In memoriam

ócskarészeg

mezítlábas

léptei

hasítják álmaim tovább,

túlontúl, keserű, báj.

íriszének

még inkább

a húgysárga üvegtestnek

lopott villanásai

gyöngyöznek, bugyogó méreg

még

mind bennem.

túladni memórián ha

mínuszban van a genetika,

nem lehet hol túlépített

kínai márkában recseg

a mechanika.

ropp.

*

szürkén tele a szivacs már

ki nem facsart epével és savval

nyállal, szétforrt szesszel,

jéghegyem csúcsa nem,

alattim még mindig vele szexel.

flexibilis immorált hempereg.

áttetsző mocsokban fekvő

megcsonkolt törzs, csokibarna

illatozva felém, felém enged

közben, én meg vádliját keresve

esem bele a letapétázott szennybe.

poshadt citromlé éjszakák

penészes eperlekvár napokban

lázadtak, szokvány nevű köszvényből

nem, kösz, már nem

pállok kaktusznak,

lábszagú hajnalokban.

luxusnak mímelt nyomorban

hetyke kontyú hiú világban

arany színű tiptop kiskosárjában

üljön a báb, elegáns lepkehálóban.

egyszerű kis budoárban

élvezzen páva-halmára,

fröccsenő vágyfulánkokkal.

hetedhét kukac-lakomákkal.

ha szüntelen boldogan.

Nem az, aminek látszik

Szándékosan vagy nem,

Magam mögött hagytam a luxus- traumát.
Talpam alatt friss sár bugyog, hetykén bujdosom
Ereszek alatt, garázsbejárónál, idegen házak falaihoz
nyomva mozdulatlan holdarcom, gondtalan mámorom
Hittem, egyszer véget ér, s beüt a kötelező vegyszer,
hogy törekvéssel megkent kilós kenyeret vásároljak
minden reggel, torkomon visszaakarva fel-feltörő undorom.

körülöttem minden ugyanaz,

és mégis másképp nézi szemem, mi elé tárul az utcán, hol
annyit jártam, s hol a minap felfedeztem hogy ott van a mozi is, hova
elfogyott minden ingyen jegy a másnapi premierfilmre, a másnapi életre.
soha ne bízz a kezdetben, és ne hidd el azt, aminek látszol és látszik minden:
adnám a tanácsot, az életvezetésre, ha engem megkérdezne róla bárki valaha.
de mit tudhatok, megtépett, kinyűtt lyukas zseb vagyok, pénzt nem őrzök,
megroncsolt, szétbontott kerítés vagyok két város közti puszta közepén,
a ketrecen a kioldott zár, a kiáltás az égő téglák fölé: menekülj innét.

elnyertem jutalmam,

nyugodt ember lett belőlem. szóltak az egek, én válaszoltam. indulnék lassan,
a második vágányon áll a vonat, hajnalodik, szólít a közönyös bűnbánat.
nem tudom, hol szállok le, nem tudom egyszer visszatérek-e, ugyanúgy.
anyámra gondolok, a fákra gondolok, vízre, virágra, megszentelt halálra.
mellkasom bal lüktetésébe pumpálja a vér a feloldozást. meghitten vár,
szürkén szakadt télikabátban, kávéval csöndben kínál a Szabadság.
Álmok falai omlanak, nyíló szakadékba esnek rengő vágyak, míg
Ragyogni kezdek.
Míg ragyogni kezdek.

