Andy Huang

a VNV Nation Illusion c. dalával:



Lyrics:

I know its hard to tell
How mixed up you feel
Hoping what you need
Is behind every door
Each time you get hurt
I don't want you to change
Cuz everyone has odds
You're human after all
The feeling sometimes
Wishing you were someone else
Feeling as though
You never belong
This feeling is not sadness
This feeling is not joy
I truly understand
Please don't cry now
Please don't go
I want you to stay
I'm begging you please
Please don't leave here
I don't want you to hate
For all the hurt that you feel
The world is just illusion
Trying to change you
Being like you are
Well this is something else
Who would comprehend
That some bad do lay claim
Divine purpose blesses them
Thats not what I believe
And it doesn't matter anyway
A part of your soul
Ties you to the next world
Or maybe to the last
But I'm still not sure
But what I do know
Is to us the world is different
As we are to the world
I guess you would know that
Please don't go
I want you to stay
I'm begging you please
Please don't leave here
I don't want you to hate
For all the hurt that you feel
The world is just illusion
Trying to change you
Please don't go
I want you to stay
I'm begging you please
Oh please don't leave here
I don't want you to change
For all the hurt that you feel
This world is just illusion
Always trying to change you

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Altató

Lődd le már a zongoristát
Lelkemből él fél éjjel
Konyakból játssza a slágerlistát
Kis vörös ripacs
Búg, hogy ne menjek el
Átvágsz hát szélhámos szívem
Asztal alatt kevered az időt
Egy pakli pillanat kezemben,
Rossz lapok, rossz nők

Hát miért is ne vesszen el a lélek
Miért is ne, ha a semmibe hull
Hát miért is ne vesszen ez a mámoros, édes élet
Miért is ne, ha könnyekbe fúl

Orosz rulett ez, gyilkos hajnal
Hat az egyhez, kihívom a napot
Hidrogén sárarany hajjal
Röhög rajtam a megkopott kokott

Lődd le már a zongoristát
Lelkemből él fél éjjel
A szégyen elharapta ajkát Zokogva kér, hogy ne menjek el

Sentenced

Csak egy sikoly. Egy utolsó sikoly. És nincs más aztán, csak néma csend.
Így, csendben ült a lány az elhagyatott, régi gyári épület egyik sötét zugában. Körülbelül hajnali 2 felé járhatott az idő. De őt ez nem nagyon érdekelte abban a pillanatban. Illetve azokban az órákban, amelyet ott töltött, némán barangolva körbe-körbe. Finom léptekkel járt a titkos szentélyében. Annyira szeretett elbújni ide ilyenkor. Itt nem látta senki, nem is hallotta, és nem érezhette a jelenlétét egy lélek sem.

Béke és nyugalom áradt szét benne, elmúlt a vihar. Elmúlt az őrjöngő vágy, ami
felülkerekedett egész lényén. A vadállat most csillapította az éhét egy jó időre.

