Mindörökké bürokrácia

2069 telén, december 10-én, hajnali 2 óra 20 perckor nevezett M. Gizike nehéz álomból ébredt.
Sűrűn kapkodva a levegőt, verejtékben úszva szállt le az ágyáról és a szekrényhez ment. Felülről kivett egy közepes méretű műanyag-dobozt, amely tabletta formájú antibiotikummal volt tele. Kihelyezett az asztalra 1 db, 'Paranoid rémálom-csillapító' elnevezésű, 58YGE jelzéssel ellátott tablettát, valamint a 2db, 65XQT jelű, 'Belső béke' tablettáit, amelyeket napi rendszerességgel szedett 5 éve, mióta azt orvosa, a YourDoctor 10.1 ( a legjobb a környéken) neki felírta.
Azonban most elfelejtette bevenni őket napközben. Soha nem fordult még ez elő vele 5 év alatt és rendkívüli módon kétségbeesett. Következésképp előbbi adagját még egy Xanax5000-rel is megtoldotta. Néhány ismerőse ugyan gyakran mondogatta neki, hogy ne ezt az ezeréves, kétes összetételű nyugtatót használja, amelyen vagy 20 éve nem hajtottak végre egy tisztességes innovációt, és amelynél sokkal megbízhatóbb gyógyszerek vannak a piacon. Hiába, Gizike csak az ódivatú Xanax5000-re esküdött. 10 perccel később újra elaludt. Ezúttal nyugodtan telt a még alvással töltött néhány órája, de reggel kissé fáradtan kelt. Munkába indult.

Az Állami Pénzek és Virtuális Javak Felügyeletének Hivatalában dolgozott, mint lakossági ügyintéző. 15 éve. Elmondása szerint sok tapasztalatot és biztos hátteret tudhat maga mögött. Az osztályvezető, K. Pista mindig hasznos és precíz munkaerőként értékelte, akivel azonban nem ápolt közvetlen munkatársi viszonyt, mint ahogy egyébként a többi alkalmazottjával sem. Az intézményen belüli hierarchia szent volt és sérthetetlen.
Mondhatnánk, hogy Gizike csak a munkájának élt, hiszen elvált, gyermektelen asszony volt. Férje, P. Béla, építészmérnök és ő nem illettek össze, amire 2 év után rá is jöttek. Békében váltak el, de a kapcsolatot nem igazán tartották, mert Béla elköltözött a Földről. Jó pénzért elvállalta a "Támad a Mars" c. projekt építészeti részének vezetését, a földönkívüliek titkos megbízásából.
Gizikének tehát rengeteg szabadideje volt, amelyet egy olyan mintaalkalmazott, mint ő, akár otthoni munkára is fordíthatott volna, de ez nem így történt. Igazság szerint alig várta, hogy a munkaidő leteljen és a lehető leggyorsabban távozhasson az épületből. Egészen másnapig vagy hétfő reggelig nem is gondolt a munkával kapcsolatos ügyekre. Hogy miért? Mert Gizike úgy gondolta, ezek semmiképpen nem az ő ügyei, hanem az embereké, akik hozzá bemennek. Azon kívül pedig, hogy ő megteszi, amit kell, semmi köze idegenek ügyes-bajos dolgaihoz. Már fiatalon rájött, hogy gyűlöli az idegeneket. És azzal is tisztában volt, hogy csak egy ilyen ember lehet alkalmas ennek a munkának a hatékony elvégzésére. Tudta ezt Pista is, éppen ezért gyűjtött össze magához hasonló embereket.
-És csak jönnek és jönnek a hülyébbnél hülyébb kérdéseikkel. Soha nem fogynak el, nem hagynak békén. Nem értik meg, hogy nem tudhatom a választ a huszadrangú kérdésükre és nem lehet eleget tenni a kérésüknek. Különben is, menjenek, amerre látnak. Készülne már az ember haza és akkor 15:50-kor még beesik egy idióta és okoskodik? Érti? Okoskodik.- Gizike felült a díványáról, levette a fejhallgatót. Majd kikapcsolta az érintőképernyőjén a YourDoctor 10.1 YourPsychiatrist funkcióját.
-Fárasztó nap volt ez is.-gondolta magában Gizike. 22 óra 34 perc volt. Úgy döntött, lefekszik. Ismét nyugtatót vett be, így rögtön álomba szenderült.

Ugyanaz a rémálom. Megint. Álmában a múltban járt, amiről dédnagymamája mesélt neki gyerekkorában. A kép, amit akkor lefestett, eléggé szörnyű volt ahhoz, hogy emlékezzen rá ennyi év után is. De nem gondolta volna, hogy ennyire rettenetes lesz a város, ahol ő is született. Az autók olyanok voltak, mint egy konzervdoboz: ócskák és rozogák. Benzinnel működtek. Romos, lepusztult társasházak mindenfelé. Furcsa öltözékű és frizurájú emberek. Ellenségesek, mégis, üres tekintetükben mintha magát látta volna. A képek filmszerűen folytak a fejében.
Egy vágás, és a hivatalban ül. Ott, ahol dolgozik. Igaz, az épület és az iroda kinézete egy lapon sem emlegethető a valóságbelivel, de felismeri. Ez az. És ezek a furcsa emberek mindenhol. Sok a szemüveges, idős ember. Ronda, nagy szemüveg van rajtuk.
Ott ült a helyén és kötelességszerűen várta, hogy jöjjön valaki. Nagy volt a zaj, a zűrzavar. Az asztalán nem volt számítógép. Csak papírtornyok. Hirtelen látta megjelenni Pistát, a főnökét. Egy férfihez tartott, aki az imént lépett be a bejáraton. Mikor odaért hozzá, így köszöntötte:
- Jó napot, elvtárs! Jöjjön, már vártam magát!- A személyes ügyfele volt.
Közvetlenül ezután megjelent Gizike előtt egy középkorú, sötét hajú, sötét bőrű nő. Ő volt a legfurcsább ember, akit addig az álmában látott. Hosszú, tarka szoknyát viselt és hosszú haja kendőbe volt kötve. Mindkét kezén hatalmas gyűrűk. Gizikét kirázta a hideg.
- Jó napot kívánok!-mondta az asszony, furcsa akcentussal.
- Jó napot kívánok! Kérem, foglaljon helyet! Miben segíthetek? -kérdezte Gizike.
- Hát kérem szépen, én a kérvényemmel kapcsolatban jöttem, a TB miatt.
- Kedves neve?
- H. Piroska.
- Születési ideje?
- 1940. 06. 20.
- Anyja neve?
- Sz. Irénke.
- Egy pillanat...igen, itt vannak a dokumentumai. Kedves Piroska, Önnek 2 hónapja megszűnt a munkaviszonya. Ennek értelmében az orvosi ellátást jelenleg magának kell finanszíroznia. A kérvény elbírálására 30 nap áll a rendelkezésünkre, így azt Ön 2 héten belül meg fogja kapni.
- És akkor azt elfogadják?
- Nagy valószínűséggel nem,éppen az említettek miatt, de mivel nem én vagyok az illetékes az ügyben, nem tudok Önnek pontos tájékoztatást adni.
- És az illetékes hol van? Tudok vele beszélni?- kérdezte a nő ingerülten.
- Nem, nem tud.-válaszolt Gizike kevésbé higgadtan, kelletlenül.-Az illetékes úr ilyen ügyekben nem fogad személyesen ügyfeleket.
- De nekem nagyon sürgős lenne. Komoly betegségem van, kórházi kezelésre szorulok, drága gyógyszereket szedek és ha még a háziorvoshoz is...
- Asszonyom, kérem. -szólt közbe Gizike. - Nem tudok Önnek segíteni. Viszontlátásra!
- Maguk semmit se tudnak! Hogy verné meg magukat az Isten! -kiabálta H. Piroska és magában mormogva hagyta el a termet.
Gizikéhez odafordult a mellette lévő munkatársa:
- Minden rendben, Gizi?
- Persze.-válaszolta nyugodtan. Mert az volt. Ugyanúgy ahogy a valóságban, az álmában sem zaklatták már fel az ehhez hasonló esetek. Később azonban váratlanul megfájdult a feje. Gyakran küszködött erős fejfájással. (Többek között.) Fájdalomcsillapító után kutatott a táskájában, de csak egy Xanaxot talált. (5000 nélkülit.)
Pár másodpercig habozott, aztán gyorsan bekapta. Rosszul lett. Nem jött hozzá senki, így kiment a mosdóba. Megnyitotta a csapot és kis vizet fröcskölt magára. Úgy érezte, mindjárt elájul. A tükörbe nézett. Megállt a szívverése. Semmit sem érzett, de látta, ahogy a feje lassan szétnyílik kétfelé, majd hirtelen leesik a nyakáról.