10 perc

A 8-as sárga troli mindig pontosan jár. Legyen tél vagy nyár, jég vagy sár, a 8-as sárga troli soha, egy félmásodperccel sem okozott még úgy csalódást megszokott, ahogy alkalmi utazóközönségének sem.
Ernő, a csiga is ezért járt vele mindig. Hivatalnokkét dolgozott nyolctól négyig, tisztességes közalkalmazotti fizetésért. Rendes, stabil munkahely volt ez, itt helyezkedett el évekkel ezelőtt, mikor a közigazgatás szakon diplomáját elnyerte. 32 esztendős volt, felsőbbrendű főnökéhez lojális, a mindenható intézmény elveihez ha lehet, még inkább.
Mindennap 7 órakor a ....... utcai étteremben fogyasztotta el reggelijét: rántottát sült szalonnával, narancslevet és frissen őrölt kávét. Ilyenkor rendszerint bőségesen étkezett, a nap további részében azonban már kevésbé. Magas, nyeszlett ember volt, beesett arccal és keskeny, mélyen ülő, barna szemekkel. Bőre sápadt volt és száraz, öltözéke bár elegáns, legalább 10 éve ugyanazt a cipőt és öltönyt hordta, ugyanazzal a századátmúlt aktatáskával, melyet a bal kezében szorongatott, így megjelenésének mindez egy nem létező, de már-már mindenki más által odaképzelt dohos szagot kölcsönzött.
Egyedül élt, albérletben a belvárosban. Tősgyökeres városi volt. Szüleinél minden hónapban egyszer, egy vasárnap ebédre ment, két testvérével együtt, nővérével és bátyjával, akik hasonló egzisztenciával rendelkeztek, azzal a különbséggel, hogy ők családos emberek voltak már és építettek egy szép, nagy otthont maguknak. Ernő is házra gyűjtött serényen. Minden hónapban .... Ft-ot fizetett az alapjába erre a célra. Négyen voltak testvérek azonban. Volt még egy öccse is, aki a legfiatalabb volt a családban. Ő 18 évesen elment (elszökött) otthonról, lázadó, nehezen kezelhető csigagyermek lévén, méghozzá azzal az örök kirívó rendellenességgel, hogy ház nélkülinek született, csupasz volt. Szülei rendkívül szégyellték is ezt a körülményt, és tetejébe még ott volt a jelleme is, és a kicsapongó életmód, amit folytatott, mindezekből kifolyólag tehát nem is bánták, mikor elhagyta őket végleg. Amennyit tudtak róla az az, amit innen-onnan hallottak időnként, hogy utcazenészként és vándroszínészként tengeti életét.
Ernő viszont valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt mindig kedvelte kisöccsét és ez kölcsönös volt. Ragaszkodott hozzá, és ő volt az egyetlen, aki tudott róla, hogy a fiú el fog menni. Igazán bánatos volt azokban az időkben és azt követően sokáig minden éjjel róla álmodott. Később hozzászokott a hiányához, ahogy minden máshoz az életében.

Az a péntek reggel is olyan volt, mint a többi. Viszont szokatlanul kialvatlanul kelt, ugyan nem emlékezett rá, miért. Fél óra múlva a ..... utca sarki megállóban várta a 8-as trolit. Hűvös, szeles idő volt, az eget haragos, szürke felhők borították be. Ernő az órájára nézett. "Még 10 perc."- gondolta magában. Ásított egyet.
Pontosan 10 perc múlva a sarkon befordult a jármű. Ernő felszállt, hátrasétált, leült egy kétüléses helyre (egyedül) és elővette a friss újságot, amit abban a bódéban vásárolt, ami az étterem előtt volt található, ahol reggelizni szokott.
3 megálló után ismét az órájára nézett. "Még 10 perc." -futott végig a gondolat ismét a fejében. Kinézett az ablakon és hirtelen ólmos fáradtság nehezedett rá, ahogy a lassan eltűnő társasházakat nézte, az egyforma figyelmet egyformán felkeltő üzleteket az aljukban, a fekete-fehér, idegen csigákat a járdán, a beléjük olvadó zebrán, mindenhol. Érezte, ahogy elnyomja az álom.

