Levélféle 2011 emlékére

"Kedves, mélyen tisztelt, gondtalan Magam!

A jövőbeni pillanaton, mikor ezt olvasod, őszintén számítok rá, hogy csupán nevetsz majd hajdani soraidon. Ha elvész mindenem, azt se bánom, egyetlen dolog maradjon csak meg mindig: a remény csalfa látszata, hogy valamicskét változom. Valamint az öniróniám. Ezt, mint év végi prémium juttatás, ál-ünnepélyesen hozzáillesztem veled szemben támasztott pofátlanul hatalmas elvárásaimhoz.

Gondoltam ám rá, hogy ki kellene próbálnom ezt a szó-írogatásos módszert. Papírra, tollal. Nem emlékszem, mi a neve, hogy mondják az okosok. Nem is fontos, a szabad asszociáció egyik része, ez a lényeg. Talán segítene. De azt hiszem, ma már sok mindenbe belemennék, tanácstalanságomnak olyan magos fokán állok. Könnyen lehet, hogy még olyan eljárásokra is rábólintanék, amelyet korábban valamiféle "embertelen sarlatánság" kifejezéssel illettem önhatalmúlag. Fő a hitelesség. Mindenkori jelmondataim egyike. Mert elképzelhető ugyan, hogy a cél nem mindig szentesíti az eszközt, na de farpofákat soha, semmilyen körülmények között ne csináljunk az ajkainkból!
...vagy mégis csak változnék? Hiszen a formálódás velejárója kell, hogy legyen a hitelességről alkotott képek halmazának transzformációja is. Hohó! Szellemi fejlődésemért felelős, lelki síkon működő dezoxiribonukleinsavacskáim lassan, de biztosan szintetizálódnak a transzcendens létezés felé. Jól hangzik, mi? Túlságosan kézenfekvő magyarázat. És gyanúsan nyugtató. Én meg ehhez menthetetlenül pesszimista és szkeptikus vagyok. Hiába, álmodozó is. Az ördögbe is...ezt nevezem én ambivalenciának!

Szóval ötletelek sokszor mostanság, mit kellene tennem. Néha már megijedek saját magamtól. Azokban az éber perceimben, mikor teljesen nyilvánvalóvá érik előttem tudatalattim velejéig romlott világa. Mikor arra eszmélek az éjjel közepén, hogy miket beszélek félálomban, félhangosan. És hogy miket álmodok! Egyre többet, egyre intenzívebben. Nem akarok persze úgy tenni, mintha én lennék az egyetlen, és én lennék a legrosszabb helyzetben. Persze, közel sem! De nézd el nekem, drága Jómagam, hogy aggódok a saját sorsomért. Valaki elmélkedik rajta és valaki nem. Hogy ki cselekszik jobban? Ugyan...micsoda kérdés..hogy tehettem egyáltalán fel?! Hiszen "ki ne volna boldog ostoba, mint okos nyomorult?" Mert én nem. Még mindig nem akarok boldog ostoba lenni, bocsáss meg, ó, édes, jó Istenem. Valami baj van velem? Ezért fogalmazódik bennem meg ez a kérdés, mégis ugyanarra a válaszra lyukadok ki újra és újra. Évről évre. Látod, mondom én: változásom csak remény. Attól függetlenül, hogy ebben nem is szeretnék változni. Attól függetlenül, hogy sok mindenben nem szeretnék változni....nahát, ez már megint egy paradox baromság. De nem véletlenül, mert erről szól az egész csalafintaság: egy időben akarom azt, amit nem akarok. Vágyok arra, amire tudom, hogy nem vágynék többet, ha már nem vágy lenne....mert talán rájönnék, hogy ugyanott vagyok, ahonnan elindultam.
Mindenesetre, amíg erre a felismerésre nem jutok, haladok tovább ezen a kesze-kusza úton, Te pedig majd, meglett, mindenható kritikus-szemeddel eldöntöd, miben áll a megtett táv.

Koccints hát most gondolatban velem a múltadra, az én Újévemre!"

In another land
I tried to find somebody
To tell me what I had to do
Some way to hide away from you
Some peace of mind of any kind
In another land.

In another land
On a strange and bloodied sand
Beneath the domed and lonely sky
Where nothing but your mind and angels fly
In another land.

In another land
The boulders move with wolves like men
Their haunted laughter reaching out
Under the moon I hear them shout
-Come follow me- they say
-Come walk with me ,come anyway
And now I turn in search of them.

In another land
I tried to find somebody.