Az az igazság, nem volt semmi különleges ebben a lányban első ránézésre. Másodikra
sem. Olyan igazi átlagos lány volt, személyiségét illetően is. Legalábbis annak hitték.
A rémisztő változás szinte egyik napról a másikra állt be a külvilág számára.
Talán nem meglepő, hogy először a szülei fedezték fel a jeleket..a folytonos rossz kedv, depresszív viselkedés...az az állandó sápadtság, amitől falra másztak. Eddig mindig hűen szót fogadó kislányuk pedig hallani sem akart orvosról, bezárkózott a szobájába, és volt, hogy csak másnap jött ki. Egy idő után már a szeme gödre is feketéllett, a szemgolyója alja meg szüntelenül vérben volt. Egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni,és ez a tény, illetve a lányuk állapota olyannyira megrémítette őket, hogy egyre jobban távolodni kezdtek tőle. Nem tudtak mit tenni, hát inkább kerülték. Cserben hagyták. Hát hova lett az ő cukorfalat minta leányuk? Most mivel fognak dicsekedni? Mi lesz, ha meglátják így az utcán? Pedig meglátták, és hamarosan az iskolában is mindenki irtózott tőle. De azt nem tudták megállni, hogy ne bámulják állandóan, főleg azokat a fordított kereszt formájú égett sebeket a két kézfején, amelyek az utolsó napokban jelentek meg rajta...mielőtt még végleg eltűnt. Mindenki azt találgatta, mi történhetett vele. A lány bélyeget jelentett. Förtelmes skarlátot. Ami jelezte, hogy közelebb merészkedni nem ajánlott.
Jöttek aztán a kimaradások. Az eltűnések éjszakákra. Nemsokára pedig azzal kellett
szembesülnie az embereknek, akik közel álltak hozzá valaha, hogy elment. Elment, és
nem jön vissza többé. Persze nyomozás indult az ügyben hivatalosan, rendkívül felfújta a dolgot a helyi sajtó is, de hiába. Akiknek tudnia kellett, tudták, hogy ő már nem tér vissza, hiszen rég meghalt már...

Megint leült a sarokba a rövid séta után. A kezeit bámulta elbűvölten, és azokon a friss vért.
A reggeli napsugár halvány foszlányai már be-beszűrődtek az óriási,befedett ablakok körüli réseken. Egyszerre láthatóvá válhatott a lány körül minden. Emberi tetemek tömkelege hevert szerteszét egymás hegyén-hátán. Megcsonkított, kibelezett holttestek. Volt köztük egészen friss hulla, de több hetes is. Bűzlöttek. Távolabb csontmaradványok kupacai terültek el több helyen.
Reggel 6 is lehetett már. A lány még mindig a kezeit nézte üveges szemekkel.
A sarok, ahol kuporgott, az egyetlen kis pont volt az egész épületben, amit nem ért
a fény.

Magamnak-magadnak

magával ragad a folyó ár
másutt beborít a hömpölygő tűzláva
most meg futsz a jeges lavina elől, de már érzed, hogy hiába

itt a pillanat: hogy megállj, gyáva.

hová mentél eddig?
mit kerestél?
hová tartott az utad, az a végtelen nagy utad?
valami hajtott, beburkolt, ösztönzött, hogy rohanj
te remegve reszkettél az elmosódott idegen világban
homály födte tájak tömkelege borult eléd lassan, majd gyorsan
...lassan,gyorsan...
mondtad: rohanás minden, hajsza a küldetésem: az élet
hát hol jársz most, te féktelen ember?
nem tudod, hogy ki vagy, te szerencsétlen
megérte?
ne fuss el Magad elől, mert Ő hamar kielőz
s kegyelmet nem ismerve, szívedet széthasítva arcon köp
s megkérdezi: Ki vagy te?
adj nekem választ, és elengedlek menten
de addig nem menekülhetsz, mert ahova mászol mint egy féreg, nem más, csupán: a veszted
gondolkozz, pihenj le, aludj egy keveset, és láss álmot, valódit
aztán nézz mélyen bele abba a nagy tátongó,sötét szakadékba, és ugorj bele!
jól szívd magadba az érzést, ami zuhanás közben beléd mar, repülj vele!
majd kapd el a szelet, ami be-befúj oda, és szállj vissza, fel, fel!
mondd el mit láttál, mondd el !
láttad magad?
tudod ki az?
megnyugodtál, higgadtabb vagy már?
hát akkor most gyerünk, rohanhatsz tovább!

Hazugságban éltem!