"..... utca." -mondta be a női géphang a trolin, Ernő pedig zavartan tért magához. Bambán nézett maga elé, próbálta újra összerakni a körülette lévő valóságot. Kikerekedtek a szemei.
" De hát ezt a megállót már el kellett volna hagynunk."-gondolta meglepve és értetlenül, hiszen az imént a női hang annak a megállónak a nevét mondta, amely az után következik, amelyben ő felszáll. "Biztos elromlott..pedig ezen a trolin soha nem hibásodott még meg semmi...különös..."-fűzte tovább gondolatait, majd még abban a pillanatban kinézett az ablakon, hogy megbizonyosodjon feltételezése helyességéről. Ekkor elképedt. Valóban a abban a megállóban voltak, amelyet az előbb félálomban hallott. Ernő módfelett türelmes, higgadt ember volt, de ez most nyugtalanítani kezdte. Hiszen akár még a munkából is elkéshet. Egyszerű, bőrszíjas, de minőség tekintetében nem kifogásolható órájára nézett. Pontosan ugyanannyit mutatott, amennyit akkor, mikor legutoljára megnézte.
"Még 10 perc??..Mi folyik itt?" Ismét kinézett az ablakon. Az ablaküveg a kora reggeli és egyaránt a borús időnek és a troli világításának köszönhetően mondhatni rögtönzött tükörként is szolgált. Ernő reflexszerűen nézett bele.
Ezúttal kissé enyhén hatna, ha azt mondanánk, elképedt, azonban az már túlzás, hogy egy emberben megfagy a vér, hiszen ez irreális normális hőmérsékleti viszonyok mellett, mégis közelebb állunk a valósághoz, ha ezzel a kifejezéssel élünk: tehát (szinte) megfagyott benne a vér. Először fel se ismerte saját magát. Aztán be kellett látnia, ő az.
Megritkult, hófehér ősz haja volt, és igénytelenül hosszan hagyott szakálla. Még mindig sápadt, beesett arca csupa ránc, hátán a háza fakó és repedezett.
"Még 10 perc." szólalt meg hirtelen mellette egy hang. Furcsa volt, visszhangzott, mintha valahonnan mélyről, egy kútbúl kiabála fel valaki. Megfordította a fejét, odanézett. A csupasz testű öccse volt.
6 X 10 perc. -folytatta. - 6 X 10 perc egy óra. 10 perc az út munkába. 10 perc munkaszünet. 10 perc van még a munkaidődből. Mára. 10 perc a posta. 10 perc a bank, ott szemközt a virágos mellett. Elintéztél mindent? 10 perc a szupermarket, még 10 perc míg az öreglány előtted fizet. 10 perc taxi, zajos az éjszakai járat. 10 perc és lelépsz a helyről, pedig az a kis piros ruhás barna egész este azt várta, hogy meghívd egy martinire. 10 perc és hazaérsz. 10 perc reklám a tévében. 10 perc és elalszol, még 10 perc és csörög az óra. 10 perc az életed. Ha hiszel az időben.-elhallgaott és a bátyjára mosolygott.
Ernő szeme könnyes volt az örömtől, hogy hosszú idő után újra láthatja öccsét, az egyetlen csigát, akit igazán szeretett.
- Sokat álmodtam rólad. -mondta megrendülten.
- Tudom. - válaszolt amaz.

Így utaztak tovább némán, a trolin. A trolin, mely sárga volt, jele pedig 8-as. Egy vízszintes nyolcas. 

23

Az utolsó napon megrezzentek a fák.
Könnyező hullócsillagok érkeztek
Az égből szakadó árva vércseppek
Pattantak a megrepedt aszfalton

Nesztelen...

Hallod-e a csöndnek menetelő zaját?
Érzed-e a megvarrt sebek feltépett sikolyát?
Itt az óra, amott halál, jönnek a tankok
Puskákból dörren októberi fájdalom.

*

Lassú, omladozó falak közt járok
Elrejtett kincsemet nem találom
Ti loptátok el, gaz véglények?
Vagy tán én ástam el a kertben
Egy delíriumízű ködös éjjelen...

Mire a harc hát, hontalan lélek
Ha menedéket hazában nem talál?
Induljatok tüstént egri feministák,
Tajtékzó jeanne d'arcok, eretnek
Mártírok, míg bőrötök nem nyúzzák.