Sikítozva ébredt fel. Senki nem hallhatta, hiszen a lakása hangszigetelt volt, ahogy mindenki másé akkoriban. Bevett egy maréknyi tablettát. Elájult.

Ismét a múltban találta magát. De egy másik évben. Körülbelül 20-25 évvel később lehetett. A város már valamivel modernebbnek tűnt és az emberek is jobban emlékeztették a mostaniakra, de összességében hasonló volt a benyomása, mint azelőtt. Az emberek arcán ezúttal félelmet látott. Nem tudta, mi történik éppen, de mindenfelé pánikszerű hangulat uralkodott.
Hirtelen megint a Hivatalban ült, a munkahelyén, ahol azt is megtudta, hogy aznap állítólag vége lesz a világnak, valami ősi maja naptár szerint. Nem sokat értett az egészből, de nem is mutatott különösebb érdeklődést a dolog iránt. Sosem hitt az ilyesmiben, azonban igazság szerint, ha tudta volna, hogy ez biztosan bekövetkezik, akkor sem hatódott volna meg. Önnön halála tényén sem. A valósághoz hasonlóan.

Ezúttal bágyadtan kelt fel, nem volt még teljesen magánál. Próbált vissza emlékezni, hogyan végződött az álma. Homályosan lebegett előtte, hogy valami hasonló történt, mint a korábbiban. Azt viszont biztosan tudta, hogy a világnak akkor nem lett vége, ha levált a feje a nyakáról, ha nem.
Pár perc után eszmélt csak rá, hogy ég a villany. A mennyezetre bámult. Hatalmas lámpákat látott, amelyek vakítóan világítottak. Rádöbbent, hogy nem otthon van.
Tompának és erőtlennek érezte magát, és a szeme is fájt a fénytől, de megpróbált felkelni. Ekkor vette csak észre, hogy a karjai le vannak szíjazva és egy kórteremhez hasonló helyiségben van, de tudta, hogy nem az. Olyan volt a berendezés, amelyet még azelőtt soha nem látott. Nem ismerte azokat az eszközöket sem, amelyeket itt-ott látott. Nagyon megijedt. Nem értette, mi történik, nem értette, hol van. Talán még mindig álmodik? Megint elájult a rémülettől.

-Beadtad az alanynak a koncentrátumot?
-Igen, uram.
-Rendben, akkor most kösd be az infúziót, te meg, Ernő, készítsd elő a másik szobát. Ha minden rendben megy, már ma áthelyezzük oda.
-Igen, uram.
-Igen, uram.

Gizike erre ébredt fel újra. Különösebben érezte magát, mint mielőtt elájult. Kinyitotta a szemeit. Most már biztos volt benne, hogy álmodik vagy hallucinál. Látott valakit maga mellett. Nem ember volt. Mégsem félt. Nem tudta felfogni, miért. Igazából gondolkozni sem tudott. A lény egyszercsak megszólalt, emberi nyelven, az anyanyelvén:
- Üdvözlöm, kedves Gizike. Talán nem fog most mindent megérteni, amit mondok, de idővel minden világos lesz. Ön most 2150-ben van. Mi a Marsról jöttünk ide. Néhány évtizede volt szerencsénk együtt dolgozni a kedves volt férjével, utólag is csókoltatja Önt. Ő már nem él. Ahogy már Ön sem, itt a jövőben. Az, hogy most mégis itt van, az időutazás felfedezésének érdeme. Ön szerencsés kiválasztottjaink egyike, és az első emberi lények között vesz részt kísérletünkben a robot-technológia létrehozásában, amely lassan a végső fázisba lép, és hamarosan egy egészen új társadalmat köszönthetünk az Univerzumban. Korábbi időutazásai is-melyet Ön álomként élt meg-kísérletünk részei voltak, melyben teszteltük többek között az Ön kompetenciáit és az állóképességét.
- Ezt nem hiszem el.-fakadt ki Gizike sírva.- Ha ez igaz...hogy tehetik ezt velem? Ehhez nincs joguk! Saját tudattal rendelkező emberi lény vagyok, nem tettem semmit, hagyjanak békén! Engedjenek el!
- Hölgyem, ne olyan hevesen. Nyugodjon meg, kérem. Fel voltam készülve arra, hogy mit fog mondani, mivel nincs tisztában a jelenlegi világban lévő helyzettel és az  érvényben lévő törvényekkel, amelyeket mi hozunk.
-Tessék. -a lény elővett valamilyen kis méretű elektronikus tárgyat, amelyet megnyomva a levegőben megjelent egy képernyő.- Itt van a  X*867536363*<<< jelű dokumentum, érvényesítve a Univerzumbeli Főhatóság Földi Székhelyének Hivatala által is. Ennek értelmében a Főlaboratóriumban dolgozó tudósok, amelyeknek a vezetője én vagyok, fel vannak arra hatalmazva, hogy az emberi lényeket a tudományos kiválasztás elve alapján saját beleegyezésük nélkül a szociális jólét érdekében megvalósuló kísérletek és az azok alapján történő fejlesztés céljából felhasználják.
- Lehetetlen. -mondta Gizike elhaló hangon.
Szeretett volna ordítani, de nem tudott. Szeretett volna tovább sírni, de már azt sem tudott. Sokáig bámult maga elé szótlanul, majd halvány mosoly jelent meg fakó, jellegtelen arcán. Mielőtt a nyugtató hatni kezdett, arra gondolt, hogy megértette. Megértette, hogy ő ezért született meg. És hogy egész életében nem történhetett volna vele nagyszerűbb dolog.
A lény elindult kifelé. Az átlátszó ajtó kinyílt előtte, de ő félig visszafordult és együttérzően megszólalt:
-Magából kiváló robot lesz, Gizike.
Majd kilépett és eltűnt az ajtó mögött.