Egy olyan misztikum oldódott meg a mai nap folyamán, hogy ezt ki kell írnom magamból.
Továbbá hadd ajánljam fel magamat elrettentő például, hogy ennyire baromállat idióta is tud
lenni valaki. Több szempontból is.
Hamvas gyermekkorom óta kísértett engem egy videoklip, amelyet anno párszor a tévében
láttam.(Bárcsak arra is emlékeznék milyen csatornán, de hát rohadt kicsi voltam még, sac/kb olyan 5-6 éves. Innen feltételezem azt is mellékesen, hogy akkor már egy jól bevált slágerként sugározhatták, hiszen maga a dal és a kipje '92-ből származik, 2 éves korából meg azért nem hiszem, hogy sok minden megmarad az embernek. Legalábbis a tudata felszínén.) Viszont tudom, hogy bennem akkor ez a videó olyan mély nyomokat hagyott(főként a vége felé a gyerekellopós rész) hogy annak ellenére, hogy azóta érdekes módon nem is láttam(pedig megeshetett volna éppen laza 12-15 év alattXD), de a mai napig nem felejtettem el. De itt közel sincs vége a dolognak. A csavar ott kezdődik igazából,hogy hogy magát a dalt, rengetegszer játsszák mindenféle rádiók,(Grammyt is nyert) és persze ezt tapasztalatból tudom, és tudtam azt is, hogy ez az a bizonyos szám, aminek a klipjébe...szal igen, és elmondhatom, hogy talán a régi emlék miatt is, meg azért is, mert CSAK, igazán szeretem és kedvelem ezt a nótát. Csakhogy az volt a bibi, hogy egyszer sem tudtam elcsípni, ahogy valaki bekonferálja az előadót,ill. a szám címét. Na de a lényeg az, hogy időközben mindenféle külső behatás nélkül gyökeret vert bennem az a tévhit, hogy ez egy Bon Jovi szám. Sajnos ezt sem tudom felidézni, hogy ez mégis hogy sikerült, csak azt tudom, hogy mai napig ebben a hitben éltem. Sziklaszilárd meggyőződésem volt róla. Maga az indíték egyébként a két énekes hangjának (szerintem rendkívűl feltűnő) hasonlósága lehetett, sőt, volt, de poén, hogy mindig mikor hallottam azon morfondíroztam, hogy mégis micsoda egy Bon Jovi-szám ez. Mármint annyira nem olyan hangzás pl, mint a többi.XD(de am még külsőre is hasonlítanak picit sztem-mondjuk ez a David Pirner inkább ilyen fiatal Axel Rose 2 is lehetne) De ez kevés volt ahhoz, hogy megingasson. sőt, még az is, mikor nem egy, nem két embernek említettem életem folyamán azt a bizonyos BJ klipet és számot és persze csak néztek rám. Mondjuk ezen a ponton meg is nyugodhatok, hogy nem csak én vagyok olyan defektes, hiszen ha nagyon vágta volna valaki is közülük hogy mi van, már rég tudnám az igazságot,pedig itt még "nagyon vágásra" se volt szükség, mert ezt a videót kb. mindenki látta már min. egyszer sztem, de hát ezek szerint másokon hamar túlment. Jobb esetben. Vagy nem, de akkor csak úgy tettek, mintha figyelnének, miközbe erről pofáztam.XD(Nem mintha kb. előadást tartottam volna róla.) Na mindegy. A lényeg, hogy a mai dicsfényes napon egyszercsak eszembe jutott ez a szám, és eltökéltem, hogy most akkor is kiderítem, hogy mi van. Most hadd ne részletezzem, de kb. a BJ lemezek átrágása, youtube és miegyéb után valami folytán soha nem látott naiv optimizmussal írtam be a gugliba(nem röhög!):"ellopják a gyereket klip". És mit ad Isten, meg is találtam! Talán az összes közül az az egy volt, ami erre vonatkozott, de ezek után kit érdekel. A továbbiakban :-O fejjel vettem tudomásul, hogy az előadó egy bizonyos Soul Asylum nevű zenekar, amelyet 1983ban alapítottak, és legnagyobb
meglepetésemre a mai napig aktívak, ill. 9 lemezük jelent már meg, jelenleg pedig az újon dolgoznak. Az "ominózus" dal címe pedig a szövegből ismerősen csengő Runaway train, a Grave Dancers Union c.albumról. Itt kezdtem kicsit megint tudatlan hülyének érezni magam, de jobban elgondolkodva megállapítottam magamban, hogy szerintem rajtam kívül még relatíve sokan ilyen szinten állhatnak az együttessel, hiszen enyhén szólva nem minden idők egyik legnagyobb rockbandájáról beszélünk ugyebár. Pontosabban azért nem ilyen szinten, de ilyen "Húúú Runaway train" szinten lehet
minden civil, nem-SA-rajongó egyed, és ez nem véletlen.(MERT SEMMI NEM AZ RRR)
Belehallgattam egyébként utólag más ismertebb számokba is, nem rosszak, de annyira nem fogtak meg,ez is csak a Runaway train különleges voltát bizonyítja.

