2069 telén, december 10-én, hajnali 2 óra 20 perckor nevezett M. Gizike nehéz álomból ébredt.
Sűrűn kapkodva a levegőt, verejtékben úszva szállt le az ágyáról és a szekrényhez ment. Felülről kivett egy közepes méretű műanyag-dobozt, amely tabletta formájú antibiotikummal volt tele. Kihelyezett az asztalra 1 db, 'Paranoid rémálom-csillapító' elnevezésű, 58YGE jelzéssel ellátott tablettát, valamint a 2db, 65XQT jelű, 'Belső béke' tablettáit, amelyeket napi rendszerességgel szedett 5 éve, mióta azt orvosa, a YourDoctor 10.1 ( a legjobb a környéken) neki felírta.
Azonban most elfelejtette bevenni őket napközben. Soha nem fordult még ez elő vele 5 év alatt és rendkívüli módon kétségbeesett. Következésképp előbbi adagját még egy Xanax5000-rel is megtoldotta. Néhány ismerőse ugyan gyakran mondogatta neki, hogy ne ezt az ezeréves, kétes összetételű nyugtatót használja, amelyen vagy 20 éve nem hajtottak végre egy tisztességes innovációt, és amelynél sokkal megbízhatóbb gyógyszerek vannak a piacon. Hiába, Gizike csak az ódivatú Xanax5000-re esküdött. 10 perccel később újra elaludt. Ezúttal nyugodtan telt a még alvással töltött néhány órája, de reggel kissé fáradtan kelt. Munkába indult.
Az Állami Pénzek és Virtuális Javak Felügyeletének Hivatalában dolgozott, mint lakossági ügyintéző. 15 éve. Elmondása szerint sok tapasztalatot és biztos hátteret tudhat maga mögött. Az osztályvezető, K. Pista mindig hasznos és precíz munkaerőként értékelte, akivel azonban nem ápolt közvetlen munkatársi viszonyt, mint ahogy egyébként a többi alkalmazottjával sem. Az intézményen belüli hierarchia szent volt és sérthetetlen.
Mondhatnánk, hogy Gizike csak a munkájának élt, hiszen elvált, gyermektelen asszony volt. Férje, P. Béla, építészmérnök és ő nem illettek össze, amire 2 év után rá is jöttek. Békében váltak el, de a kapcsolatot nem igazán tartották, mert Béla elköltözött a Földről. Jó pénzért elvállalta a "Támad a Mars" c. projekt építészeti részének vezetését, a földönkívüliek titkos megbízásából.
Gizikének tehát rengeteg szabadideje volt, amelyet egy olyan mintaalkalmazott, mint ő, akár otthoni munkára is fordíthatott volna, de ez nem így történt. Igazság szerint alig várta, hogy a munkaidő leteljen és a lehető leggyorsabban távozhasson az épületből. Egészen másnapig vagy hétfő reggelig nem is gondolt a munkával kapcsolatos ügyekre. Hogy miért? Mert Gizike úgy gondolta, ezek semmiképpen nem az ő ügyei, hanem az embereké, akik hozzá bemennek. Azon kívül pedig, hogy ő megteszi, amit kell, semmi köze idegenek ügyes-bajos dolgaihoz. Már fiatalon rájött, hogy gyűlöli az idegeneket. És azzal is tisztában volt, hogy csak egy ilyen ember lehet alkalmas ennek a munkának a hatékony elvégzésére. Tudta ezt Pista is, éppen ezért gyűjtött össze magához hasonló embereket.
-És csak jönnek és jönnek a hülyébbnél hülyébb kérdéseikkel. Soha nem fogynak el, nem hagynak békén. Nem értik meg, hogy nem tudhatom a választ a huszadrangú kérdésükre és nem lehet eleget tenni a kérésüknek. Különben is, menjenek, amerre látnak. Készülne már az ember haza és akkor 15:50-kor még beesik egy idióta és okoskodik? Érti? Okoskodik.- Gizike felült a díványáról, levette a fejhallgatót. Majd kikapcsolta az érintőképernyőjén a YourDoctor 10.1 YourPsychiatrist funkcióját.
-Fárasztó nap volt ez is.-gondolta magában Gizike. 22 óra 34 perc volt. Úgy döntött, lefekszik. Ismét nyugtatót vett be, így rögtön álomba szenderült.
Ugyanaz a rémálom. Megint. Álmában a múltban járt, amiről dédnagymamája mesélt neki gyerekkorában. A kép, amit akkor lefestett, eléggé szörnyű volt ahhoz, hogy emlékezzen rá ennyi év után is. De nem gondolta volna, hogy ennyire rettenetes lesz a város, ahol ő is született. Az autók olyanok voltak, mint egy konzervdoboz: ócskák és rozogák. Benzinnel működtek. Romos, lepusztult társasházak mindenfelé. Furcsa öltözékű és frizurájú emberek. Ellenségesek, mégis, üres tekintetükben mintha magát látta volna. A képek filmszerűen folytak a fejében.