Mr. Halál

-0 fok. Éppen kellemes idő egy kis újságolvasásra a reggeli kávéhoz-gondolta Mr. Halál és hanyag mozdulattal vágta le maga mellé fekete aktatáskáját. Tavaly október volt. A kedvenc kávézója előtt ült. Mióta a környékre költözött, mindig itt kezdte a napját. Tél közeledett már, és igencsak hideg volt odakinn, de őt ez egyáltalán nem zavarta, sőt, elmondása szerint kedvelte is, mert így jobban tudott koncentrálni. Kizárólag gazdasági lapokat olvasott, abból is csak a legnívósabbakat. Különös figyelmet fordított rá, hogy folyamatosan naprakész legyen egyaránt a hazai és nemzetközi helyzettel. Már csak a munkájából adódóan is. Tudniillik biztosítási ügynök volt. A kezdetek kezdete óta ezzel foglalkozott, mióta két munkáltatója, a Nagy Öreg és társai Kft., illetve a Kárhozott lelkek Zrt. egymással szerződve őt a Földre küldte. Imádta a hivatását, és miután az emberek között élt, neki is emberi létformát volt szükséges gyakorolnia, amit szintén hamar megszeretett, főleg, hogy neki járt az a néhány extra, ami a halandóknak nem. Mindemellett rendkívüli mértékben azonosult a földi léttel, amelyet nagy mókának tartott. Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy abszolút versenyképes bérrel büszkélkedhetett, szóval nem volt oka panaszra. Mégis mondogatta időnként:
 - Ez a mocskos kapitalizmus...
Nem mintha a szocializmust, vagy bármi mást preferált volna annak idején. Ezt is csak az emberektől tanulta el: mindig az aktuális rendszert kell szidni. (Egyébként leginkább az anarchistákkal szimpatizált.) Ettől eltekintve azonban Mr. Halál békésen éldegélt és vette el az emberek életét.

Természetesen az emberek nem tudhatták, hogy ő Mr. Halál, így egy számukra sokallta pozitívabb és szokványosabb csengésű nevet használt, ami a Thomas Smith volt. Ügyfélkörét időről időre szorgalmasan bővítette. Egy-egy új személyt általában akkor keresett fel, ha legfeljebb 10 éve volt még hátra. Kiváló munkaerő volt, de humánus. Nem akart túl korán zavarni. Ellenállhatatlan karizmája, no és persze semmilyen átlagos, földi biztosítóval össze nem hasonlítható ajánlatai nem okoztak túl sok "fejfájást" arra nézve, hogy az illető megköti a szerződést vagy sem. Persze, hogy megköti. Az embernek a dohány a lényeg. Megkapja. A Főnököknek a lélek kell. Megkapják. Hogy melyikük, azt a halandó életének mérlege dönti el. Elviekben. Gyakorlatokban Mr. Halál hallott már pletykákat hogy ez bizony korántsem ilyen könnyen működik, ugyanis rendre viszályok dúlnak az ilyen-olyan bűnös, de még megmenthető, illetve a nem bűnös, de még élete utolsó pillanatában is kísérthető alapanyagokért. Azonban ők is tudják, hogy a viszály állandó jelleggel mérhetetlenül derogáló, így alkalmanként kompromisszumokba kényszerülnek. Egyszóval, ha éppen nincs háború, alkudozás folyik. Még a holtakkal is. Az ilyen ügyeket viszont a legdiszkrétebb körülmények között intézik el. Ha egy beavatott nem ennek megfelelően jár el, azt likvidálják. Ennek folytán Mr. Halál hamar megértette, miért is volt olyan a Föld, amilyen.
Jól szórakozott.
Azon különösképp, mekkora tekintélye volt. Mekkora misztérium lengte körül a lényét, mekkora homály borította be tetteit. Beszéltek róla. Féltek tőle. Egyesek meg rajongtak érte. Mennyi nő rajongott érte! Megálmodták, megfestették, róla írtak verseket, regényeket. Az elcsépeltségig. A divatos közhelyig. Felháborító.
-Bezzeg, ha egyszer bekopognék az ajtótokon.-gondolta egyszer vigyorogva.
Ugyanakkor gyűlölte, hogy nem használhatta ki teljeskörűen hatalmát, hiszen nem fedhette fel kilétét. Ami viszont a nőket illeti, jutott neki elég így is, hiszen megtapasztalhatott mindent, ami emberi, és szerencsére a Főnökök megnyerő külsővel ruházták fel, amihez párosult az eredeti valójához tartozó végzetes kisugárzás.

Irigylésre méltó. Volt.
 

És mindennek lőttek év elején. A Nagy Öreg megint csúnyán összerúgta a port az Elkárhozott lelkek Zrt. főigazgatójával, ifj. Lucifer Kamuferrel, aminek széles körben eszközölt létszámleépítés lett a vége, melynek következtében Mr. Halált is kirúgták, mivel eredetileg a Nagy Öreg vette fel, de Lucifer talált egy személyt, aki kevesebbért dolgozik. Mi tagadás, a Nagy Öreg mindent összevetve nem sokat ellenkezett az ügyben. Így történt, hogy néhai Mr. Halál egyik napról a másikra megszűnt Mr. Halálnak lenni és munkanélküli segélyen tengődve folytatta tovább emberi létét Thomas Smith néven. Gyorsan megöregedett, mint egy halandó, nem volt már menő.
-Ez a mocskos kapitalizmus...-mormolta magában gyakran azóta is, nagyobb bosszúsággal, mint korábban bármikor.

Alvadt vér

(hazafelé az alvó sötétben
együgyű pátosz kísért meg,
 hogy így mondjak köszönetet:
"halandó lelkek építésze!
lépj elő, s lábad elé borulok
holtamban is csak csókkal
övezem utad nyomát,
munkád édes zamatát
ízlelve hallgatom a káosznak
szépséges dalát.")

***

egyszer valamikor
az állomás előtt állva
régi fényekkel ragyogta
be az utat a felgyulladt
szívlámpa

a város fölé néztem
ócska részeg péntekek
egymást követő gyönyöre
remegett fél-meleg táptalajon
majdnem kéjesen

most ugyanott állok
az emlékek maradnak
de az idők változnak
s könnyű kacaj sző át
egy kéjes éjszakát.

Emberesszencia

A hit még felemel.
A bűn már feloldoz.
Szende remény többet
Lyukas ideát nem foltoz.

Hideg az Isten ágya
Jársz hát át a pokolba
Hol akaratodból fakad
Minden fő erény magja.

A tornácon állva mélán
Arcát némán nézed
Szűnő tükörképednek,
Miként lepi be a ránc.

Hableány

a sziklákat mindig szerettem...
zord csendjükben olvadt fel
a parttalanság végtelen terének
szüntelenül visszhangzó sikolya.

elhagyott néhány év...

most a sodrás mellett fekszem ismét
ott, ahol a legmohóbb a mélység
míg felfogom az idő száraz törvényét
a föld az éggel a síkon válik eggyé

a messzeség horizontján...

nem tűnik föl a múlt bársonya
ismeretlen hajók köröznek,
a kékség festette határban
már nem horgonyoznak le.

felcsapja a víz a szikla oldalát...

szedelőzködik lenn a halász
ma estére nincsen zsákmány
mérgesen indul el, hazamegy
csak én maradok, sebzetten.