Ezek után azért már be(vagy ki?O.o) is rakom:)(nem egy könnyed anyag, tény):



Call you up in the middle of the night
Like a firefly without a light
You were there like a blow torch burnin'
I was a key that could use a little turnin'

So tired that I couldn't even sleep
So many secrets I couldn't keep
Promised myself I wouldn't weep
One more promise I couldn't keep

It seems no one can help me now
I'm in too deep
There's no way out
This time I have really led myself astray

Runaway train never goin' back
Wrong way on a one way track
Seems like I should be getting somewhere
Somehow I'm neither here nor there

Can you help me remember how to smile
Make it somehow all seem worthwhile
How on earth did I get so jaded
Life's mystery seems so faded

I can go where no one else can go
I know what no one else knows
Here I am just drownin' in the rain
With a ticket for a runaway train

And Everything seems cut and dry
Day and night, earth and sky
Somehow I just don't believe it

Bought a ticket for a runaway train
Like a madman laughin' at the rain
Little outta touch, little insane
Just easier than dealin with the pain

Runaway train never comin' back
Runaway train tearin' up the track
Runaway train burnin' in my veins
I runaway but it always seems the same(azt meg vki mondja majd má meg privátba, ha netán tudja, hogy ki is a csajszi, aki a fiatal kocsibapapóhozbeszállós prostit játssza, mert rohadtul idegesít hogy nem jön az agyamba, holott annyira ismerős, és sehol nem írnak róla a klip kapcsán, még ilyet)

