A láthatatlan házban...

...lélektelenül libegő-lebegő átjáró függ elmosódva a lelketlen lélektelenség üvegszín termei között. Megrepedt, mocskos fehér falak éjfekete gyásza tárul viselt íriszem elé, akárcsak egy mesterkélten posztmodern színdarab: fekete árnyak mozognak, zsibognak-lobognak, rezzenek és zizzenek...mesélnek nekem felesleges verbalitás helyett: rettenet...milyen szörnyűséges rettenet, amit ezek az omladozó falak látni engednek. És láttatni akarnak velem.
Ellen kell, hogy álljak, nem szippanthat be ez a förtelem, még ha oly annyira is vonz, értelmemmel felfoghatatlanul groteszk módon.
Megkövülten lépkedem a semminek tűnő talajon, tekintetem próbálom túlküzdeni a ködben úszó füstös homályon: vajon mi van az ismeretlen formájú és méretű tér végén? Úgy érzem, el kell oda jutnom, akármi is legyen az...miközben a falak mellett haladok éles sikolyok hasítanak a fülembe (fejembe?), mintha egy tőrt fúrnának az agyvelőmbe...de nincs itt senki, nincsen tőr sem. Egyedül vagyok, de valahogy mégsem. Tudom, nem véletlen, hogy idekerültem. Bárcsak képes lennék gondolkodni...úgy szeretném összerakni a sok vakító fénnyel ragyogó, apró darabkákra tört halhatatlan kristályt: az emlékeimet. De minél jobban próbálkozom felidézni az elveszett képeket, annál inkább sötétedik be minden csöppnyi pont...lelkem univerzumában...beborul az égbolt.

Egyszer csak...szállok...hangtalanul, nem suhanok. Nem csapkodom nem létező szárnyaimmal...csak siklom lassan.
-Vértelen, csodaszép porcelán-csillagzatok! Távol vagytok! Nem tudlak elérni titeket, hiába nyújtom a kezem felétek.-kiáltom.
Nem jön válasz. És ez valahogy nyugalommal tölt el.

Kinyitom a szemem.
Csend lepi el a házat ..a falak nem beszélnek, nem mutatnak többet a történetekből, melyeket őriznek..talán eleget ismertem meg. Amit nekem szükséges.
A keskeny ablakokra pillantok, amelyek nem árulják el, mi van a túlsó oldalon. Az üveg...mintha nyomban szét akarna törni, és csak a megfelelő időre vár. "Mely közel jár"...minduntalan ezt ismételgetem magamban immár minden ésszerűségtől megfosztottan, mialatt továbbhaladok a puha áttetsző selyemföldön. Nem is hinném el, ha nem élném át.
Megtorpanok. Érzem, hogy az átjáró végére értem, ott állok. Magam elé nézek...forrón ölel át a végtelen láthatatlanság, melyben ott bújkál a tökéletes Rejtély, a megfejthetetlen esszencia, a kifejthetetlen Mag. Hirtelen megremeg a lábam, kezeim elgyengülnek, irgalmatlan erővel húz lefelé valami, amit nem puszta gravitációnak neveznék. Elnyel az üresség, szétfoszlok, mint a köd a levegőben...megszűnik a tudatom.

Nehezen ébredek. Pirkadat van, kinn az ólmos télben egy varjú károgását hallom. Furcsa..soha nem járt még errefelé varjú. Körülnézek...minden olyan...halvány és idegen. Próbálok felülni, de alig bírok mozogni. Ha nem tudnám, hogy élek, azt hinném, halott vagyok. Miért is jutnak eszembe ilyen gondolatok, hiszen honnan is tudnám, milyen a halál utáni állapot?
Kelletlenül állok fel az ágyamból, össze-vissza kóválygok, míg nem a tükröm elé érek tétován. Belenézek.
Látok a hátam mögött mindent, aminek ott kell lennie.
De magamat nem.
"Jeges kéz markol a szívembe."
Mondhatnám.
De semmit sem érzek.

Üdvözlet a konzervatív hipokratának

Mondd nekem a jót!
Mondd a helyeset, és jogosat.
Mondj bármit, ami téged megnyugtat
Abban, hogy az megingathatatlan.
Tény.
Egy Ösvény.
Mérték.

S ami engem illet,
Szívesen elvetem e kérdést a kedvedért:
Hiszed-e, amit szeretnél, hogy higgyél?

Haraggal nem álltam soha eléd:
Kérlek, ezt tartsd észben az éjjelen
Mielőtt belém mártanád a gyönyörű késedet.
Tudod, hogy ez nem szülhet győzelmet.
Épp ellenkezőleg...?

Hisz' öszvér ember nem tanul,
Ezerszer meg ezeregyszer is önmagától elfordul.
Szilánkos mámorban úszkál a lelke,
Hogy a tükrét összetörte.
Nem is veszi észre, hogy ezalatt
Fájdalomtól reszket vértől átitatott bőre.

Ne nevettess engem.
Kérlek.
S amíg lehet előttem
Ne önsajnáltass plasztikkönnyekkel
Hogy megcsúfollak, hogy bántalak nagyon:
Mert rossz vagyok.

Nem is tudod megállni,
Meg kell tanítanod, meg kell mutatnod nekem:
Te vagy csak az, aki tévedhetetlen.

Mondd hát a jót!
Szóld a bölcsességeket!
Szórd az Erkölcs magvait mocskos, züllött elmémbe.

De te ne tudd nálam jobban, mi a boldogság
Te ne tudd nálam jobban, mi a magány.
Azt ne mutasd meg nekem, hogy kell érezni.
Azt ne mutasd meg nekem, hogy kell sírni.
Úgy látom, te nem tudod mit jelent:
Bízni.
Ezért most légy oly kedves és hagyj engem prózát írni!