Zsibbadtság

Érzel még?-kérdi a türkiz hajú kislány.
Mit kellene éreznem?-kérdi ő, a felnőtt nő.

A sekélység pszichoterrorból és manipulációból szőtt falai omladozni látszanak. Ezt látja, mert ezt hiszi. És örül, hiszen szabad, rá nem hat többé a világi mantra. Rá semmi nem hat többé. De valamivel nem számolt: a sorompóval, a határ előtt. Felirat: Bármi, ami él és mozog: állj! Az őrök szigorúak, a bürokrácia utópikusan tökéletes. Szürke, gépvezérelt és kegyetlen. Képtelenség, hogy átengedik. Utolsó szuflájával is nekirohan még egy drótkerítésnek, miközben az egyik a hátába vág a puskájával. Erőltenűl zuhan a földre. Vérben és szilánkokban úszik lénye. Szelleme némán sikít benne.
Hazamegy. Kiüríti a postaládát. Megnézi az e-maileket. Megvacsorázik és leviszi a szemetet. Kimerült, holnap nap lesz, álomra hajtja fejét. Egyedül. Csak a türkiz hajú kislány látogatja meg. Mint általában. Telnek a hónapok, telnek az évek. Emlékeit időnként felidézi, mintha egy könyv lapjait olvasgatná újra. Mosolyog. A könyvet félreteszi. Rágyújt. Ugyanott, ugyanabban a házban él, a város közepén. Noha fiatalként mindig is vidékre akart költözni. Egyre nehezebben alszik és egyre kevesebbet. A kislány már régóta nem jön el hozzá, éjszakái nagyrészét kéjbarlangokban tölti, vagy néhány régi barátjával iszogat. Ilyenkor reggelig ébren van, majd teljes öntudatlanságban kóvályog el az ágyáig, ha sikerül.
Egy nap mégis álmában éri a halál. Nem szenved, nem kiabál, csak a gyermeket hívogatja magában. Nem tudni, még élt-e, csupán hallucinált vagy már a túlvilágon történt-e, de oly sok idő után a türkiz hajú kislány újra megjelent. Ő áhítattal bámulta, ahogy egyre közelebb jön, a kislány szelíden nézett rá. A két kezében tartott valamit, hófehér kendőbe burkolva. Mikor elég közel ért hozzá, fölé hajolt és homlokon csókolta, miközben szétbontotta a kendőt és így szólt lágyan:
- Látod, megőriztem neked.
A szíve volt.

Medvebőr

Mikor lementem a külvárosba
kenyérért meg egy kis tejért
(cirkuszra most nem futotta)
ott találtam őt, az árokban még
ahol tegnap óta feküdt fél-részegen
nem kimondottan feltűnésmentes
pozitúrában, nyakában mindkét lába
valahogy, mellkasán hányása megszáradva:
pár dekányi füstölt párizsi a koccintósban
némi epével körítve, sójával, kis borssal
kulináris élvezetet illetően csak ínyenceknek
mi magam is volnék, de most inkább továbbmegyek.

-Hazafelé sietek én nagyon vagy izé, munkába
szóval bocs, de felsegíteni nem és ki se tudlak
mi? ja nem, nem dohányzom, nincsen, nem kell
inkább te se tedd, elvisz a rák, gondolkozz, ember
küzdj és bízva bízzál, na de lépek mert bennem
nagy hiányt szenved az együttérzés és a kegyelem,
nem érdekel engem, mi bajod van, mert büdös vagy
ocsmány, ostoba és otromba, ó, oltalmas szent anya!
(segíts a tévelygőkön, óvd, kiknek fedelük nincsen
a fejük fölött és mindennapi élelmüket add meg
jaj, szegények, csak engem hagyjanak békében.)

Mikor lementem a külvárosba
kenyérért meg kis párizsiért, hátha
a boltba végül nem mentem, a kukába
találtam jóféle eledelt, azzal elvoltam
több mint fél napig, hát a pénzt így
folyadékra fordíthattam, ittam reggelig
utána nagyszerűen elaludtam a téren
a szobor alatt, csak fájt utána mindenem
mer' a múltkor megvertek a szaros suhancok
ellopták még a cipőmet is, hát mezítláb járok
mostan, de nem bánom, szellőzik a lábam
jobban esik bebaszni s álmodni a múltam.

'12. 05. 13.

Esti mese XXX

Mióta nincsen TV maci, éjszakánként nehezen alszom el. Ami azt illeti, egyre nehezebben. Fejembe gondolatok ömlöttek..jöttek, mentek, a mókuskerék soha nem volt üres. Időnként egész furcsaságok kísértenek, melyek eredete még ma sem kimondottan egyértelmű számomra. Mármint próbálok rájönni, de csak tippjeim vannak. Nem tudom, mások mennyit gondolkozhatnak legbecsesebb, nagybetűs magukon kívül például embertársaikon, állatokon vagy éppen a kettő közti átmeneten. Én mindenesetre előszeretettel teszem ezt, azt kell mondjam, néha már-már kéjes perverzitással.
A múlt éjjel is egy történet jutott eszembe, amit egyszer hallottam, méghozzá magától az egyik főszereplőtől: Lolka és Bolka meséje, avagy a sokadik meglepődésem (megbizonyosodásom?) azon, hogy az a fránya átmenet egy hajszálnyi intervallum az evolúció képzeletbeli 'kettes létráján'.