Fantázia és kétely

Adeodath:
-Tudod, néha furcsa dolgokat látok. Arra gondolok, mikor teljesen magamnál vagyok, mindenféle potenciális tudatmódosító hatástól mentesen, csak úgy, például egy teljesen szoványos éjjel.Vagy máskor. De legtöbbször éjjel jönnek elő.
Agathon:
-De mik? Miket látsz?
Adeodath:
- Most magadban biztosan arra gondolsz:szellemeket. Nem. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy ebben a pillanatban a szellem fogalmát, mint olyat, értelmezed. Komplexebb és szétágazóbb, nem egyszer banálisan hétköznapi jelenségekről van szó. Hétköznapiakról, de mégsem. Látni vélek olyanokat, amelyekről tudom, hogy valójában nem azok, amiknek hiszem őket, nem olyan a formájuk, nem olyan a színűk...
nem élnek. Érted? Nem látok valójában semmit, csak belelátok a dolgok eredeti, mindenki által ismert szubsztanciájába valami mást, ami megváltoztatja azt, sokszor épp ezek attribútumai segédkeznek ebben. És mivel belelátok, ez nem lehet más, mint a fantáziám. A fantáziám adrenalinéhes kavalkádja. Ránézek egy tárgyra, egy emberre, egy állatra, és látom valamilyennek, valaminek, mert félek tőle. Mindig is féltem, rettegtem belül, de ezt a konkrét helyzetben akkor tudom, nem lennék képes megfogalmazni. Ránézek egy másik tárgyra, egy másik emberre, egy másik állatra, és csodálatot ébreszt bennem. És késztetést érzek, hogy újra és újra ráemeljem tekintetem egy ellopott pillanatban talán. Szeretek valakit és úgy hiszem, ő Jó. Gyűlölök egy másik embert, és a szememben rosszabb, mint a sátán maga. Igen, tudom itt már nem csak fantáziáról van szó, sőt. De csak azért mondtam el az utóbbiakat, hogy jobban átérzed, miről beszéltem az elején. Amiket látok, azt a fantáziám szüli, az érzések miatt, amelyeket generál. Mondhatnám úgy is: előás. Onnan a feketén morajló, végeláthatatlan bugyrokból.
Agathon:
-Igen, azt hiszem, tudom, miről beszélsz. Mindenki van így ezzel talán. Mondjuk
valakinek nincs annyi képzelőereje, mint egy másiknak.
Adeodath :
-Így van. Az ilyen ember mindig halálosan józan, és racionális gondolkodású. Nem kísérti semmilyen lidérc. Csak úgy éli a kis világát. sokszor arra gondolok, néha jó lenne ilyennek lenni úgy félórára. Mikor már elegem van az agyamból. Magamból. Aztán csupán megnyomok egy gombot, és bumm, blackout. De hogy mindig ilyen legyek? Egy életen át? Köszönöm, soha. Szegénység ez, nagy szegénység. Inkább megőrülök, de mosollyal a számon megyek el.
Agathon:
-Sokan vannak, akik csúnyán letorkolnának ezért a véleményért, mert igazán szélsőségesen fogod ezt fel. Én mindkét végpontot meg tudom érteni.
Adeodath:
-Igen, te vagy az arany középút, az aura mediocritas, kedves barátom. Ezért kedvellek. Tudom, hogy sokan felháborodnának, csak épp nem érdekel. Mi értelme a gondolkodásnak, ha az ember nem alkothat valamiről saját véleményt, csak mert, az majd másoknak nem fog tetszeni? Még szerencse, hogy a relativitás örök és mindenhol ott van.

De van valami más is, ami mindig ott lapul a hátad mögött: a kétely.
És kételkedem abban, hogy bizonyos helyzetekben,amelyeket említettem, de nem meséltem el a leghátborzongatóbb élményeim egyikét sem, tényleg csak
a fantáziám működik-e, semmi több. Mi van, édes barátom, mi van akkor, ha az a valóság?

cause i'm a creep

...and a mothafuckin' radiohead-lover-consumer.


Street spirit(Fade out)


Lucky




A wolf at the door


We suck young blood(Your time is up)

Are you hungry?
Are you sick?
Are you begging for a break?
Are you sweet?
Are you fresh?
Are you strung up by the wrists? We want the young blood
Are you fracturing?
Are you torn at the seams?
Would you do anything?
Fleabitten, motheaten?

We suck young blood
We suck young blood

Won’t let them creep in on me
Won’t let the nervous bury me
Our veins are thin
Our rivers poisoned

We want the sweet meat
We want the young blood



Exit music for a film /Romeo+Juliet/

Wake from your sleep
The drying of your tears
Today we escape
We escape

Pack and get dressed
Before your father hears us
Before all hell breaks loose

Breathe, keep breathing
Don't lose your nerve
Breathe, keep breathing
I can't do this alone

Sing us a song
A song to keep us warm
There's such a chill, such a chill

You can laugh
A spineless laugh
We hope your rules and wisdom choke you
Now we are one
In everlasting peace

We hope that you choke, that you choke
We hope that you choke, that you choke
We hope that you choke, that you choke




The best song and video ever

I am the key to the lock in your house
That keeps your toys in the basement.
And if you get too far inside
You'll only see my reflection.

It's always best when the covers up,
I am the pick in the ice.
Do not cry out or hit the alarm,
You know we're friends 'til we die.

And either way you turn
I'll be there
Open up your skull
I'll be there
Climbing up the walls

It's always best when the light is off,
It's always better on the outside.
Fifteen blows to the back of your head,
Fifteen blows to your mind.

So lock the kids up safe tonight
And shut the eyes in the cupboard.
I've got the smell of a local man
Who's got the loneliest fear.

