I. S. naplójából

(amíg börtönben tartózkodott)

" Arca fehéren csillogott az ablaküvegen át beszűrődő napsugarak fényében.-Még most is tisztán látom magam előtt, ugyanúgy mint akkor.-Lenge, selymes kis piros ruháját lágyan simogatta a szellő a lábánál, így néha az egészen a combjáig felcsúszott, majd vissza. Némán figyeltem őt, ott, ahogy az ablak előtt ült és testét beburkolja az újjászületett tavasz fénye. Ez a látvány alakjának valami egészen túlvilági jelleget adott. Olyan volt, mint egy szentkép. Egy látomás, amely mindig csak kerget minket rejtélyével, de soha nem engedi, hogy megtapasztaljuk igazán, hogy mit is jelent. Egy kósza vízió. Sérthetetlen és elérhetetlen. Mégis..ott létezett előttem, hús-vér emberként. Bőrének illata szinte megrészegített, nőiességének aromája körbelengte az egész szobát, hangjának sziréni csengése elbűvölt, és a húsa...a fiatal, üde, romlatlan húsának vonzása, amely mintha minden pillanatban csak arra várt volna, hogy megízleljem. Hogy beleharapjak, mint egy friss, zamatos őszibarackba...szólított engem, beszélt hozzám.
És én átadtam magam neki.

***

Mindig is jobban vonzódtam az európai nőkhöz. Persze mindenki izgalmasnak és érdekesnek találta őket a környezetemben, de hamar rájöttem, hogy társaimmal ellentétben nálam ez egy hóbortos szenvedéllyé nőtte ki magát az évek során. Idővel kész gyűjteményem volt különböző erotikus lapokból és videókból, amelyekben magas, vékony, fehér bőrű, szőke nők szerepeltek. Az ilyen lányokat különösen szerettem. Rajongtam értük, csodáltam őket. Minden vágyam volt, hogy megismerhessek egyszer egy ilyen lányt, és a közelségét érezhessem. A sors kegyes volt, és életemet úgy alakította, hogy az álmom beteljesüljön.
A középiskolát színjelesként végeztem el, majd később az egyetemet is remekül indítottam, ahol japán irodalmat tanultam. Másodévben ösztöndíjat nyertem Franciaországba, hogy ott folytathassam tanulmányaimat egy évig. Itt találkoztam Sylviával. Hollandiából jött, magas, hosszú, szőke hajú, kék szemű, Vénusz-testű angyal. Szerencsére kezdettől fogva kölcsönös volt az érdeklődés a másik felé. Ami azt illeti, én eminens tanulói voltom mellett kedvelt társasági embernek számítottam, azonban külső adottságaim miatt a nők körében nem élveztem nagy népszerűséget, amit olykor nehezen éltem meg. Mindazonáltal megnyerő jellemmel hamar le tudtam venni a lábáról az embereket, emellett pedig rendelkeztem egy olyan képességgel, hogy különösebb nehézség nélkül rendkívül hamar a bizalmába tudtam férkőzni bárkinek. Ezt olykor-annyira röstellem bevallani, de-ki-, és felhasználtam bizonyos helyzetekben. Nem telt bele sok idő, és egyre többet beszélgettünk. Főként művészetekről. Sokszor hangoztatta bájosan, bennem mennyire jó partnerre talált ilyen téren. Természetesen én sem kevésbé benne. Csodálatos nő volt. Nem ismertem még hozzá hasonlót azelőtt. Mind számomra (és mondanom sem kell, hogy a legtöbb férfitársam számára) ellenállhatatlan külseje, lehengerlő személye és ragyogó elméje-melynek működése kísérteties hasonlóságokat mutatott az enyémmel-lenyűgözött. Így ébredtem rá lassan, mit is jelent nekem a szerelem. Gyakran hívtam meg magamhoz teára, ahol hazai hagyományok szerint ültettem le az asztalhoz. Tökéletesen beszélt németül, és annyira imádtam hallgatni, hogy sokszor kértem meg, hogy német verseket olvasson fel.Ezeket néhányszor magnóra is rögzítettem, hogy akkor is hallhassam, ha nincs velem, hiszen mindig csak rá vágytam. Egy volt a baj: lassacskán világos lett előttem, hogy Sylvia nem volt belém szerelmes, csak barátként nézett rám. Én voltam a legjobb barátja, a megtisztelt beavatott, aki minden titkáról, félelméről és öröméről tudott. Nem panaszkodhattam, élveztem ezt a státuszt, és boldog voltam, hogy a közelében lehetek. De később egyre többre áhítoztam és egyre nagyobb szenvedést okozott, hogy nem lehet az enyém.
Az utolsó hetekben ez már valósággal megőrjített. Csak majdnem, hiszen azt mai napig minden körülmények között fenntartom, hogy őrült nem vagyok, és nem is voltam soha. Teljes tudatában vagyok annak, amit tettem. Ezért is írom le mindezt.
Hogy megbizonyosodjanak gondolkodásom tisztaságáról és elvi meggyőződésem nemességéről...

