"Ma éjjel semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen"

Un sogno gioioso

Una volta saró stregha, una maga magica, e con mio gatto nero
In mio cappello grando, volaro sul cielo oscuro Ulularo attraverso la notte, nessuno potra fermarmi
E ridero, ridero, che ridero! Ci sará tante risa in ogni momenti
Frullaro, ballaro fra le stelle, mentre essere sulla mia scopa
Dopo un lampo, e spariro di botto, non saró giá
Mamma mia, che burla! Accidenti! Un bambino potra vedermi! ...ci passeggiara con suo padre alla strada, e gridara mentre levara sua testa nello alto:
-Guarda, papa, ho visto una stregha, di lá, sopra!-Eh, mio piccolino caro! Te guardi favoli sovrabbondanti alla casa!

Pallasz Athéné-tünet

Este szépnek tetszett még a Nap...
Ma reggel fényében tündökölve kelve, hunyorogva fordítottam el fintort rejtő arcom
Hogy ne lássa rothadó testem bolygójának ura, miként undorodva tőle, magára hagyom
Mindennapi nagy lángolásában, büdös öndicséretében...
Heh, érzem, megvetés gyökeredzik bennem...
...gyökeredzik?!...bűnös, enyhítő mentegetőzés részemről
Hiszen kihűlt pora, hamuvá szottyadt tűzteste fölött állva azok között,
Kinek mosolyog majdan a szeme, én leszek az első.
***
Én bizony, a romlott, vak vétkező.

Pillanatnyi mélység

Hallgatom a csendet
Lelkem meg-megremeg
Kiszáradt szemmel merengek a tudattalan mezején
Magamban élvezem önmagam hangtalan gyászénekét

Jólesik ez a kis semmiség
Csöppnyi üresség
Gondolataim megállíthatatlan zuhatagában
Mely szétszakít...lassan
...őrületbe taszít.

Szánalmas tehetetlenség
Önmegvetés
Dermedten fekszem
A percek múlását már nem figyelem
Nem számít már nekem idő
Holnap, reggel, jövő
Nincs számomra már más
Csak a lassú elmúlás
Hervadok, mint egy ócska virág
Így várom az oltalmazó halált

Magyarázatot már nem keresek:
Okára haszontalan létezésemnek
Értelmet adni érzésnek?
Nem küzdök többet érte
Nem kell több miért s miért nem
Látom már, utolért könyörületes végzetem

Így ülhet cellájában a halálraítélt rab
Mikor felvirrad, s tudja, az az utolsó nap
Hideg nihili tökéletesség...
Nem kínozza őt többé csapongó örvény,
A sebesen sodró gyilkos ár
Nem kapja el őt soha már

Homályos szösszenetnek tetszik csupán
Hajdani énem játéka
Ahogy visszaidézi foltokban szüntelenül izzó pszichém formáját...
Rengő szalmaszál-tudatom a szélben
Hajlong, hullik egyre az ismeretlen mélybe

Vágyhatatlan vágyak tengerében úsztam, lubickoltam, pancsoltam, mint gyermek
S végre megértettem: ez a víz nekem túl édes.
Csalafinta, kacér szirének éneke
Megtévesztett már elégszer
Csöndet!
Csöndet!
Ennyi kell nekem...

Kegyetlenül vet ki magából a jelen:
Bűnös vagyok, mert bűntelen.
Tisztaságom átkom hordozója,
Nem kért szeretetem komor sorsom kulcsa
...ebben a világban hol minden hazugság
Gonoszság, irigység, mérgező ármány.

Megszülettem, nevelkedtem
Hogy egyszer eltemessék megsorvadt testemet
Apám, anyám megsirat e szép napon
Talán még más is akad, akinek majd hiányzom
A jégbe zárt tűzláng pedig, mi voltam igazán,
Vajon valahol elnyerheti áhított szabadságát?