*
Meghalt a város.
Vörös ajkú csüggedés.
Bánat ízű méregfolyó
Ontja a szenvedés énekét.

Itt vagyok még mindig,
Valakire, mondd, várok?
Dombtetőn állok, a füst
Gomolyog, sírnak mind
A gyászoló öregasszonyok.

Nem: én nem sírok, ó Hatalmas
Isten, én nem sírhatok.

Háromker-univerzum

Az utca megszokott sötétjében
a fénypamacsban a lámpa alatt
kukacok száza nyüzsög körbe-körbe
denevérsikolyokkal kísért ál-csöndet
fest az ég falára a város zaja.

Betonőserdő, reggel hat, instant kávé
ezerszer félre nem tett cigarettával
sok-sok korai élet ébert játszik, látszik
a függönyök mögött a tömbökben
temeti tudatát a suta kutyasereg.

Hipermárket, nonstop kisbolt, mellette
friss pékáru, olasz, jócskán kommersz
mosolyog a pultnál a tehén, kínálja húsát
belekóstolnak, ízlelgetik, megrágják
munkabérük egy századát érte adják.

Fenn, a zöld vonat szürke fedélzetén néha
Megjelenik egy-egy beidomított medúza
Kitépked pár halat a hálóból, nyersen élve
Szállítja az újfehér cápáknak eleségnek
Messze, hol a kis farkú malacot is levágják,

Túl a Betontengeren.

A barlang falára

vágyom, hogy
felhők közül a napsugár
kibújjon, rám
mosolyát vesse
hajamat beborítsa
testemet beragyogja
a fénynek oltalmára
vágyom, mint anyja
melegére a megrettent
gyermek.

én is így születtem,
egykor, hol a mély magából
kilökött, mag
mi sötétségben fogant meg
menedéket nem lelt felszínen,
ordítozó embertömeg között.
arcuk viasz, szemeik helyén lyukak
tátongják a különbséget.
ők vagyok én, én vagyok ők
közöttük állok, s vágyok tovább,
fényt remélve.

Virágok, vattacukor, nosztalgia

Mostanra világossá vált, időnként esedékes írnom valami kellemesen botrányos történetet, már csak hozzájárulásként is a mai kulturális szociális bloggerjólét GDP-jéhez, hiszen mivel mással lehetne növelni a hozzáadott értéket, ha nem egy nyers hangvételű tizennyolc-plusz gyöngyszemmel, amelyet oly szívesen olvas boldog-boldogtalan, függetlenül attól, hogy vállalja-e vagy sem. S mit tagadnám, nálam is becsúszik néha egy-egy erkölcstelen szemét a sok, ronggyá olvasott Danielle Steel mellé! Nem beszélve saját-roppant fontos, ezt mindig hangsúlyoznom kell, mert hajlamosak nem elhinni, kedveseim, nem is értem, miért-népszerűségemről és féltő módon becsben tartott hírhedtségem állandó ápolásáról.
Ez kell nekem, ez kell a népnek, nosza hát!