***

Kora délután csengetett be hozzám. Feldúlt volt, nagyon zaklatott. Ilyennek soha nem is láttam még. Így, dühösen és kétségbeesetten még kívánatosabbnak tűnt számomra, mint bármikor máskor. Igaz, megint csak a fiúja miatt volt kiborulva, mint általában. Én voltam a lelki szemetesláda, vele kapcsolatban is mindig nekem sírta el a bánatát.
Vigasztalásképpen felajánlottam, hogy készítek neki egy italt a konyhában, ő pedig addig üljön le, és próbáljon megnyugodni. Elővettem egy verseskötetet, ami a kedvenc, német expresszionista műveimet tartalmazta és arra kértem, hogy hangosan olvassa őket, míg kinn vagyok. Rám mosolygott, majd az ablakhoz sétált, miközben folyamatosan kifelé nézett a napsütésbe, majd elhelyezkedett az ablak melletti szófán, rágyújtott és olvasni kezdett. Sokáig néztem így-amit ő észre sem vett-amíg megfogant bennem az elhatározás: magamévá teszem őt, örökre. Ennek így kellett lennie. Most sem vallok mást.
Kimentem hát és elővettem egy fiókból a 22-es kaliberű fegyveremet, amit akkor vásároltam, mikor még az országba jöttem. Magam sem tudom miért, hiszen biztonságos környéken béreltem lakást. De mindig is paranoiás voltam, és ok nélkül rettegtem mindentől. Talán ez volt az oka. Nem is fontos. Csak az, hogy akkor, ott, a kezemben tartottam. Tudtam, hogy nincs más választásom. Tudtam, hogy őt soha nem lehetne rávenni, hogy belemenjen, mert túlságosan félne. (Hozzátartozik az igazsághoz, hogy korábban már visszautasította néhányszor a szexuális jellegű közeledéseimet.) De azt is tudom, hogy a lelke mélyén ő is érezte, hogy minden így kellett, hogy történjen.
Csendben mentem vissza a szobába. Úgy sétáltam a háta mögé, hogy ne hallja. Még mindig olvasott. Nem akartam túl sokat várni, felemeltem a pisztolyt, a fejére céloztam és megszólaltam:
-Szeretlek.
Ijedten fordult hátra, kimeredt szemekkel nézett rám. Nem volt ideje rá, hogy sikítson, meghúztam a ravaszt. Pontosan a homloka közepén érte a lövés, éppen ahogy terveztem. Hangtalanul rogyott össze, ajkaiból vér szivárgott. Ott álltam a teteme fölött és felajzottan bámultam. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Nem tudtam ellenállni neki. Nem is akartam. Nem is próbáltam. És tisztában voltam vele, hogy ő is így kívánta volna. Órákig élveztem még a testét, de már rég éreztem, ez nem lesz elég ahhoz, hogy teljesen egyesüljek vele. A húsa kellett. A bőre. A szervei. A vaginája. A szíve. Minden egyes porcikáját fel kellett falnom, hogy szerelmünk beteljesedhessen. Hogy örökre bennem éljen, hogy a részem legyen. Aprólékos gonddal daraboltam fel a testét. Több napba telt, míg mindenét elfogyasztottam. Bizonyos részeit megsütöttem és mustárral ízesítettem. Közben a kazettákat hallgattam, amelyeken a verseket olvassa. Azóta sem éreztem nagyobb elégedettséget és boldogságot. A rendőrség szinte közvetlenül ezután tört rám. Durván bántak velem, kiabáltak, megvertek, amit én méltatlannak tartottam és tartok ma is. És amiért még meg fognak fizetni. Ártatlan vagyok. Semmi rosszat nem tettem, csak szerettem egy nőt. A magam módján, de ki dönti el, hogy mi a szerelem, hogyan szerethetünk és hogyan nem? Erre a választ csak Isten mondhatja meg, de ha ő nem felel, nem az-e a helyes, amit ösztönünk diktál szüntelen?
Lehet, hogy sokan nem értenek meg, de megbánni soha nem fogom. Sőt, ahogy a kedves miniszterelnök úrnak is írtam korábbi levelemben, ha újra szabad leszek és-ami kedves édesapámnak hála, nemsokára bekövetkezik-, még egy nőt megeszek. Ezért érdemes kijutnom. Máskülönben életemnek talán nincs is más értelme. Hacsak nem az talán, hogy megosszam a világgal csodálatos tapasztalataimat. Örömmel értesültem arról is, hogy egy fiatal tehetség filmben tervezi megörökíteni történetem. Igazán megtisztelő, és innen is sok sikert kívánok hozzá! Most azonban ideje visszavonulnom.
Szemem lehunyom, rá gondolok.
Sylvia...ó...drága Sylvia.

1985.06. 08.
(a szörnyű cellából) "

'12. 03. 04.