A láthatatlan házban...

...lélektelenül libegő-lebegő átjáró függ elmosódva a lelketlen lélektelenség üvegszín termei között. Megrepedt, mocskos fehér falak éjfekete gyásza tárul viselt íriszem elé, akárcsak egy mesterkélten posztmodern színdarab: fekete árnyak mozognak, zsibognak-lobognak, rezzenek és zizzenek...mesélnek nekem felesleges verbalitás helyett: rettenet...milyen szörnyűséges rettenet, amit ezek az omladozó falak látni engednek. És láttatni akarnak velem.
Ellen kell, hogy álljak, nem szippanthat be ez a förtelem, még ha oly annyira is vonz, értelmemmel felfoghatatlanul groteszk módon.
Megkövülten lépkedem a semminek tűnő talajon, tekintetem próbálom túlküzdeni a ködben úszó füstös homályon: vajon mi van az ismeretlen formájú és méretű tér végén? Úgy érzem, el kell oda jutnom, akármi is legyen az...miközben a falak mellett haladok éles sikolyok hasítanak a fülembe (fejembe?), mintha egy tőrt fúrnának az agyvelőmbe...de nincs itt senki, nincsen tőr sem. Egyedül vagyok, de valahogy mégsem. Tudom, nem véletlen, hogy idekerültem. Bárcsak képes lennék gondolkodni...úgy szeretném összerakni a sok vakító fénnyel ragyogó, apró darabkákra tört halhatatlan kristályt: az emlékeimet. De minél jobban próbálkozom felidézni az elveszett képeket, annál inkább sötétedik be minden csöppnyi pont...lelkem univerzumában...beborul az égbolt.

Egyszer csak...szállok...hangtalanul, nem suhanok. Nem csapkodom nem létező szárnyaimmal...csak siklom lassan.
-Vértelen, csodaszép porcelán-csillagzatok! Távol vagytok! Nem tudlak elérni titeket, hiába nyújtom a kezem felétek.-kiáltom.
Nem jön válasz. És ez valahogy nyugalommal tölt el.

Kinyitom a szemem.
Csend lepi el a házat ..a falak nem beszélnek, nem mutatnak többet a történetekből, melyeket őriznek..talán eleget ismertem meg. Amit nekem szükséges.
A keskeny ablakokra pillantok, amelyek nem árulják el, mi van a túlsó oldalon. Az üveg...mintha nyomban szét akarna törni, és csak a megfelelő időre vár. "Mely közel jár"...minduntalan ezt ismételgetem magamban immár minden ésszerűségtől megfosztottan, mialatt továbbhaladok a puha áttetsző selyemföldön. Nem is hinném el, ha nem élném át.
Megtorpanok. Érzem, hogy az átjáró végére értem, ott állok. Magam elé nézek...forrón ölel át a végtelen láthatatlanság, melyben ott bújkál a tökéletes Rejtély, a megfejthetetlen esszencia, a kifejthetetlen Mag. Hirtelen megremeg a lábam, kezeim elgyengülnek, irgalmatlan erővel húz lefelé valami, amit nem puszta gravitációnak neveznék. Elnyel az üresség, szétfoszlok, mint a köd a levegőben...megszűnik a tudatom.

Nehezen ébredek. Pirkadat van, kinn az ólmos télben egy varjú károgását hallom. Furcsa..soha nem járt még errefelé varjú. Körülnézek...minden olyan...halvány és idegen. Próbálok felülni, de alig bírok mozogni. Ha nem tudnám, hogy élek, azt hinném, halott vagyok. Miért is jutnak eszembe ilyen gondolatok, hiszen honnan is tudnám, milyen a halál utáni állapot?
Kelletlenül állok fel az ágyamból, össze-vissza kóválygok, míg nem a tükröm elé érek tétován. Belenézek.
Látok a hátam mögött mindent, aminek ott kell lennie.
De magamat nem.
"Jeges kéz markol a szívembe."
Mondhatnám.
De semmit sem érzek.

Üdvözlet a konzervatív hipokratának

Mondd nekem a jót!
Mondd a helyeset, és jogosat.
Mondj bármit, ami téged megnyugtat
Abban, hogy az megingathatatlan.
Tény.
Egy Ösvény.
Mérték.

S ami engem illet,
Szívesen elvetem e kérdést a kedvedért:
Hiszed-e, amit szeretnél, hogy higgyél?