***

Lolkáról és Bolkáról tudni kell, hogy nem voltak szentek. Ez az egyik legfontosabb tény, amellett, hogy testi-lelki jó barátnőkként élték mindennapjaikat. Hamvas, kalandvágyó leányzók lévén kedvelték az izgalmas helyzeteket, mondhatnánk úgyis: olykor, vagy még olykorabb keresték a bajt, amely jó néhány mókás élményt eredményezett. A fiatalság bolondsága, az alkoholmámorban úszó, gondtalan tanulóévek adrenalinja bizony kemény függőséggel jár, melyet nehéz a háta mögött hagyni a közben tisztes-rendes, adófizető polgárrá vált embernek, hát még annak, aki nem vált, és ezen esemény bekövetkezése még nem is szerepel a határidőnaplójában, amelyet persze amúgy is csak ajándékba kapott egy rokontól valami huszadrangú ünnep alkalmából a kőkorszakban.
Így volt ezzel tehát Lolka, meg a Bolka is.
Egy nap elhatározták, hogy templomba mennek és meggyónják bűneiket. Ezt követően pedig teljesen átszellemült, új életet kezdenek. Délután 3 óra lehetett, és eme dicsőséges tervük megszületésében segítségükre volt Jézus maga, aki vérének tetemes mennyiségével támogatta elgondolásuk végleges megszilárdulását.
Körültekintően jártak el: megnézték a Virtuális Plébánia Portálon, hogy a közelben lévő római-katolikus templomban a mise 7 órakor veszi kezdetét. Ennek meghallgatása után kívánták elvégezni a gyónást, melyhez készítettek egy papírost, 'A bűnök listája' megjelöléssel. Lolka rövid, bibliai címszavakban igyekezett deklarálni ilyen-olyan gyarlóságait illetőleg hitványságait, míg Bolka leginkább egyes megvetendő szexuális szokásait találta fontosnak, például az anális és orális örömszerzés különböző formáinak helytelen sorrendjét.
Jó hangulatban indultak útnak. Lolka vállára sálat terített, Bolka legszolidabb fehér
blúzát öltötte magára. Útközben is az áldott nedüt fogyasztották, majd mikor egy nagy parkba értek, megpihentek egy padnál. A pad fölött egy terebélyes eperfa kínálta érett, lédús terméseit. A két lány vidáman majszolgatott belőlük. Eközben arra lettek figyelmesek hogy távolabb, egy bokor mellett az a biciklis férfi nézi őket mosolyogva járművén ülve félig, aki az imént még előttük haladt el. A férfi ezek után sem zavartatta magát, sőt, látszólag örömmel fogadta, hogy végre észrevették, a lányok pedig gúnyos nevetgéléssel tűrték a tekintetét, azt latolgatva, hogy az illető mennyire lehet egy perverz disznó és/vagy pszichopata.
Lassan közeledett a 7 óra, így folytatták útjukat, ugyanakkor nem kellett sietniük, ezért úgy döntöttek, hogy még leülnek az utolsó padon, kiüríteni az üveg tartalmát. A férfi újra feltűnt, aki most szemmel láthatólag biciklizés helyett inkább a sármos nézést gyakorolta, és körbe-körbe tekergetett a két lány körül, de előttük azóta sem haladt el még egyszer.Azon morfondíroztak vidáman, hogy vajon ezzel kéreti-e magát és mennyi ideje hódolhat ennek a pikáns csajozási technikának, amíg Bolka egyszer csak azt látta, hogy az újdonsült udvarló már beszél is hozzájuk valamit a szerény 10 méterről, ahol volt, és puszikat küld. Az idő már szűkös volt, így néhány derüs perc után ismét elindultak. A forgalmas főúthoz kiérve vették észre, hogy a hőszerelmes már ott várja őket bájvigyorogva egy szupermarket sarkában. Lolka közönyös tekintettel kísérelt meg elmenni mellette, ami sikerült is neki, azonban a mögötte lévő Bolkának nem volt ekkora szerencséje, ugyanis a férfi megszólította. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bolkának sem kellett kétszer mondani, köszönhetően akkori, már igen jó kedélyének és alapvetően is barátságos, extrovertált természetének.
-Adhatok egy puszit?-kérdezte a 30-35 év körüli idegen.
-Hova, a pinámra?-kérdezett vissza csúfondárosan Bolka.
-Hát, az most, itt, nem nagyon lenne kivitelezhető, de ha feljössz hozzám, ott bármit.
-Sajnos most nem érek rá, mert megyünk a templomba, hallgatni az igét.-mire az idegen szemei kissé elkerekedtek. -Te nem jössz, nem vagy hívő?-érdeklődött Bolka.
-Nem, én nem vagyok. Adhatok egy puszit az arcodra?-kérdezte kérlelően a férfi, mire Bolka engedett neki, majd Lolkához fordult:
-Neked is adok, jó? Úgy illik...-Lolka kelletlenül tartotta oda az arcát. Majd tett előre néhány lépést, aztán kétségbeesetten kiabálni kezdett:
-Nézd azokat az embereket! Az öregeket, akik most mennek át a zebrán! Biztos, hogy a templomból jönnek! Vége a misének! Ezt nem hiszem el, mondtam hogy hattól lesz! Most mi lesz?-Erre Bolka is csalódottan mondott néhány szót, amit a templomban hanyagolnia kellett volna, de ennek ellenére reményfűtötten rohantak be a templomba, hátha mégis csak van mise,vagy legalábbis lehet gyónni. Újdonsült pajtásuk a templomajtóig kísérte őket, ahol épp arról adott felvilágosítást, hogy neki úgy is megfelel, ha ketten mennek fel hozzá, és majd jól kinyalja mindkettőjüket. A lányok azonban már ügyet sem vetve rá, loholtak be az ajtón. Síri csend honolt, sehol egy lélek. Kisvártatva megjelent az atya, aki elmondta, hogy a mise valóban hattól volt és most gyóntatás sincs, de tud egy templomot nem messze, ahol van. A két lány sietve távozott, miután kaptak egy részletes tájékoztatót a helyi katolikus közösség éves programjáról.
Lelkesedésükben kissé megtörve ültek le a buszmegállóban, ugyanakkor bíztak benne, hogy időben megtalálják a másik templomot. Gyónás nélkül nem akartak hazamenni. Azt hitték, hogy a biciklista már felszívódott, de hirtelen az orruk elé tekert kényelmesen, és megállt. Már elmúlt 7 óra, mégis rendkívül fülledt idő volt. A nap tűzött az égen. A kocsik nagy sebességgel süvítettek az úton. A buszmegálló mellett nem sokkal várakozott 2-3 ember.
-Nagyon szexi vagy. -mondta Bolkának a férfi kéjesen, miközben a szoknyája alatti részt vizsgálta a szemével. (Mint említettem, Bolka a legszolidabb fehér ingét öltötte magára, de ez nem jelentette azt, hogy alul is visszafogott ruhadarabot viselt.)-Fogadjunk,hogy nem mered széttárni a lábaid és megmutatni a bugyidat. .-folytatta provokatívan, ami elég ok volt ahhoz, hogy Bolka egy könnyed mozdulattal széttárja a lábait egy pillanatra. Lolka mondhatni kívülállóként, csöppnyi meghökkenéssel átitatott vihogással szemlélte a helyzetet. Azt is,ahogy a férfi farka egyre keményebbnek tűnik a rövidnadrágjában. Arcát elöntötte a láz, Bolka mellé ült, majd az egyik lábát felrakta és így szólt:
-Most előveszem.
-Vegyed...-mondta Bolka érdektelenséget színlelve.
-Azt hiszed nem merem, mi?-kérdezte a férfi, miközben kioldotta a nadrágját, majd elővette a farkát, és verni kezdte. Borotvált volt és viszonylag kis méretű. Lolka és Bolka megdermedve figyelte szótlanul, majd Bolka azt kérdezte:
-Ez már áll?
-Nem.
-De hát már áll!-A férfi farka valóban erekciós állapotban volt, de ezt abban a pillanatban sem Bolka, sem pedig Lolka nem tudta egyértelműen eldönteni.
A férfi válaszolt:-Ez még messze van az állástól.-A következő pillanatban hirtelen
hatalmas sugárban kezdett kilövellni a spermája, Bolkára irányítva az egészet. Bolka és Lolka egyszerre ugrott fel sikítva és rohant félre, de Bolkának már késő volt. A kezét, a szoknyáját és szolid, fehér ingét sperma borította. Lolka gyorsan egy csomag zsebkendőért nyúlt és Bolkának adta. Őt nem érte az anyag. Bolka öklendezni kezdett, miközben jajveszékelt, de végül sikerült némileg magához térnie. Lolka a buszmegálló felé pillantott és még épp látta, ahogy a férfi sietve oldja a kereket a biciklijével. Kedve lett volna agyontaposni, mint egy legyet, vagy kibelezni.
-Vajon mindennap ez a programja? Balfasz.-gondolta.

Lolka és Bolka aznap este nem jutott el templomba. Felszálltak ugyan a buszra és kóvályogtak egy ideig az utcák között amelyeket az atya emlegetett, megkérdezve néhány csövest, de nem értek célba. Így végleg leamortizáltan, fáradtan (Bolka szempontjából még gecisen is) és gyóntatlanul ballagtak haza. Nem kezdtek új életet, nem szellemültek át. De Jézus vérét gyakran veszik magukhoz.A listájukban meg még van néhány üres sor.