That either way he turns - I'll be there
Open up your skull - I'll be there
Climbing up the walls

Climbing up the walls Climbing up the walls

Negédesség, parányi negédesség, amit magába forraszt a lelked
Hangok, olyan távolról jönnek, mégis jobban hallom őket mint a szót, mely itt zúg fejem mellett
*
Lágy, aranysárga mézbe mártom a szívem, mihelyst kitépem a helyéről, nézem ahogy mohón dobog, ahogy kétségbeesetten él...hasztalan erejét latba vetve, nem fékezve rezdül még..és még...hát nem elég?!
eljön a pillanat, mikor elvész
minden lélegzet
minden félelem
minden érzelem
és érzelem-képzet
*
utolsó sóhajommal megízlelem a mézédes vérem...
*
ott...arra...egy test lebeg egy test felett
az egyik tömör falfehér fekvő tetem, a másik homályos, átlátszik, és csüng a semmiben
nem akarom látni amit látok, reszketek, elfordítom a fejem
(de hát hogyan? nincs is fejem...)
visszanéznék, de nem tehetem...
különben nehéz kín sújt, és kővé meredek...

"Ma éjjel semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen"

Un sogno gioioso

Una volta saró stregha, una maga magica, e con mio gatto nero
In mio cappello grando, volaro sul cielo oscuro Ulularo attraverso la notte, nessuno potra fermarmi
E ridero, ridero, che ridero! Ci sará tante risa in ogni momenti
Frullaro, ballaro fra le stelle, mentre essere sulla mia scopa
Dopo un lampo, e spariro di botto, non saró giá
Mamma mia, che burla! Accidenti! Un bambino potra vedermi! ...ci passeggiara con suo padre alla strada, e gridara mentre levara sua testa nello alto:
-Guarda, papa, ho visto una stregha, di lá, sopra!-Eh, mio piccolino caro! Te guardi favoli sovrabbondanti alla casa!

Pallasz Athéné-tünet

Este szépnek tetszett még a Nap...
Ma reggel fényében tündökölve kelve, hunyorogva fordítottam el fintort rejtő arcom
Hogy ne lássa rothadó testem bolygójának ura, miként undorodva tőle, magára hagyom
Mindennapi nagy lángolásában, büdös öndicséretében...
Heh, érzem, megvetés gyökeredzik bennem...
...gyökeredzik?!...bűnös, enyhítő mentegetőzés részemről
Hiszen kihűlt pora, hamuvá szottyadt tűzteste fölött állva azok között,
Kinek mosolyog majdan a szeme, én leszek az első.
***
Én bizony, a romlott, vak vétkező.

Pillanatnyi mélység

Hallgatom a csendet
Lelkem meg-megremeg
Kiszáradt szemmel merengek a tudattalan mezején
Magamban élvezem önmagam hangtalan gyászénekét

Jólesik ez a kis semmiség
Csöppnyi üresség
Gondolataim megállíthatatlan zuhatagában
Mely szétszakít...lassan
...őrületbe taszít.

Szánalmas tehetetlenség
Önmegvetés
Dermedten fekszem
A percek múlását már nem figyelem
Nem számít már nekem idő
Holnap, reggel, jövő
Nincs számomra már más
Csak a lassú elmúlás
Hervadok, mint egy ócska virág
Így várom az oltalmazó halált

Magyarázatot már nem keresek:
Okára haszontalan létezésemnek
Értelmet adni érzésnek?
Nem küzdök többet érte
Nem kell több miért s miért nem
Látom már, utolért könyörületes végzetem

Így ülhet cellájában a halálraítélt rab
Mikor felvirrad, s tudja, az az utolsó nap
Hideg nihili tökéletesség...
Nem kínozza őt többé csapongó örvény,
A sebesen sodró gyilkos ár
Nem kapja el őt soha már

Homályos szösszenetnek tetszik csupán
Hajdani énem játéka
Ahogy visszaidézi foltokban szüntelenül izzó pszichém formáját...
Rengő szalmaszál-tudatom a szélben
Hajlong, hullik egyre az ismeretlen mélybe

Vágyhatatlan vágyak tengerében úsztam, lubickoltam, pancsoltam, mint gyermek
S végre megértettem: ez a víz nekem túl édes.
Csalafinta, kacér szirének éneke
Megtévesztett már elégszer
Csöndet!
Csöndet!
Ennyi kell nekem...