Haraggal nem álltam soha eléd:
Kérlek, ezt tartsd észben az éjjelen
Mielőtt belém mártanád a gyönyörű késedet.
Tudod, hogy ez nem szülhet győzelmet.
Épp ellenkezőleg...?

Hisz' öszvér ember nem tanul,
Ezerszer meg ezeregyszer is önmagától elfordul.
Szilánkos mámorban úszkál a lelke,
Hogy a tükrét összetörte.
Nem is veszi észre, hogy ezalatt
Fájdalomtól reszket vértől átitatott bőre.

Ne nevettess engem.
Kérlek.
S amíg lehet előttem
Ne önsajnáltass plasztikkönnyekkel
Hogy megcsúfollak, hogy bántalak nagyon:
Mert rossz vagyok.

Nem is tudod megállni,
Meg kell tanítanod, meg kell mutatnod nekem:
Te vagy csak az, aki tévedhetetlen.

Mondd hát a jót!
Szóld a bölcsességeket!
Szórd az Erkölcs magvait mocskos, züllött elmémbe.

De te ne tudd nálam jobban, mi a boldogság
Te ne tudd nálam jobban, mi a magány.
Azt ne mutasd meg nekem, hogy kell érezni.
Azt ne mutasd meg nekem, hogy kell sírni.
Úgy látom, te nem tudod mit jelent:
Bízni.
Ezért most légy oly kedves és hagyj engem prózát írni!

4U...JD

You are coming from the Heaven of Hell...
Trembling, gasping because of the Wind of Dark
Now you're appearing in bright shining
In the space of Destiny
Taking me away far.

We're damned and crumbling slowly
Sucking each other's sweet blood
Roaming in foggy Eternity as ghosts
Holding each other's mind.
We're becoming One.
That's nothing, but the original stuff.

All of a sudden: you're so distant
But it doesn't matter.
I hear your voice..you're roaring
I feel like I'm crying
Now you're caressing me gently with its sound
I feel like I'm flying

Falling with you....
You're my companion, called Life

Drinking my liquor...you're my absolver
While I'm looking after to you,
Cause you're my son, my father,
And my lover, you Only Preacher!

The language I speak.

Killing each other...you're my true fate
Who possesses faith.

Your voice's alive forever and ever
A human, who dies, and becomes a legend once.
There is a soul, what is staying back
And lives in me, lives in all of us.

You're fading slowly in the silent storm
But I will be not afraid, I promise:
I' ll have no fear, my dear.

I understand everything you are, everything you feel:
I'm carrying all of that with glory.
'Til I die and after that great day.

JD: A gift from Immortal Love.
A man, who is supposed to be a God.
But I've managed to get knowing a secret:
You're just a human being, some kind of gorgeous art of nature, and that's the biggest thing, that one can says.
Thank you for your existence.

Egy koromsötét erdőben
Kigyulladt a legapróbb szikra
És lángra lobbant
Ahogy én magam
Ahogy én magam

A nevem Isobel
Magamat vettem el
A szerelmem Isobel
Magának éli az életet.

Egy szívben, ami porral van tele
Él egy teremtmény, amit úgy hívnak:kéj.
Mindig meglepetést okoz és ijesztget
Mint ahogyan én
Mint ahogyan én

Akkor teszi meg, amikor akarja
Az éjjeli lepke közvetíti üzenetét
Megjelenik nyakadon váratlanul
Csendben mászik
Egyszerű mentség...

Egy toronyban, ami acélból van
A természet alkut kovácsol
Hogy felemelkedjen a csodálatos Pokol.

A Cinikus dilemmája, avagy Narcissus újjáéled

Ki tudja, mi a jó?
Vígan élni, ölelni mohón?
Nézz oda, kedvesednek piros ajka megcsillan a napfényben...
De ki tudja megmondani, mi a Nekem való?

Kígyószemű gonosz herceg!
Elátkozott tengerlelkű hableány!
Összefűzi őket a kártyavető ráncos keze
Holtukban is úgy nyugszanak ezek már...

Ártatlan fehérszívű angyal!
Bűbájarcú vérszívó bestia!
Baldachin nászágyuk nem más, mint a fekete ég maga.
Jól mulat az éjjel a műsoron a Sátán fia.

Mi tagadás, szép ez a kacsalábon forgó vár!
Erősek a falai, kemény téglából vannak azok összerakva.
Innen, ha bemész, édes fiatal arám, nem jössz ki soha.
De hát mi fán teremne a kínzó vágy, hogy ilyet kívánj!

Bolondozik viselt eszem nekem is már...

