögött és roppanásokat, ahogy apró ágak széttörnek.
-István! István! Jól vagy......István! Hol vaagy?
Csend.
1,2,3, 4, 5, 6, 7,8, 9..................
Sokáig kiabáltam, hasztalan. Elindultam lefelé, futottam, Jó néhányszor elestem közben és a bokám megrándult, horzsolásokat is szereztem, de nem törődtem vele. Végül megálltam és leültem egy fa tövében, zokogni kezdtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Fagyos remegés rázta a testemet, rettegtem mint egy űzött vad. Az arcomhoz emeltem a kezemet. Meleg nedvességet éreztem. Valószínűleg egy vastagabb faág lehetett. Észre se vettem.
Nem tudom meddig ültem ott. Hány percet, hány órát, csak azt tudom, hogy egyszercsak rámtört az álom a kimerültségemben.
-Emlékszel, mikor az állomáson voltunk? És hogy mit mondtál?
- Persze, hogy emlékszem. Azt mondtam, nem ígérhetem, hogy mindig veled maradok.
- "...csak addig, ameddig bennem élsz. És én benned."
- Hé, édes, nem azért de szerintem az ágyban kényelmesebb lenne. Jó, tudom, annyira nem egy nagy eresztés az a panzió, meg hogy szereted az extrém helyzeteket, de azt mondom menjünk haza és vegyünk egy forró fürdőt.
- Istváán, ....te vagy az??-eszméltem fel és alig hittem, hogy felébredtem.
- Miért, zavarok?
- Hülyeeee.
- Na, ne kezdd ezt megint.
- De mi történt veled, hol voltál? Megsérültél? Azt hittem, meghalok a kétségbeeséstől.
- Semmi komoly. Fenn kicsit nagy lendületet vettél, nem nagyon tudtam vele lépést tartani. Lehemperegtem pár métert, kicsit bevertem a fejem, aztán megálltam valami bokorban és aludtam asszem, én is egy keveset.- mondta, miközben az arcomat simogatta.- Na, és te hogy vagy?
- Azt hiszem, minden rendben. Most már. -mosolyogtam rá.
- Legközelebb, ha valami hasonló történik, ne mozdulj el onnan, ahol vagy. Tudom, hogy nagy kérés, de légyszi. Csak várj meg. És én jövök.
- Tudom.- suttogtam.
- Van itt neked ám valami. Add a kezed....hopp, vigyázz csak óvatosan.- mondta István, majd valamit előhámozott a pólójából, amit korábban levett.
- Mi ez? Úristen, ez egy sün?? Mit keres nálad egy sün? Jaaaj, de aranyos.
- Ott találtam magam mellett nem messsze, a bokornál. Szegénykével valami nem stimmel. Lehet, hogy elrontotta a gyomrát. Mit gondolsz, szerinted meg tudjuk gyógyítani?
- Biztosan meg tudjuk gyógyítani.- vágtam rá vigyorogva.
- Akkor indulhatunk is.
- Merre van a varázspálcád, édes? Még azt is fennhagytad?
- Szerinted? Eldobtam út közben, túl sietős volt.
- Úgyis kellett volna már vennünk egy újat. Kérdés, hogy Bryggenben vajon lehet-e fehér botot kapni?
- Nemtom, de max faragunk egyet valamelyik ágból, és ráírjuk, hogy "WHITE".
- Ez mekkora nagy ötlet!
- Nekem mindig nagy ötleteim vannak. -mosolyogtam Istvánra. István megfogta a kezemet, és megölelt.
Csend.
1,2,3,4,5,6,7,8,9................................
Ráérősen, kicsit fáradtan, itt-ott kicsit véresen sétáltunk le Bryggen egy kis hegyéről. Amint beértünk a panzióba, vettünk egy forró fürdőt. Még maradtunk aztán pár napot, de a hegyet nem próbáltuk meg megmászni még egyszer. Beleszívtam a levegőbe és elképzeltem, milyen lehet odafenn.
Csodaszép volt.
Reggel kilenc. Lennn a kávézóban szürcsöljük a kávét. Előttünk a kikötő.
- Van még egy kis köd. Tök jó, hogy csak félig látszanak a hajók a vízben. Mintha egy elátkozott kísértetvárosban lennénk.- jegyezte meg István.