***

Szóval gondolkodom. Furcsa egy mutáns az ember. Talán eljutok egyszer oda, hogy kistrilliomodjára már nem fogok meglepődni és nem okoz nekem fejtörést a működése. Próbálnám megérteni...de minden olyan képlékeny...relatív...és ítélettel teli.

Candice unleashes her demons

Új nap virradt. Rögtön ráeszméltem, amint a szemeimet kinyitottam, és láttam magam előtt a napsütötte derüs tisztást. Én benn feküdtem a fák sűrűjében, egy nagy tölgy ölében húzódtam meg éjszakára. Így, a hűs árnyak védelmében szemléltem reggeli lustaságommal az előttem elterülő képet, amely most annyira más volt, mint pár órával korábban, mikor éjfél előtt néhány perccel odaértem. Jóleső elégedettség töltött el, sóhajtottam. Évekkel ezelőtt még féltem volna. Talán nem is mertem volna kimenni egyedül. Nem a kóbor kutyáktól féltem, és nem is más egyéb állattól. Azt hiszem, a sötétségtől sem féltem igazán. Már akkor sem. Az emberektől féltem. Akik titokban bármikor a közelembe férkőzhetnek. Főként a szakállas öregembertől tartottam, akit gyermekként láttam leskelődni az egyik fa mögött, és aki sietve indult el felém, miután észrevette, hogy észrevettem. Megfordultam és elrohantam. Addig futottam, míg csak a lábam bírta, míg haza nem értem, míg anyámat meg nem öleltem. Ő közben csak legyintett, azt hitte, megint csak a szokásos fantáziálgatások, de talán még örült is, hogy ezúttal csak ennyivel jöttem elő, és arról már leszoktam, hogy halottnak tettessem magam a nagyszülőknél, vagy hogy arról a meg nem történt eseményről meséljek a vendégeinknek hogy a szomszéd háza hogyan gyulladt fel és hogyan égett benne mindenki. Szerencsére idővel arról is letett, hogy pszichológushoz vigyenek.(Micsoda mázli! )
Sokáig kísértett az az emlék, és nem is akartam kimenni az erdőbe többet. Pedig sokszor hatalmába kerített az érzés, hogy megtegyem, hiszen kevés olyan dolog volt akkoriban, amit a veszélynél jobban kedveltem. Időnként viszont újra és újra rájövök, hogy ez most sincsen másképp, csak szeretem úgy hinni, hogy mégis, és tetteim ennek függvényében mutatkoznak meg.
Talán emiatt is tértem vissza oda azon az éjszakán. Adós voltam magamnak. Adós voltam a sorsnak. Sok-sok éven át rügyezett bennem a félelem és kivirágozni ugyan nem hagytam soha, de így is épp elegendő mérget termelt.
Lassan lépkedtem mezítláb a durva földúton, ami kaviccsal és szúrós gazzal volt tele. Legalábbis ezeket érzékeltem, mert lefelé tekintve se az utat, se a saját lábaimat nem láttam. A közelben fekvő autóút menti fények szerényen pislákoltak a sötétség határán, mint néma őrangyalok, iránytűként szolgálva kalandor lelkemnek. Amint az ismerős tisztásra értem, megálltam. Magamba szívtam a friss levegőt és jólesett a puha, hűs fű érzete a talpam alatt, amely több helyen véres volt már. Élveztem, hogy fáj. Tiszta, felhőtlen volt az ég, békés volt az idő, amelyet örömmel nyugtáztam, noha egy pillanatra elméláztam rajta, hogy vajon milyen lenne, ha eleredne az eső. Mégis tudtam, hogy akkor minden úgy volt tökéletes, ahogy. Csak pár óra, és már semmi nem ugyanaz. Sőt, egy pillanat is elég a változáshoz. Nem tudom, meddig sétálhattam körbe az erdőben, a fák között. Az idő szétfoszlott, elpárolgott. Néhány halk nesz szakította csak meg gondolataimat, valami kisebb állat mozgása lehetett. Nem találkoztam az öregemberrel. Tudtam, hogy nem fogok, hiszen már nem féltem tőle. Nem volt miből táplálkoznia. Hajnalodott már, hideg lett. Nem akartam még hazamenni, így hát összekuporodtam a tölgy tövében. Eleinte kényelmetlen volt az avar, de testem alkalmazkodott. Hamar ért az álom. Álmomban lassan szálltam a levegőben. Az út menti fények felé. Ahogy közeledtem, egyre fehérebb lett minden. Furcsa volt, mert mindez nem bántotta a szemem. Mikor felkeltem, nem tudtam visszaidézni, hogyan végződött az álmom. Ahogy általában soha. Csak képek maradnak meg bennem. Mégis úgy élnek bennem, mint emlékek a szívemben. Apró építőkockák, puzzle darabkák. Gyerekként imádtam játszani. Csakúgy, mint most.

Most talán tényleg

Bekövetkezett.
Érzem már, megértettem.
Némán, búcsú nélkül olvadtál a múltba
Arcodat nem láttam, nem is néztél hátra.
Egykoron sóvárgott sziluetted gondolatban
Felidézni már alig-alig tudom, halványan,
Foszlányként szállnak fejemben az emlékek
Tikkadt parazsai, halk szavakként a szélben
Hiába kelnének útra, a por előttem rég elfogyott.
Megéri még vajon átszelni az óceánt hajón
Netán gyalog megkerülni a Földet, egy élet
Elég-e hozzá, hogy hozzád újból elérjek?

Választ tőled nem, tudom, csak
Az időtől kaphatok, s míg a szilánkokat
Próbálom illesztgetni össze egykedvűen
Egyre hajtogatva: ennek meg mi értelme
Az élére vasalt ráció felmondja a szolgálatot.
Nem marad megint más, csak bensőség, ott
Jó helyen járok, oda kell benézni, amit látok
Hátha az igazság, s én naprakészen hordozom
A terhet, mit te már ledobtál vagy még letagadsz
Hogy súlya ne legyen nehéz, ne legyen savas annyira.
Akárhogy is, számon nem kérheted rajtam soha
Hogy magamtól magamat széttépve óvtalak.

[impressziók]
'12. 05. 10.

Hamis konstelláció

Az energiák rezgése ma az égen kiegyensúlyozott
A csillagok állása nekem most csupa jót jósol
Állok a hegytetőn, a szél erejét tüdőmbe szívom
A talaj a lábam alatt eltűnik, semmiféle nyom
Nem utal rá, hogy a gravitáció érvényesülne
Jelen pillanatban, s ahogy megemelkedem
Pihekönnyen libbenek a magasba, az űr felé
Átsiklok a szférákon, testem meggyújtja a fény

Álmom véget ér, Halálom közelebb merészkedik
Megint egy nappal, s beront hozzám, alkudozik
Hogy éveimnek számát bizonyos javak ellenében
Megfelezné, és lelkesít, ígér, adja a legszebbet
Amit ő hisz, hogy az nekem szép és kell és azért
Megteszem amit kér, mert tudja jól, hogy nem ér
Ám annyit semmi, mint saját ideám, amit vallok
Az életről, s beteljesülése után meg is halhatok.