Egyesüljetek hát, szerelmespárok!
Csókoljatok forrón és járjatok táncot!
Romlottul szent köteléketek forrjon össze az örökkévalósággal
Ártatlanul bűnös szenvedélyetek váljon eggyé a halállal.

De mit vetsz nekem, te vén csaló?
Te meg tudod tán mondani mi a Nekem való?

Az ablak nélküli cella

Arcátlanul olcsó szavak olcsó formába öntött rezgései. Néma kétségbeesésbe csomagolt szobormosolyok, mű tettek, vak lépések zaja itt...meg ott. Képmutató rend. Égig érő vasállványait őrzik éjjel-nappal a hű szolgák, melyeknek se neve, se tudata.
Tornyokban leselkednek, és rögtön lecsapnak a menekülni akaró nyomorultra.
Mióta az utolsó ablakot is befalazták, nem éreztem szelet. Csak a fülledt semmi tölti ki zárkám minden pontját, a minden áron maradni akaró nem szívélyes vendég: a kényelmes reménytelenség. Fenyegetően feketéllő sötétség árad szét a térben, melynek láthatatlanok a határai. Mintha minden pillanatban megszólalna, suttogna nekem. Időnként tisztán hallom. Azt mondja: Ne félj.
Pedig tudom, hogy csend van. Egyetlen apró nesz sem töri fel a halotti nyugalmat, amely körülvesz. Azt kell mondjam, szinte idilli a hely, ahol végső óráimat töltöm. Ha jobban belegondolok, nem is kívánhattam volna magamnak jobb és szebb halált. Ez így tökéletes. Hogy ennyire kegyetlenül tökéletlen. Hiszen pontosan így kellett, hogy történjen. Nem véletlenül vagyok itt. És tudtam!
(nem tehetek róla, de hirtelen nevetnem kell...) Azt hitték, hogy átverhetnek, hogy meglephetnek. Ez volt a tervem. Soha nem fognak rájönni az igazságra. Arra, hogy mialatt én haláltusámban vívódóm éhen-szomjan, lázálmokat látva, addig ezrek menekülnek meg. Feláldoztam magam.
...de ez a hang a fejemben.... miért vagy itt? Ki vagy te? Nem értem. Talán most is csak félálomban vergődöm.
-Tudod, hogy ki vagyok. És nemsokára megértesz majd mindent.
-Mi?! Menj el, hagyj békén. Te nem voltál a tervem része. Takarodj innen.
-Ugyan, ne beszélj ostobaságokat. Hogy mehetnék el? Hát nem emlékszel te nagy, hideg fejű tervező?
-Mire kellene emlékeznem?!
-Nos...talán arra, hogy semmi sem tökéletes, kedves barátom. Semmi nem az, ami emberi. Et errare humanum est.
-Mégis mit akar ez jelenteni? A fenébe is! (éles fájdalom hasít halántékomba, úgy érzem, mindjárt elvesztem az eszméletem...izzad a tenyerem..valami nem teljes, valami nincs rendben...valamiről...megfeledkeztem.)
-Bizony, barátocskám!
-Neee, már megint te? Azt hittem egyedül hagysz végre. Mindjárt meghalok. De mielőtt ez megtörténne, tudni akarom, ki vagy, és miről beszélsz. A szavaid különös érzéseket ébresztenek bennem. És emlékeket, amelyekre nem emlékszem. Csak tudom, hogy vannak valahol. Lebegnek egy furcsa, ismeretlen vákuumban a fejemben. Mint az álmaim, amelyeket képtelen vagyok visszaidézni, miután felébredek.
-Persze, hogy nem emlékszel. Mert nem akarsz. Gyáva vagy beismerni még az utolsó pillanatban is. Pontosan ezért vagyok most
itt veled. Te sem vagy jobb, mint bárki más. Esendőség, önzés, kevélység. Bűneidet nem válthatod meg azzal, hogy Istent játszol, és magadra vállalod az emberiség sorsát. Ez lehetetlen. Nem szabadíthatod fel őket, amíg ők nem szabadítják fel saját magukat. Nem cselekedhetsz valaki más helyett, és nem kényszerítheted rá az akaratod. Az ember bűnlény, és élvezi ezt a létet. Nem akar megváltozni. Nem szereti a rácsokat , mert nem ő építette. Ezért fellázad, elmenekül. De miután kijut, legelső dolga lesz, hogy új rácsokat készítsen, amely körbefogja társait. Hát nem érted?
Semmit nem ért a tetted. Jobb, ha beletőrödsz. Higgy nekem, hiszen én vagyok az egyetlen igazságod. Én vagyok a marcangoló hang a fejedben. Én vagyok a keserű kongás a szívedben. Én vagyok az Ördög a hátad mögött, akinek eladtad a lelked. Én vagyok minden. Te meg csak egy ember, aki ugyan 'emberibb' mint azok, akikért feláldozza magát, de pontosan ezért rosszabb is. Milyen irónikus, nemde! Most meg miért mosolyogsz?
-Emlékszem. Mindenre. Emlékszem, hogy mit tettem, hol voltam és mit gondoltam. És nem kívánom, hogy bárcsak ne úgy történt volna, ahogy. Tudod, így, hogy már tisztában vagyok az igazsággal, semmit sem bántam meg. Ezeket az átélt pillanatokat senki nem veheti el tőlem. Még te sem! És most meghalok. Egy sötét cellában, egy kutya módjára. Mégis mennyire örvendek, hogy itt hagyhatom ezt a világot! Talán mindig is erre vágytam. Talán belül mindig is tudtam, hogy nemes célom mögött ez áll. A halál...a valódi felszabadulás. És ott már nincsenek rácsok. Az embernek meg én leszek a példa, a képmutatás szentképe, amelyet kirak a falra. Dalba öntött nagy nevemet fogja énekelni, mialatt az új rácsokat állítja fel. "Egy magafajta halandó nem kívánhatna ennél szebb dicsőséget!"-szól majd. Hát persze hogy nem. Hiszen ember vagyok.
Nagyon gyengének érzem magam...azt hiszem...csak néhány perc.
Most meg miért nem mondasz semmit? Itt vagy még?....héé...öööhhh...miért...hagytál...itt.......el...fény.