Kegyetlenül vet ki magából a jelen:
Bűnös vagyok, mert bűntelen.
Tisztaságom átkom hordozója,
Nem kért szeretetem komor sorsom kulcsa
...ebben a világban hol minden hazugság
Gonoszság, irigység, mérgező ármány.

Megszülettem, nevelkedtem
Hogy egyszer eltemessék megsorvadt testemet
Apám, anyám megsirat e szép napon
Talán még más is akad, akinek majd hiányzom
A jégbe zárt tűzláng pedig, mi voltam igazán,
Vajon valahol elnyerheti áhított szabadságát?

Drowning in your nightmare

Már hajnalodott. Christopher hazafelé tartott. Egy színházi előadáson volt két kollégájával. Felesége, Melanie-noha még alig egy órával ezelőtt roppant módon aggódott miatta-most mélyen aludt hálószobájukban. Neki ugyanis nem tetszett az esti 11 órás kezdés, sőt, egyenesen felháborítónak találta. Másnap munkába kellett mennie, és-férjével ellentétben-nem állt nagy színház-rajongó hírében. De az igazság az volt, hogy azért nem tartott vele, mert neki már "nem jutott jegy" a felkapott társulat darabjára, ami elég érzékenyen érintette, de kedvesét biztosította arról, hogy nem zavarja, ha nélküle megy. Christopher és Melanie két külön világ volt, mégis remekül megvoltak. Első gyermeküket tervezgették. A nőt kissé nyugtalanította, hogy szerelme nem mellette fekszik az ágyban, ezért tudott csak olyan sokára álomba szenderülni. Azonban álma nem lehetett hosszú, mert váratlanul felriadt a bejárati ajtó jellegzetes kinyíló hangjának zajára. Felült a sötétben, és ijedten fülelt. Körülbelül 2 perc múlva lassan fény szűrődött be a szobába, és abban Christopher alakja jelent meg. Kajánul mosolygott és rekedt hangon megszólalt:
-Szia, drágám, megjöttem. Nem akartalak felkelteni.
-Ugyan, szivem, alig bírtam miattad elaludni. Na de gyere már be, ne állj ott úgy, mint aki azt se tudja, hol van. ...de szivem, mégis hogy nézel ki? Egész előadás alatt pezsgőt vedeltetek, vagy mi a franc?!-érdeklődött nevetve Melanie.-Na pattanj gyorsan, öltözz át, és bújj be mellém.
Christopher nem nevetett. És nem pattant sehová. Még mindig az ajtóküszöbön állt az
előtérből áradó világosságban, és mereven bámulta feleségét, akinek közben elszállt a
vidámsága, és egyre inkább valami más kerítette hatalmába. Valami teljességgel képtelen és megmagyarázhatatlan. Halkan, fátyolos hangon kérdezte:
-Chris...mondj már valamit...mi bajod van?
Erre a férfi tett előre két lépést, és egyszercsak láthatóvá vált az arca is, amire eddig nem esett rá a fény. Melanie sikítani akart attól, amit maga előtt látott, de a hang torkán akadt, és megnémult. Csak a szíve dobogott hevesen. Christopher is hangtalanul állt előtte, és szünet nélkül őt bámulta. Csak a szeme fehér része látszott, vér csorgott végig a szája szélén, ami már épp száradni kezdett. Az egész feje olyan volt, mintha oszlásnak indult volna. Hirtelen a véres száj vigyorra húzódott. Olyanra, amelyet az asszony soha életében nem látott férje arcán. Nem az volt. Ezután hirtelen Melanie felé vette az irányt, mire ő elkezdett kétségbeesetten hadonászni ide-oda, ezután felugrott, és ki akart futni, de nem járt sikerrel. Christopher megragadta.
-Ne menekülj el tőlem, drágám!-mondta nyugodtan, és kéjes hangon hozzátette:
-Olyan kívánatos vagy ma este, hadd kóstoljalak meg, ééédes!-erre kinyitotta a száját, majd vicsorított, mint egy vadállat. A foga is csupa vér volt. A védtelen nő ekkor már sírva kapálózott, mindhiába. Nem szabadulhatott újdonsült hitvese gyilkos szorításából...
...az utolsó érzés, amit rövid életében tapasztalt, az a maró fájdalom, amint észleli, ahogy a torkába harapnak. Christopher szinte a fél nyakát kihasította, cafatokra szedte, és jóízűen elrágcsálta. Melanie testének nagyrészével is így tett pirkadat beálltáig. Ekkor lement az alagsorukba, és bezárkózott. Elégedetten böfögött párat, majd ledőlt. Reggel a rendőrség törte be az ajtót, de addigra ott már nem találták.

