(Felnőttként, gyermekteteme felett merengve)
Künn a hófödte göröngyös földúton
Mi házam előtt terül el vastagon
A talaj és a halmazállapot-változott csapadék találkozásának síkján
Nincs olyan hideg,
Az anyag nem olyan fagyos
Mint itt benn,
A kandallóm lobogó tüze mellett
Testem illuzionális melege.
Rezidenciámat elhagyta már régen
Egyetlen, öreg, jó cselédem is
(Nyakára hurkot vetettem egy élvhajhász éjjel)
Halottságom tényét így jó eséllyel
Senki jó ideig nem fedezi fel.
A mesés utókor, a csonttörő gépek, a szemmaró fények
Rámtörnek majd egyszer, és kizsigerelnek,
Kirabolnak,
Elemzik az elfajult elmeműködésemet.
Tanulmányokban kínálják tálcán a tudományos eredményeket
A nagyrabecsült olvasóközönségnek.
De várhatnak még ezzel, mert azt már mi is tudjuk:
A nem létező idő bizony tenger.
Ebben a tengerben lebeg szellemem még valameddig
Ha a világ végéig nem is, csak míg
Pislákoló tudatom engedi.
S elmélkedem elmúlott perceken,
Az éveken, ahogy "felcserepedtem"
A hibákon, melyeket olykor szándékosan követtem el.
Hogy tanuljak belőlük, és egyiket se bánhassam meg.
Eszembe lövell hirtelen az élmény éles emléke, ahogy
Geometriai pszichopontossággal festi meg gyermekkorom
Egy Tim Burton nevű, embernek álcázott félisten
Fájó gyönyör áztatta kéjborzongással férkőzik lelkem mélyébe
A mennyei Pokol igazságának e csodálatosan elsöprő szele, amint
Utolér a felismerés keze, hogy végül is nem vagyok más, mint
Vincent személye.
Ó, minő élvezet megfigyelni kívülről
Saját bomlásom folyamatát, ahogy atomjaim elkorhadnak belülről.
Biológiám sajátosságát sem kutatom immár,
Hogy elvégre mi vagyok én igazán, tán
Vérnő, remek férfiú vagy egybeolvasztott androgün báj.
Legalább transzvesztita nem lehetek, az száz.
Ámbár nem biztos, hogy ez örvendetes,
Mintsem kár, hiszen
Lemaradni valamiről majdnem minden esetben veszteség,
És fenséges talány.
Tudva azt is, hogy a titok mögött a sivár Semmi
Fényűzően rohadó pusztája áll.
No mármost, meg kell hagyni,
Nagyszerűen konzekvens a dzsánki-tézis, hogy
"Aki átlépte már, csak az tudja,
Hol a határ."
Így hát én, azaz én
A határ pengeélén táncolva
Angyalként a tű fokán,
Nézem, ahogy nyugszik apró testem
Megfagyva a tűz mellett.
S künn a hófödte göröngyös földúton
Mi házam előtt terült el vastagon
Edgar Allan Poe-t károg magát roppantmód beleélve egy holló.
"And my soul from out that shadow
That lies floating on the floor
Shall be lifted
Nevermore."