Nem kell sokat töprengenem az emlékeim között, hogy felidézzem azt az estét. Hat évvel ezelőtt....ó, igen, még üde, hamvas kislány voltam. Igaz, annak idején aligha gondoltam ezt magamról és azon sem morfondíroztam túl sokat hogy mások hogyan vélekednek rólam. Akkoriban kezdett kibontakozni személyiségem, melynek súlyos és viszontagságos folyamatát lázadó gruftiként láttam jónak megélni, még ha ennek nem is voltam tudatában. Nem tudom, mitől függ az, hogy valaki -ha az oly divatos kifejezéssel akarok élni -kinövi az efféle hozzáállását a körülötte lévő világhoz, és normális emberré válik majdan vagy nem növi ki, hanem mindig ugyanolyan lázadó marad a szívében, még ha a (ilyen értelemben véve lényegtelen) külsőségeket nagyrészt el is hagyja, illetve súrlódásmentesség és élhető élet szempontjából megtanul beépülni a rendszerbe (és belülről bomlasztani azt, háhá), vagy kihasználni egyes lehetőségeket.
Szóval békés, tündi-bündi antiszociálisként éltem napjaim. Az a fajta tinédzser voltam, aki szeretett elvonulni és egyedül lenni, olvasni, alkotni, elmerülni saját mélységeiben, de ugyanakkor szórakozni is a barátaival. A barátaival, akikből kevés volt, de annál értékesebbek.
Egy ilyen értékes barátommal-ki történetesen a legértékesebb volt és ma is az (mi sem lehetne nagyobb bizonyíték rá, hogy néha találhat az ember kincset) indultunk el egy szép nyári napon partizni, mint rendesen. Némiképp kényelmetlen körülmény volt azonban, hogy kisvárosi leánykákként a háromnegyed óra utazásnyira lévő nagyvárosba jártunk kirúgni a hámból, ahol egyébként fantasztikus gimnáziumi éveinket is töltöttük. (Sajnos nem egy iskolában.) Mindazonáltal a megszokás nagy hatalom, így különösebb lelki, illetve fizikai megrázkódtatást nem okozott bennünk, hogy ez így működött és hogy ennek keretében általában késő hajnalban vonattal kellett hazautaznunk. 
Persze, persze két üde, hamvas kislánynak vigyázni kell hajnalban az utcán magára, mert sok veszély leselkedik minden sarkon, mert az anyu meg az apu azt mondta hogy sok rossz ember van és csúnya bácsi, (illetőleg néni) és mi ezt készségesen el is hisszük nekik, annak ellenére, hogy szerencsére nem volt olyan eset, amikor ez be is bizonyosodott. Egészen addig az estéig. Bár itt leszögezném,-még mielőtt valaki valami rosszra gondolna és sokkot kapna a rémülettől-olyan téren alapvetően nem tekinthető bebizonyosodásnak, hogy bármi nemű bajunk esett volna, inkább tekinthető egy intő tanúságnak hogy eljussunk a saját empírikus úton szerzett felismerésünkhöz: valóban vigyázni kell magunkra. (És hogy továbbá milyen alacsony az a bizonyos kerítés.) Nem mintha bármelyikünk felelőtlen naiva lett volna azelőtt: nagyon is odafigyeltünk, csak másképpen. Ez mindössze annyit jelentett, hogy két végletként operáltunk, pozitív szemszögből fogalmazva: jól kiegészítettük egymást. Míg ő volt a paranoiás rettegő, aki akkor sürgetett kétségbeesetten, hogy menjünk gyorsabban egy echte sötét utcán, mikor 500 méterre mögöttünk, -5 km/h óra sebességgel jött utánunk 4-5 békés, beszélgető fiatalember, én a higgadt, éber toronyőr szerepét töltöttem be, még részegen is, akinek az volt a jelszava hogy még akkor se pánikoljunk be, ha esetleg van rá okunk, sőt, főleg akkor ne. Mellesleg meg úgy voltam vele, hogy bulizni jöttem, nem fosni, és eme tétel akkor is érvényben van ha éppen ez idő alatt egy sötét utcán sétálunk kettecskén, vagy amikor utazunk hazafelé a vonaton. Ettől függetlenül az utóbb említett fázisban már óhatatlanul a toronyőr szerepemre helyeződött a hangsúly, és nirvanai nyugodtság szállt belém, míg a parti ideje alatt azért olykor vadul szétcsaptam magam, tekintve hogy a (rituális, kedvenc) helyen, ahova jártunk, többi barátunk között kevésbé volt szükséges arra koncentrálni, hogy valaki például mindjárt jön, leüt hátulról , bevonszol a kocsijába, kivájja a vesémet és eladja egy arabnak.