-Uram, Ön jól gondolja, nem vagyok az a fajta
Aki sajnálja, hogy tőlem vastagodik a pénztárcája
Az üzlet korrekt, a profit majd a felhőkbe száll
A többiért igazán nem kár, a környezettudatosságot
Mindenki leszarja már, egyszer úgyis eltűnik a földi világ.
S legfőképp engem mit érdekeljen, aki ott hamu lesz
Ekkor régen, lelkem gázgömbként csillog majd az űrbenÁlmomnak nincsen vége, s kacajom zengi be örökké az eget.

'12. 04. 16.

Danse macabre

" Vajon éber tudatodból fakadnak-e viselkedésed képei, hogy
Mit engedsz meg s mit nem
És vajon mi az, amit én megengedek
Hogy ne engedjem láttatását annak, mit igazából
Engedhetek.
Ott.
Mély-benn.
S testem minderre csak reflex,
Puszta ledér kengyel
Mit hevesen szorít meg súlya testednek, s így
Roppanok össze szépen
Követelő leheleted dicsfényében,
Elélvezve még utoljára,
Saját véremben. "
---
S tűnődik még magában
Tűnődik az istenverte,
Megkínzott mazochista.
Fájdalmának gyönyörtengere,
Míg apadni látszik lassan
Pirosló lávája, testének kéjleve
Addig alatta táncolva összeolvad.

Megalvadnak a nedvek,
Zsibbadtan kihűlnek
Mint ábrándoknak forró ágya
Melyeket elkerget a hajnal.
S nem tűnődik többé a mazochista,
Szenvedélyének végső dobbanása
Megremeg szívében csöndjébe szállva.

Mögötte csak anyag,
Korhadt matéria.
Fölötte glória.
Valahol távolabb
Megkondul egy harang.

'12. 02. 10.

I. S. naplójából

(amíg börtönben tartózkodott)

" Arca fehéren csillogott az ablaküvegen át beszűrődő napsugarak fényében.-Még most is tisztán látom magam előtt, ugyanúgy mint akkor.-Lenge, selymes kis piros ruháját lágyan simogatta a szellő a lábánál, így néha az egészen a combjáig felcsúszott, majd vissza. Némán figyeltem őt, ott, ahogy az ablak előtt ült és testét beburkolja az újjászületett tavasz fénye. Ez a látvány alakjának valami egészen túlvilági jelleget adott. Olyan volt, mint egy szentkép. Egy látomás, amely mindig csak kerget minket rejtélyével, de soha nem engedi, hogy megtapasztaljuk igazán, hogy mit is jelent. Egy kósza vízió. Sérthetetlen és elérhetetlen. Mégis..ott létezett előttem, hús-vér emberként. Bőrének illata szinte megrészegített, nőiességének aromája körbelengte az egész szobát, hangjának sziréni csengése elbűvölt, és a húsa...a fiatal, üde, romlatlan húsának vonzása, amely mintha minden pillanatban csak arra várt volna, hogy megízleljem. Hogy beleharapjak, mint egy friss, zamatos őszibarackba...szólított engem, beszélt hozzám.
És én átadtam magam neki.

***

Mindig is jobban vonzódtam az európai nőkhöz. Persze mindenki izgalmasnak és érdekesnek találta őket a környezetemben, de hamar rájöttem, hogy társaimmal ellentétben nálam ez egy hóbortos szenvedéllyé nőtte ki magát az évek során. Idővel kész gyűjteményem volt különböző erotikus lapokból és videókból, amelyekben magas, vékony, fehér bőrű, szőke nők szerepeltek. Az ilyen lányokat különösen szerettem. Rajongtam értük, csodáltam őket. Minden vágyam volt, hogy megismerhessek egyszer egy ilyen lányt, és a közelségét érezhessem. A sors kegyes volt, és életemet úgy alakította, hogy az álmom beteljesüljön.
A középiskolát színjelesként végeztem el, majd később az egyetemet is remekül indítottam, ahol japán irodalmat tanultam. Másodévben ösztöndíjat nyertem Franciaországba, hogy ott folytathassam tanulmányaimat egy évig. Itt találkoztam Sylviával. Hollandiából jött, magas, hosszú, szőke hajú, kék szemű, Vénusz-testű angyal. Szerencsére kezdettől fogva kölcsönös volt az érdeklődés a másik felé. Ami azt illeti, én eminens tanulói voltom mellett kedvelt társasági embernek számítottam, azonban külső adottságaim miatt a nők körében nem élveztem nagy népszerűséget, amit olykor nehezen éltem meg. Mindazonáltal megnyerő jellemmel hamar le tudtam venni a lábáról az embereket, emellett pedig rendelkeztem egy olyan képességgel, hogy különösebb nehézség nélkül rendkívül hamar a bizalmába tudtam férkőzni bárkinek. Ezt olykor-annyira röstellem bevallani, de-ki-, és felhasználtam bizonyos helyzetekben. Nem telt bele sok idő, és egyre többet beszélgettünk. Főként művészetekről. Sokszor hangoztatta bájosan, bennem mennyire jó partnerre talált ilyen téren. Természetesen én sem kevésbé benne. Csodálatos nő volt. Nem ismertem még hozzá hasonlót azelőtt. Mind számomra (és mondanom sem kell, hogy a legtöbb férfitársam számára) ellenállhatatlan külseje, lehengerlő személye és ragyogó elméje-melynek működése kísérteties hasonlóságokat mutatott az enyémmel-lenyűgözött. Így ébredtem rá lassan, mit is jelent nekem a szerelem. Gyakran hívtam meg magamhoz teára, ahol hazai hagyományok szerint ültettem le az asztalhoz. Tökéletesen beszélt németül, és annyira imádtam hallgatni, hogy sokszor kértem meg, hogy német verseket olvasson fel.Ezeket néhányszor magnóra is rögzítettem, hogy akkor is hallhassam, ha nincs velem, hiszen mindig csak rá vágytam. Egy volt a baj: lassacskán világos lett előttem, hogy Sylvia nem volt belém szerelmes, csak barátként nézett rám. Én voltam a legjobb barátja, a megtisztelt beavatott, aki minden titkáról, félelméről és öröméről tudott. Nem panaszkodhattam, élveztem ezt a státuszt, és boldog voltam, hogy a közelében lehetek. De később egyre többre áhítoztam és egyre nagyobb szenvedést okozott, hogy nem lehet az enyém.
Az utolsó hetekben ez már valósággal megőrjített. Csak majdnem, hiszen azt mai napig minden körülmények között fenntartom, hogy őrült nem vagyok, és nem is voltam soha. Teljes tudatában vagyok annak, amit tettem. Ezért is írom le mindezt.
Hogy megbizonyosodjanak gondolkodásom tisztaságáról és elvi meggyőződésem nemességéről...