Hangjában derüs jókedv csengett és lágy mosoly. Imádtam, hogy olyan kifejező hangja volt. És megnyugtató. És erotikus.
- Ki tudja. A középkori kereskedők talán még mindig kutatnak az ezüstjök után. És éjfélkor meglátogatnak minket is. -válaszoltam.
- Akkor majd szólj, hogy ha kopognak az ajtón, hogy még időben felvegyem az öltönyöm. Mégsem nyithatok nekik ajót egy szál gatyában.
- Na igen, semmi esetre se hozzuk ki a gyufát náluk.
Csend.
1, 2 és 3.
- Vááááááááá!- ordította István, miközben mellettem termett és megszorította a vállamat.
-Jézusom, ezt ne csináld még egyszer! Komolyan mondom, megijedtem.
-Persze, kamuzol. Csak azért mondod, hogy elhiggyem, milyen félelmetes vagyok.
- Hát az lehet hogy akkor is ezt mondanám, ha nem ijedtem volna meg, de mivel erről jelen esetben nincs szó, így tárgytalan a felvetésed.
- Te kis huncut. - vetette oda István nevetve, és magához ölelt.
Csend.
1, 2, 3,4, 5, 6, 7, 8, 9 ................
A köd felszálllt. Meleg napfény árasztotta be a tenger felszínét, kéken csillogott az ég.
Belül.
Másnap felkerekedtünk, hogy hegyet másszunk. Hátizsákkal meg minden jóval felszerelve lépegettünk az egyre meredekebb felszínen. Az út kanyargós volt és kavicsos, kitűnő és kimerítő kihívásnak ígérkezett, vagyis mintha nekem találták volna ki. Miért vonzódom a lehetetlenhez ennyire? És miért van az, hogy vannak emberek, akik nem? Érthetetlen a világ. Ezért olyan izgalmas, hiszen gondolhatsz bármit. Nem az alkotott ítélet a fontos, hanem az átélt élmény.
Én mentem elől. István hátulról fedezett, arra az esetre, ha valami történne. Lassacskán már-már felértünk. Jó ideig nem szóltunk semmit, csak hallgattuk lépteink ropogását, egymás remegő lélegzését.
- Aladár vajon most mit csinálhat otthon? Ő is biztosan szívesen tartana velünk.
- Aladár?? Édesem, ezt te se gondolhatod ilyen ünnepélyesen komolyan. Szerintem most is épp a mama szófáját teríti be az egész löttyedt teste és a lóbőrt húzza.
- Na ne legyél már ilyen undok. Most igenis ráfér a pihi. Múltkor úgy megkergette a Sanyi bá' kutyája. Azt a dögöt is, hogy miért nem tudja néha bezárni...
- Nahát, jól hallottam?? A nejem dögnek nevezett egy kutyát? Méghozzá a hurutos Sanyi bá' kutyáját?
- Menj már. Csak Aladárkát próbálom védeni. Tudod, ez valahogy úgy lehet, mint mikor valaki szereti a gyerekeket. És ha a gyereked először suliba megy akkor örülsz hogy hú, de megnőtt már és végre ő is együtt tanulhat a többi aranyos gyerekkel. De ha a gyereked kap egy maflást egy társától, akkor te mész és megcibálod az anyukája haját, nem különben ő.
- Igen, édesem, szerintem sincs itt az ideje még, hogy gyerekünk legyen.
- Hülyeeee!- kiabáltam műhisztériával, félig hátrafordultam és gyengéden meglöktem Istvánt.
A következő pillanatban egy puffanást hallottam magam mögött és roppanásokat, ahogy apró ágak széttörnek.
-István! István! Jól vagy......István! Hol vaagy?
Csend.
1,2,3, 4, 5, 6, 7,8, 9..................
Sokáig kiabáltam, hasztalan. Elindultam lefelé, futottam, Jó néhányszor elestem közben és a bokám megrándult, horzsolásokat is szereztem, de nem törődtem vele. Végül megálltam és leültem egy fa tövében, zokogni kezdtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Fagyos remegés rázta a testemet, rettegtem mint egy űzött vad. Az arcomhoz emeltem a kezemet. Meleg nedvességet éreztem. Valószínűleg egy vastagabb faág lehetett. Észre se vettem.