A hajnali vonatállomást csak azért utáltam kevésbé, mint a nappalit, mert hajnal volt, alig volt ember és a madarak csiripeltek. Tudniillik mióta az eszemet tudom, mániákusan viszolygok a vonatoktól, és csak akkor utazom eme járművel, ha nincs más választásom. A hajnali vonatállomásnak viszont épp az említettek miatt volt egy érdekes hangulata, ami vonzott. Vonzott az is, hogy olyan idegen volt az egész és veszélyes. Hogy tudtam, addig míg nem otthon vagyok, nem vagyok biztonságban. Tetszett nekem ez az érzés legbelül. A barátnőmnek nem szóltam róla, meg akkor még ez egyébként sem fogalmazódott meg bennem konkrétan.
Egyébként a hajnali vonatállomáson legtöbbször hozzánk hasonló, buliból hazatérő fiatalok voltak megtalálhatóak, akik viszont a hasonlóságot ezzel a kategóriával ki is merítették, mert általában olyanokkal akadtunk össze, akik a helyi elektronikus tánczenét, mint profilként alapul vett elemet használó szórakoztatóipari egységeket látogatták, annak minden negatív sztereotipikus hozadékával együtt, magában foglalva például a hangos véleménynyilvánítást rólunk, egy-egy  "Haláááál" , "Gyááász" vagy olykor egy aggodalmaskodóbb "Mi van veletek?!" kíséretében. Megfordultak továbbá melegedő hajéktalanok, botladozó alkoholisták, és az emberben nem épp biztonságérzetet keltő biztonsági őrök. Egy alkalommal a padon vártunk leamortizáltan a vonatra olyan 3: 15 körül, amikor odalépett hozzánk egy középkorú férfi azzal, hogy most szabadult 10 év után és aprót kért. Nem derült ki, hogy ez csak marketingszöveg volt-e vagy tényleg, de bőkezűek voltunk. Említhetnék még pár hasonló esetet, de történetünk ezúttal másról szól.