Pleased to meet you, pleased to have you on my plate
your meat is sweet to me
your destiny...
your fate...

you’re my life support, your life is my sport

I’m a man-eating machine...

you won’t hear me laughing, as I terminate your day
you can’t trace my footsteps, as I walk the other way

I can’t get enough prey, pray for me
(I’m a man-eating machine)
corporate cannibal, digital criminal
corporate cannibal, eat you like an animal

employer of the year, grandmaster of fear
my blood flows satanical,
mechanical, masonical and chemical
habitual ritual

I’m a man-eating machine..

Ideal in the market, every man, woman and child is a target
a closet full of faceless nameless pay more for less emptiness

I’ll make you scrounge, In my executive lounge
you pay less tax, but I’ll gain more back

my rules, you fools.

we can play the money game
greedgame, power game, stay insane
lost in the cell, in this hell
slave to the rhythm of the corporate prison

I’m a man-eating machine…
I can’t get enough prey
pray for me
corporate cannibal…
digital criminal…

I’ll consume my consumers, with no sense of humour
I’ll give you a uniform, chloroform
sanatize, homogenize, vaporize… you

I’m the spark, make the world explode
I’m a man-eating machine, I’ll make the world explode
corporate cannibal…

Mintha

Mintha csak lélek lettél volna
Úgy szippantott be a nagy fehér arcú örvény
Mintha álmodtál volna
S még közben aludtál is volna!

Mentem, jöttem, akartam
Néha suttogtam is unos-untalan
De csak félénken, halványan.

Ettem, ittam, neked soha semmit
Nem hagytam.
Álltál ott a semminek tetsző valóságban
És néztél bele a szemembe, oda, abba a feltérképezhetetlen, vadregényes országba.

Skizo-kéj, mentális agyorgazmus, mindez jár nekem:
Mert megérdemlem.
De más nem. Lehetetlen.
Nem hittem, hogy ezt egyszer beismerem.
Szép ábrándjaim, selymes, rózsaillatú képzeletem...mit tettetek velem!

Now my child, you would be five; through everything by my side
in this fin de siècle spirit; this age of selfishness
did we permit everything to slip away?
did i lose everything i believed in?
is there no tomorrow? only thoughts for today
is there no tomorrow? i trusted you

should you have been brought into this cold dark world
fatherless, abandoned with our child within
in this life there are no fathers not on heaven nor on earth
we spend our life searching for this lost fragment of our soul
immersed in self-indulgence is there no hope for beauty?
whose arms are big enough to hold my fears?
already i have more than i can bare.

this life i once opened to joy
now lies twisted in pain
this is dying and not loving
the honey now flows with blood

i will die with this guilt..... knowing i betrayed myself.