Egy vágás, és a hivatalban ül. Ott, ahol dolgozik. Igaz, az épület és az iroda kinézete egy lapon sem emlegethető a valóságbelivel, de felismeri. Ez az. És ezek a furcsa emberek mindenhol. Sok a szemüveges, idős ember. Ronda, nagy szemüveg van rajtuk.
Ott ült a helyén és kötelességszerűen várta, hogy jöjjön valaki. Nagy volt a zaj, a zűrzavar. Az asztalán nem volt számítógép. Csak papírtornyok. Hirtelen látta megjelenni Pistát, a főnökét. Egy férfihez tartott, aki az imént lépett be a bejáraton. Mikor odaért hozzá, így köszöntötte:
- Jó napot, elvtárs! Jöjjön, már vártam magát!- A személyes ügyfele volt.
Közvetlenül ezután megjelent Gizike előtt egy középkorú, sötét hajú, sötét bőrű nő. Ő volt a legfurcsább ember, akit addig az álmában látott. Hosszú, tarka szoknyát viselt és hosszú haja kendőbe volt kötve. Mindkét kezén hatalmas gyűrűk. Gizikét kirázta a hideg.
- Jó napot kívánok!-mondta az asszony, furcsa akcentussal.
- Jó napot kívánok! Kérem, foglaljon helyet! Miben segíthetek? -kérdezte Gizike.
- Hát kérem szépen, én a kérvényemmel kapcsolatban jöttem, a TB miatt.
- Kedves neve?
- H. Piroska.
- Születési ideje?
- 1940. 06. 20.
- Anyja neve?
- Sz. Irénke.
- Egy pillanat...igen, itt vannak a dokumentumai. Kedves Piroska, Önnek 2 hónapja megszűnt a munkaviszonya. Ennek értelmében az orvosi ellátást jelenleg magának kell finanszíroznia. A kérvény elbírálására 30 nap áll a rendelkezésünkre, így azt Ön 2 héten belül meg fogja kapni.
- És akkor azt elfogadják?
- Nagy valószínűséggel nem,éppen az említettek miatt, de mivel nem én vagyok az illetékes az ügyben, nem tudok Önnek pontos tájékoztatást adni.
- És az illetékes hol van? Tudok vele beszélni?- kérdezte a nő ingerülten.
- Nem, nem tud.-válaszolt Gizike kevésbé higgadtan, kelletlenül.-Az illetékes úr ilyen ügyekben nem fogad személyesen ügyfeleket.
- De nekem nagyon sürgős lenne. Komoly betegségem van, kórházi kezelésre szorulok, drága gyógyszereket szedek és ha még a háziorvoshoz is...
- Asszonyom, kérem. -szólt közbe Gizike. - Nem tudok Önnek segíteni. Viszontlátásra!
- Maguk semmit se tudnak! Hogy verné meg magukat az Isten! -kiabálta H. Piroska és magában mormogva hagyta el a termet.
Gizikéhez odafordult a mellette lévő munkatársa:
- Minden rendben, Gizi?
- Persze.-válaszolta nyugodtan. Mert az volt. Ugyanúgy ahogy a valóságban, az álmában sem zaklatták már fel az ehhez hasonló esetek. Később azonban váratlanul megfájdult a feje. Gyakran küszködött erős fejfájással. (Többek között.) Fájdalomcsillapító után kutatott a táskájában, de csak egy Xanaxot talált. (5000 nélkülit.)
Pár másodpercig habozott, aztán gyorsan bekapta. Rosszul lett. Nem jött hozzá senki, így kiment a mosdóba. Megnyitotta a csapot és kis vizet fröcskölt magára. Úgy érezte, mindjárt elájul. A tükörbe nézett. Megállt a szívverése. Semmit sem érzett, de látta, ahogy a feje lassan szétnyílik kétfelé, majd hirtelen leesik a nyakáról.
Sikítozva ébredt fel. Senki nem hallhatta, hiszen a lakása hangszigetelt volt, ahogy mindenki másé akkoriban. Bevett egy maréknyi tablettát. Elájult.
Ismét a múltban találta magát. De egy másik évben. Körülbelül 20-25 évvel később lehetett. A város már valamivel modernebbnek tűnt és az emberek is jobban emlékeztették a mostaniakra, de összességében hasonló volt a benyomása, mint azelőtt. Az emberek arcán ezúttal félelmet látott. Nem tudta, mi történik éppen, de mindenfelé pánikszerű hangulat uralkodott.
Hirtelen megint a Hivatalban ült, a munkahelyén, ahol azt is megtudta, hogy aznap állítólag vége lesz a világnak, valami ősi maja naptár szerint. Nem sokat értett az egészből, de nem is mutatott különösebb érdeklődést a dolog iránt. Sosem hitt az ilyesmiben, azonban igazság szerint, ha tudta volna, hogy ez biztosan bekövetkezik, akkor sem hatódott volna meg. Önnön halála tényén sem. A valósághoz hasonlóan.
