Lődd le már a zongoristát
Lelkemből él fél éjjel
Konyakból játssza a slágerlistát
Kis vörös ripacs
Búg, hogy ne menjek el
Átvágsz hát szélhámos szívem
Asztal alatt kevered az időt
Egy pakli pillanat kezemben,
Rossz lapok, rossz nők

Hát miért is ne vesszen el a lélek
Miért is ne, ha a semmibe hull
Hát miért is ne vesszen ez a mámoros, édes élet
Miért is ne, ha könnyekbe fúl

Orosz rulett ez, gyilkos hajnal
Hat az egyhez, kihívom a napot
Hidrogén sárarany hajjal
Röhög rajtam a megkopott kokott

Lődd le már a zongoristát
Lelkemből él fél éjjel
A szégyen elharapta ajkát Zokogva kér, hogy ne menjek el

Sentenced

Csak egy sikoly. Egy utolsó sikoly. És nincs más aztán, csak néma csend.
Így, csendben ült a lány az elhagyatott, régi gyári épület egyik sötét zugában. Körülbelül hajnali 2 felé járhatott az idő. De őt ez nem nagyon érdekelte abban a pillanatban. Illetve azokban az órákban, amelyet ott töltött, némán barangolva körbe-körbe. Finom léptekkel járt a titkos szentélyében. Annyira szeretett elbújni ide ilyenkor. Itt nem látta senki, nem is hallotta, és nem érezhette a jelenlétét egy lélek sem.

Béke és nyugalom áradt szét benne, elmúlt a vihar. Elmúlt az őrjöngő vágy, ami
felülkerekedett egész lényén. A vadállat most csillapította az éhét egy jó időre.

Az az igazság, nem volt semmi különleges ebben a lányban első ránézésre. Másodikra
sem. Olyan igazi átlagos lány volt, személyiségét illetően is. Legalábbis annak hitték.
A rémisztő változás szinte egyik napról a másikra állt be a külvilág számára.
Talán nem meglepő, hogy először a szülei fedezték fel a jeleket..a folytonos rossz kedv, depresszív viselkedés...az az állandó sápadtság, amitől falra másztak. Eddig mindig hűen szót fogadó kislányuk pedig hallani sem akart orvosról, bezárkózott a szobájába, és volt, hogy csak másnap jött ki. Egy idő után már a szeme gödre is feketéllett, a szemgolyója alja meg szüntelenül vérben volt. Egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni,és ez a tény, illetve a lányuk állapota olyannyira megrémítette őket, hogy egyre jobban távolodni kezdtek tőle. Nem tudtak mit tenni, hát inkább kerülték. Cserben hagyták. Hát hova lett az ő cukorfalat minta leányuk? Most mivel fognak dicsekedni? Mi lesz, ha meglátják így az utcán? Pedig meglátták, és hamarosan az iskolában is mindenki irtózott tőle. De azt nem tudták megállni, hogy ne bámulják állandóan, főleg azokat a fordított kereszt formájú égett sebeket a két kézfején, amelyek az utolsó napokban jelentek meg rajta...mielőtt még végleg eltűnt. Mindenki azt találgatta, mi történhetett vele. A lány bélyeget jelentett. Förtelmes skarlátot. Ami jelezte, hogy közelebb merészkedni nem ajánlott.
Jöttek aztán a kimaradások. Az eltűnések éjszakákra. Nemsokára pedig azzal kellett
szembesülnie az embereknek, akik közel álltak hozzá valaha, hogy elment. Elment, és
nem jön vissza többé. Persze nyomozás indult az ügyben hivatalosan, rendkívül felfújta a dolgot a helyi sajtó is, de hiába. Akiknek tudnia kellett, tudták, hogy ő már nem tér vissza, hiszen rég meghalt már...

Megint leült a sarokba a rövid séta után. A kezeit bámulta elbűvölten, és azokon a friss vért.
A reggeli napsugár halvány foszlányai már be-beszűrődtek az óriási,befedett ablakok körüli réseken. Egyszerre láthatóvá válhatott a lány körül minden. Emberi tetemek tömkelege hevert szerteszét egymás hegyén-hátán. Megcsonkított, kibelezett holttestek. Volt köztük egészen friss hulla, de több hetes is. Bűzlöttek. Távolabb csontmaradványok kupacai terültek el több helyen.
Reggel 6 is lehetett már. A lány még mindig a kezeit nézte üveges szemekkel.
A sarok, ahol kuporgott, az egyetlen kis pont volt az egész épületben, amit nem ért
a fény.