***

Kora délután csengetett be hozzám. Feldúlt volt, nagyon zaklatott. Ilyennek soha nem is láttam még. Így, dühösen és kétségbeesetten még kívánatosabbnak tűnt számomra, mint bármikor máskor. Igaz, megint csak a fiúja miatt volt kiborulva, mint általában. Én voltam a lelki szemetesláda, vele kapcsolatban is mindig nekem sírta el a bánatát.
Vigasztalásképpen felajánlottam, hogy készítek neki egy italt a konyhában, ő pedig addig üljön le, és próbáljon megnyugodni. Elővettem egy verseskötetet, ami a kedvenc, német expresszionista műveimet tartalmazta és arra kértem, hogy hangosan olvassa őket, míg kinn vagyok. Rám mosolygott, majd az ablakhoz sétált, miközben folyamatosan kifelé nézett a napsütésbe, majd elhelyezkedett az ablak melletti szófán, rágyújtott és olvasni kezdett. Sokáig néztem így-amit ő észre sem vett-amíg megfogant bennem az elhatározás: magamévá teszem őt, örökre. Ennek így kellett lennie. Most sem vallok mást.
Kimentem hát és elővettem egy fiókból a 22-es kaliberű fegyveremet, amit akkor vásároltam, mikor még az országba jöttem. Magam sem tudom miért, hiszen biztonságos környéken béreltem lakást. De mindig is paranoiás voltam, és ok nélkül rettegtem mindentől. Talán ez volt az oka. Nem is fontos. Csak az, hogy akkor, ott, a kezemben tartottam. Tudtam, hogy nincs más választásom. Tudtam, hogy őt soha nem lehetne rávenni, hogy belemenjen, mert túlságosan félne. (Hozzátartozik az igazsághoz, hogy korábban már visszautasította néhányszor a szexuális jellegű közeledéseimet.) De azt is tudom, hogy a lelke mélyén ő is érezte, hogy minden így kellett, hogy történjen.
Csendben mentem vissza a szobába. Úgy sétáltam a háta mögé, hogy ne hallja. Még mindig olvasott. Nem akartam túl sokat várni, felemeltem a pisztolyt, a fejére céloztam és megszólaltam:
-Szeretlek.
Ijedten fordult hátra, kimeredt szemekkel nézett rám. Nem volt ideje rá, hogy sikítson, meghúztam a ravaszt. Pontosan a homloka közepén érte a lövés, éppen ahogy terveztem. Hangtalanul rogyott össze, ajkaiból vér szivárgott. Ott álltam a teteme fölött és felajzottan bámultam. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Nem tudtam ellenállni neki. Nem is akartam. Nem is próbáltam. És tisztában voltam vele, hogy ő is így kívánta volna. Órákig élveztem még a testét, de már rég éreztem, ez nem lesz elég ahhoz, hogy teljesen egyesüljek vele. A húsa kellett. A bőre. A szervei. A vaginája. A szíve. Minden egyes porcikáját fel kellett falnom, hogy szerelmünk beteljesedhessen. Hogy örökre bennem éljen, hogy a részem legyen. Aprólékos gonddal daraboltam fel a testét. Több napba telt, míg mindenét elfogyasztottam. Bizonyos részeit megsütöttem és mustárral ízesítettem. Közben a kazettákat hallgattam, amelyeken a verseket olvassa. Azóta sem éreztem nagyobb elégedettséget és boldogságot. A rendőrség szinte közvetlenül ezután tört rám. Durván bántak velem, kiabáltak, megvertek, amit én méltatlannak tartottam és tartok ma is. És amiért még meg fognak fizetni. Ártatlan vagyok. Semmi rosszat nem tettem, csak szerettem egy nőt. A magam módján, de ki dönti el, hogy mi a szerelem, hogyan szerethetünk és hogyan nem? Erre a választ csak Isten mondhatja meg, de ha ő nem felel, nem az-e a helyes, amit ösztönünk diktál szüntelen?
Lehet, hogy sokan nem értenek meg, de megbánni soha nem fogom. Sőt, ahogy a kedves miniszterelnök úrnak is írtam korábbi levelemben, ha újra szabad leszek és-ami kedves édesapámnak hála, nemsokára bekövetkezik-, még egy nőt megeszek. Ezért érdemes kijutnom. Máskülönben életemnek talán nincs is más értelme. Hacsak nem az talán, hogy megosszam a világgal csodálatos tapasztalataimat. Örömmel értesültem arról is, hogy egy fiatal tehetség filmben tervezi megörökíteni történetem. Igazán megtisztelő, és innen is sok sikert kívánok hozzá! Most azonban ideje visszavonulnom.
Szemem lehunyom, rá gondolok.
Sylvia...ó...drága Sylvia.

1985.06. 08.
(a szörnyű cellából) "

'12. 03. 04.

Vincentről

(Felnőttként, gyermekteteme felett merengve)
Künn a hófödte göröngyös földúton
Mi házam előtt terül el vastagon
A talaj és a halmazállapot-változott csapadék találkozásának síkján
Nincs olyan hideg,
Az anyag nem olyan fagyos
Mint itt benn,
A kandallóm lobogó tüze mellett
Testem illuzionális melege.

Rezidenciámat elhagyta már régen
Egyetlen, öreg, jó cselédem is
(Nyakára hurkot vetettem egy élvhajhász éjjel)
Halottságom tényét így jó eséllyel
Senki jó ideig nem fedezi fel.
A mesés utókor, a csonttörő gépek, a szemmaró fények
Rámtörnek majd egyszer, és kizsigerelnek,
Kirabolnak,
Elemzik az elfajult elmeműködésemet.
Tanulmányokban kínálják tálcán a tudományos eredményeket
A nagyrabecsült olvasóközönségnek.
De várhatnak még ezzel, mert azt már mi is tudjuk:
A nem létező idő bizony tenger.

Ebben a tengerben lebeg szellemem még valameddig
Ha a világ végéig nem is, csak míg
Pislákoló tudatom engedi.
S elmélkedem elmúlott perceken,
Az éveken, ahogy "felcserepedtem"
A hibákon, melyeket olykor szándékosan követtem el.
Hogy tanuljak belőlük, és egyiket se bánhassam meg.

Eszembe lövell hirtelen az élmény éles emléke, ahogy
Geometriai pszichopontossággal festi meg gyermekkorom
Egy Tim Burton nevű, embernek álcázott félisten
Fájó gyönyör áztatta kéjborzongással férkőzik lelkem mélyébe
A mennyei Pokol igazságának e csodálatosan elsöprő szele, amint
Utolér a felismerés keze, hogy végül is nem vagyok más, mint
Vincent személye.

Ó, minő élvezet megfigyelni kívülről
Saját bomlásom folyamatát, ahogy atomjaim elkorhadnak belülről.
Biológiám sajátosságát sem kutatom immár,
Hogy elvégre mi vagyok én igazán, tán
Vérnő, remek férfiú vagy egybeolvasztott androgün báj.
Legalább transzvesztita nem lehetek, az száz.
Ámbár nem biztos, hogy ez örvendetes,
Mintsem kár, hiszen
Lemaradni valamiről majdnem minden esetben veszteség,
És fenséges talány.
Tudva azt is, hogy a titok mögött a sivár Semmi
Fényűzően rohadó pusztája áll.
No mármost, meg kell hagyni,
Nagyszerűen konzekvens a dzsánki-tézis, hogy
"Aki átlépte már, csak az tudja,
Hol a határ."

Így hát én, azaz én
A határ pengeélén táncolva
Angyalként a tű fokán,
Nézem, ahogy nyugszik apró testem
Megfagyva a tűz mellett.

S künn a hófödte göröngyös földúton
Mi házam előtt terült el vastagon
Edgar Allan Poe-t károg magát roppantmód beleélve egy holló.

"And my soul from out that shadow
That lies floating on the floor
Shall be lifted
Nevermore."