Minden a megszokott volt akkor is. A vonat 3:30-kor indult. 20 körül azt hiszem, már fel is szálltunk rá. Nem volt senki a kocsiban. Csend volt és nyugalom. Nagyon kimerültek voltunk, leültünk egymás mellé, és a barátnőm pár perc múlva fejét az ablakra hajtva ( ő ült belülre) el is szenderedett. Gyakran aludt máskor is. A szememet én is behunytam időnként, de nem tudtam elaludni és nem is aludhattam, mert egyszer le is kellett szállni, az pedig messze nem a végállomás volt. Emlegettük néha, hogy mi lenne, ha úgy elaludnánk, hogy csak akkor kelnénk fel, de nem boncolgattuk sokáig a témát.
Lassan elindult a vonat, és én néztem ki a fejemből, üresen. Nem gondoltam semmire. Az utolsó pillanatban három fiú pattant fel a kocsira, még épp, hogy érkeztek felszállni. Itt szakadt vége a csendnek. Alighanem a fentiekben taglalt szubkultúra titánjait erősítették. Fiatal, jellegtelen arcú, magas, és viszonylag vékony volt mindhárom. Velünk egyidősek lehettek. Állapotukat tekintve annyi bizonyos, hogy részegek voltak, méghozzá a lehető legmaximálisabb mértékben, de megnyilvánulásaik, viselkedésük alapján gyanús volt, hogy még egyéb dolgok is vannak a szervezetükben. Finoman szólok, ha azt mondom, zavaróan hangosak voltak. A barátnőm is felkelt, egymásra néztünk és vágtunk egy sokatmondó fintort, de annyira ki volt ütve hogy vissza is aludt. Kényelmetlenül éreztem magam, mert láttam, hogy állandóan bámulnak, de próbáltam nem törődni vele és behunytam a szemem, gondoltam az jobb lesz, ahelyett hogy csúnyán nézek rájuk minden fél percben, amikor már nem bírom hogy engem néznek. Nem tudom, a vizualitás hogyan valósult meg akkor náluk mellesleg, de észrevették, hogy undorral tekintek feléjük. Azt hiszem, kommunikálni szerettek volna, talán még mondtak is valamit, de nem voltam nyitott a társalgásra.  Hallottam pár perc múlva, hogy azt vitatják, nem sokára le kell szállniuk. (Ezen a ponton már elkezdtem örülni magamban.) El is kezdtek kifelé haladni, de nem ment a dolog gyorsan és zökkenőmentesen. Közben megint felénk is szóltak valamit, de ezekre sem emlékszem, vagy talán  nem is értettem őket, mert az artikulálatlan beszédük inkább marhabőgésre emlékeztetett. Egyszer kinyitottam a szemem és láttam, hogy már kinn állnak a vonatajtó előtt. Visszacsuktam a szemem. Gondoltam magambam el se hiszem, hogy ezek a barmok leszállnak. A vonat már kezdett fékezni. Ekkor hallottam hogy az egyik fiú kiabál a másiknak:
-Bazmeeeg, gyere már te állat, mit csinálsz!
Csönd.
Semmit nem hallottam, csak ahogy továbbra is megy a hangoskodás távolabbról. Nem akartam kinyitni a szemem, mégis valami arra késztetett hogy kinyissam.
Az egyik fiú ott állt előttem, a farkát tartotta a kezében és éppen a számba akarta tenni. Hátrahőköltem és döbbenetemben felkiáltottam:
-Mi a fasz?!
Erre felkelt a barátnőm, aki félkómásan megszólalt:
-Mit akar ez a nyomorék? Takarodjon már.
Közben messzebb, a másik kocsiban észrevettem a kalauzt, aki kikerekedett szemekkel próbálta felmérni, mi folyik ott.
Ekkor a fiú vehemensen előrenyomult, én meg fogtam és teljes erőmből ellöktem magamtól, minek hatására majdnem az ajtóig elesett, ami körülbelül 4 méterre volt. A vonat közben már megállt és a két fiú épp már szállt le, mikor a harmadiknak is sikerült összekotornia magát ahhoz, hogy leszálljon. Szoborrá meredve néztem utánuk.
Közben a barátnőm hitetlenkedett-még mindig félálmos állapotban, szerencsére emiatt fel sem fogta teljes realitásában a történteket- hogy mi volt ez a jelenet, viszont még ezek után is visszaaludt. Örömmel nyugtáztam magamban, hogy nem rémült meg, én viszont nem tudtam behunyni a szemem többet.
Kisvártatva belépett a kalauz. Körülbelül 32 év körüli, alacsony, zömök testalkatú férfi volt, az arca leginkább egy disznóéra hasonlított. Elkérte a jegyünket, de barátnőmet nem keltettem fel, hanem elvettem tőle a jegyet és odaadtam. A kalauz aláírta, majd elkezdett mutogatni a kezével jobbra és így szólt:
-Gyere oda egy kicsit, kérdezek valamit!
Nem igazán értettem a helyzetet, tétován felálltam és követtem. Közben arra gondoltam, hogy valószínűleg ki akar kérdezni az előbbiről, hogy mi történt és hogy jól vagyok-e, meg ilyesmi. A másik ajtó előtti legelső üléshez ment. Mondta, hogy üljek le. Leültem. Ő is leült, velem szemben, komótosan helyezkedett el és feltűnt, hogy enyhe terpeszre nyitotta a lábait. Szótlanul nézett egy pillanatig, aztán azt kérdezte:
- Mit csináltál annak a fiúnak?
- Tessék? -kérdeztem vissza.
- Mit csináltál?- kérdezte újra.
- Semmit.
- De láttam.
- Semmit, nem hagyott békén, részeg volt és meglöktem.
- Nagyon szép vagy.
  Kezdtem félelmet érezni, de arra koncentráltam, hogy ez ne látszódjon és maradjak higgadt.
- Köszönöm.-reagáltam.-Most szeretnék visszaülni a barátnőmhöz.
- Nem nézhetlek meg? -közben nagyobb terpeszre nyitotta a lábait és előrébb fészkelődött az ülésen. Nem tudom pontosan mit akart látni, de nem is akartam megtudni. Mozdulatlanul ültem előtte, üveges tekintettel meredtem az arcára, amelyről egy undorítóan perverz tekintet sütött rám. Furcsa, de amiatt is külön taszítást keltett bennem, hogy arra gondoltam hogy egy ilyen ember mi vonzót találhat egy magamfajta lányban,aki boszorkánynak öltözve, hosszú fekete szoknyában, testét szinte teljesen elfedve, fekete szemfestékben és sötétvörös rúzsban ül előtte? Tudom, hogy ez hülye kérdés, mert utólag diagnosztizáltam, hogy kis túlzással élve talán szinte mindegy lett volna neki, szegény, kiéhezett szatírnak, csak nőnemű legyen az illető, akiről azt hiszi, hogy az imént szopott le egy részeg drogos suttyót, és ezért minimum vele is ezt teszi majd. Aztán attól lehet, hogy leginkább az ilyen típusú nőkre izgul, de ez már csak részletkérdés, és soha nem is tudom már meg, hála az égnek.
- Szeretnék visszaülni a barátnőmhöz, mert vár rám.-válaszoltam neki. Feszülten figyeltem, hogy mit reagál. Arra is fel voltam készülve, hogy elszakad nála a cérna valahogy.
-Jó, rendben.-ezzel felállt és elindult kifelé. Nem nézett hátra.
Én is felálltam és visszamentem a helyemre.
Barátnőmnek ezt csak akkor meséltem el, miután leszálltunk. Akkor már nem láttam a kalauzt.
Idő közben kivilágosodott.
Sétáltunk haza az éledező utcákon, miközben libabőrösek lettünk a csípős reggeltől.