Nem tudom meddig ültem ott. Hány percet, hány órát, csak azt tudom, hogy egyszercsak rámtört az álom a kimerültségemben.
-Emlékszel, mikor az állomáson voltunk? És hogy mit mondtál?
- Persze, hogy emlékszem. Azt mondtam, nem ígérhetem, hogy mindig veled maradok.
- "...csak addig, ameddig bennem élsz. És én benned."
- Hé, édes, nem azért de szerintem az ágyban kényelmesebb lenne. Jó, tudom, annyira nem egy nagy eresztés az a panzió, meg hogy szereted az extrém helyzeteket, de azt mondom menjünk haza és vegyünk egy forró fürdőt.
- Istváán, ....te vagy az??-eszméltem fel és alig hittem, hogy felébredtem.
- Miért, zavarok?
- Hülyeeee.
- Na, ne kezdd ezt megint.
- De mi történt veled, hol voltál? Megsérültél? Azt hittem, meghalok a kétségbeeséstől.
- Semmi komoly. Fenn kicsit nagy lendületet vettél, nem nagyon tudtam vele lépést tartani. Lehemperegtem pár métert, kicsit bevertem a fejem, aztán megálltam valami bokorban és aludtam asszem, én is egy keveset.- mondta, miközben az arcomat simogatta.- Na, és te hogy vagy?
- Azt hiszem, minden rendben. Most már. -mosolyogtam rá.
- Legközelebb, ha valami hasonló történik, ne mozdulj el onnan, ahol vagy. Tudom, hogy nagy kérés, de légyszi. Csak várj meg. És én jövök.
- Tudom.- suttogtam.
- Van itt neked ám valami. Add a kezed....hopp, vigyázz csak óvatosan.- mondta István, majd valamit előhámozott a pólójából, amit korábban levett.
- Mi ez? Úristen, ez egy sün?? Mit keres nálad egy sün? Jaaaj, de aranyos.
- Ott találtam magam mellett nem messsze, a bokornál. Szegénykével valami nem stimmel. Lehet, hogy elrontotta a gyomrát. Mit gondolsz, szerinted meg tudjuk gyógyítani?
- Biztosan meg tudjuk gyógyítani.- vágtam rá vigyorogva.
- Akkor indulhatunk is.
- Merre van a varázspálcád, édes? Még azt is fennhagytad?
- Szerinted? Eldobtam út közben, túl sietős volt.
- Úgyis kellett volna már vennünk egy újat. Kérdés, hogy Bryggenben vajon lehet-e fehér botot kapni?
- Nemtom, de max faragunk egyet valamelyik ágból, és ráírjuk, hogy "WHITE".
- Ez mekkora nagy ötlet!
- Nekem mindig nagy ötleteim vannak. -mosolyogtam Istvánra. István megfogta a kezemet, és megölelt.
Csend.
1,2,3,4,5,6,7,8,9................................
Ráérősen, kicsit fáradtan, itt-ott kicsit véresen sétáltunk le Bryggen egy kis hegyéről. Amint beértünk a panzióba, vettünk egy forró fürdőt. Még maradtunk aztán pár napot, de a hegyet nem próbáltuk meg megmászni még egyszer. Beleszívtam a levegőbe és elképzeltem, milyen lehet odafenn.
Csodaszép volt.
2014. január 1., szerda
Allergia macskaszőrre
Vacsorára újfent nyers húst kap
A magafajta esztelen,
Fél pohár borral, felszeletelve.
Szombat reggel a piacon
Leárazott, gyorsfagyasztott
Önuralmat nem árultak
Megkísérteni hagyja hát magát,
Ma éjjel a Sátán viszi bálba.
Látása még fél lábon ép
Hallása egy denevéré-mondja neki
A kedves ismeretlen doktornéni,
Mielőtt skizofrénnak nézi.
Orra, ámbár nem a régi,
A félelem szagát megérzi
S becsülettel csapolja a vért,
Plusz teljesítménybérért.
Este útnak indul, hazamenne
Hogy rombolhasson kedvére
Szét lelkeket s pár puha elvet.
Baj csak annyi, az úton a pirost
Zöldnek nézi, s elcsapja egy kamion.
Maga elszáll, teste csak, mi marad pőre
Sírhelyén áll ma is: Ez van,
Allergiás volt macskaszőrre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)