Ezúttal bágyadtan kelt fel, nem volt még teljesen magánál. Próbált vissza emlékezni, hogyan végződött az álma. Homályosan lebegett előtte, hogy valami hasonló történt, mint a korábbiban. Azt viszont biztosan tudta, hogy a világnak akkor nem lett vége, ha levált a feje a nyakáról, ha nem.
Pár perc után eszmélt csak rá, hogy ég a villany. A mennyezetre bámult. Hatalmas lámpákat látott, amelyek vakítóan világítottak. Rádöbbent, hogy nem otthon van.
Tompának és erőtlennek érezte magát, és a szeme is fájt a fénytől, de megpróbált felkelni. Ekkor vette csak észre, hogy a karjai le vannak szíjazva és egy kórteremhez hasonló helyiségben van, de tudta, hogy nem az. Olyan volt a berendezés, amelyet még azelőtt soha nem látott. Nem ismerte azokat az eszközöket sem, amelyeket itt-ott látott. Nagyon megijedt. Nem értette, mi történik, nem értette, hol van. Talán még mindig álmodik? Megint elájult a rémülettől.
-Beadtad az alanynak a koncentrátumot?
-Igen, uram.
-Rendben, akkor most kösd be az infúziót, te meg, Ernő, készítsd elő a másik szobát. Ha minden rendben megy, már ma áthelyezzük oda.
-Igen, uram.
-Igen, uram.
Gizike erre ébredt fel újra. Különösebben érezte magát, mint mielőtt elájult. Kinyitotta a szemeit. Most már biztos volt benne, hogy álmodik vagy hallucinál. Látott valakit maga mellett. Nem ember volt. Mégsem félt. Nem tudta felfogni, miért. Igazából gondolkozni sem tudott. A lény egyszercsak megszólalt, emberi nyelven, az anyanyelvén:
- Üdvözlöm, kedves Gizike. Talán nem fog most mindent megérteni, amit mondok, de idővel minden világos lesz. Ön most 2150-ben van. Mi a Marsról jöttünk ide. Néhány évtizede volt szerencsénk együtt dolgozni a kedves volt férjével, utólag is csókoltatja Önt. Ő már nem él. Ahogy már Ön sem, itt a jövőben. Az, hogy most mégis itt van, az időutazás felfedezésének érdeme. Ön szerencsés kiválasztottjaink egyike, és az első emberi lények között vesz részt kísérletünkben a robot-technológia létrehozásában, amely lassan a végső fázisba lép, és hamarosan egy egészen új társadalmat köszönthetünk az Univerzumban. Korábbi időutazásai is-melyet Ön álomként élt meg-kísérletünk részei voltak, melyben teszteltük többek között az Ön kompetenciáit és az állóképességét.
- Ezt nem hiszem el.-fakadt ki Gizike sírva.- Ha ez igaz...hogy tehetik ezt velem? Ehhez nincs joguk! Saját tudattal rendelkező emberi lény vagyok, nem tettem semmit, hagyjanak békén! Engedjenek el!
- Hölgyem, ne olyan hevesen. Nyugodjon meg, kérem. Fel voltam készülve arra, hogy mit fog mondani, mivel nincs tisztában a jelenlegi világban lévő helyzettel és az érvényben lévő törvényekkel, amelyeket mi hozunk.
-Tessék. -a lény elővett valamilyen kis méretű elektronikus tárgyat, amelyet megnyomva a levegőben megjelent egy képernyő.- Itt van a X*867536363*<<< jelű dokumentum, érvényesítve a Univerzumbeli Főhatóság Földi Székhelyének Hivatala által is. Ennek értelmében a Főlaboratóriumban dolgozó tudósok, amelyeknek a vezetője én vagyok, fel vannak arra hatalmazva, hogy az emberi lényeket a tudományos kiválasztás elve alapján saját beleegyezésük nélkül a szociális jólét érdekében megvalósuló kísérletek és az azok alapján történő fejlesztés céljából felhasználják.
- Lehetetlen. -mondta Gizike elhaló hangon.
Szeretett volna ordítani, de nem tudott. Szeretett volna tovább sírni, de már azt sem tudott. Sokáig bámult maga elé szótlanul, majd halvány mosoly jelent meg fakó, jellegtelen arcán. Mielőtt a nyugtató hatni kezdett, arra gondolt, hogy megértette. Megértette, hogy ő ezért született meg. És hogy egész életében nem történhetett volna vele nagyszerűbb dolog.
A lény elindult kifelé. Az átlátszó ajtó kinyílt előtte, de ő félig visszafordult és együttérzően megszólalt:
-Magából kiváló robot lesz, Gizike.
Majd kilépett és eltűnt az ajtó mögött.