Burok

Hajnalban indultam, hogy a lépteim

Ne lássam magam előtt, hogy ne

Lássák mások, mezítelen vagyok.

Lenyúzott bőrömet eladtam egy

Preparátornak, jó pénzért, feketén.

Hajnalban a hó is jobban világít

Fájdalom hasított a szemembe,

De nem törődtem vele,

Nem figyeltem valótlan érzékekre,

Sürgetett emberi létem bús emléke.

Leszálltam a téren, a kis szobor mellett.

Ott visz le az út a folyópartra, ott

akartam látni a tükörképem.

Nem libbent hullám a kacér felszínen,

Béke trónolt a bölcs mélységben.

Sejtelmem igazolást nyert, immár

Nem volt miért bizakodva maradnom,

Alászállt a köd, felettem repült egy árny.

Gyalog mentem tovább, lassan

Megkeresni az otthonom.

Vörös köntösbe bújt az ég alja

Nem ígért semmit a másnapra.

Megálltam félúton, nem siettem

Cigarettám füstje kéklett, míg régi,

Cinkos álmaimba visszatértem.

Well I stepped into an avalanche,
It covered up my soul;
When I am not this hunchback that you see,
I sleep beneath the golden hill.
You who wish to conquer pain,
You must learn, learn to serve me well.

You strike my side by accident
As you go down for your gold.
The cripple here that you clothe and feed
Is neither starved nor cold;
He does not ask for your company,
Not at the centre, the centre of the world.

When I am on a pedestal,
You did not raise me there.
Your laws do not compel me
To kneel grotesque and bare. 

I myself am the pedestal
For this ugly hump at which you stare.
You who wish to conquer pain,
You must learn what makes me kind;
The crumbs of love that you offer me,
They're the crumbs I've left behind.
Your pain is no credential here,
It's just the shadow, shadow of my wound.

I have begun to long for you,
I who have no greed;
I have begun to ask for you,
I who have no need.
You say you've gone away from me,
But I can feel you when you breathe.

Do not dress in those rags for me,
I know you are not poor;
You don't love me quite so fiercely now
When you know that you are not sure,
It is your turn, beloved,
It is your flesh that I wear.