Christopher McCoyt soha többé nem látták, ahogy két munkatársát sem, és senkit a késő esti darab közönsége közül. A kisváros lakosságát, ahol éltek, azóta tömeges, brutális gyilkosságok tizedelik éjjelente. A hatóságok mindenki számára érthetetlen módon nem jutottak előbbre, annak ellenére, hogy számtalan nyom birtokában vannak.
Megkérdőjelezhetetlen összefüggés van a két ügy között, hiszen ismert tény, hogy eddig az esetek többségében elsőként az eltűntek közeli hozzátartozóival végeztek. Az aznap, a városban fellépő külföldi társulatnak (amelynek előadására csak egy tucat "szerencsés kiválasztott" nyerhetett exkluzív belépőjegyet, és amelyet a legdiszkrétebb körülmények között népszerűsítettek) egyszerűen nyoma veszett, a tagok kiléte, de egyáltalán a személyazonossága is egyelőre kideríthetetlennek látszik.
Azt, hogy azon az estén mi történt a város színházának épületében, senki sem tudja.

(Néhai) Melanie McCoynak, mielőtt férje hazatért, rémálma volt. Egy színpad képe jelent meg neki,ahol két balerina táncolt. Nagyon gyorsan forogtak, de amikor lelassítottak, majd megálltak, tisztán lehetett látni, hogy az egyiknek két nagy lyuk tátongott a szeme helyén, szája sikolyra formálódott, de nem adott ki hangot. A másik pedig meg volt csonkítva mindkét karján, körülbelül a könyökétől. Inak és csont lógott ki a sebekből, vékonyan szivárgott belőlük a vér. Hirtelen fentről valamilyen karoknak tűnő nyúlványok ereszkedtek le. Olyanok voltak, mint egy pók lábai. De mégsem. Egy hatalmas kéz volt az, fekete karmokkal. Most már látta Melanie, hogy ez a kéz rángatja a balerinákat köteleken, amelyek a nyakukra voltak tekerve szorosan. Egyszercsak a közönség tárult elé. Valahogyan tudta, hogy ezek emberek, de immár nem annak tűntek, hanem lebegő, homályos szellemalakoknak, és ki lehetett venni a tekintetükből, hogy teljesen agyhalottak. Egy villanás, és már csak Christopher van előtte: ott ül köztük, ugyanolyan mint ők. De felismeri, ez biztosan ő. Az ő Christopherje. Melanie szemébe nézett szomorúan, és így szólt hozzá: "Menekülj!"
Az álom e pillanatban elszáll. Egy másodperc múlva zaklatottan felébred. Nem is sejti, hogy nemsokára hosszabb nyugovóra térhet.

*inspired by an old drawing of mine*

The touch of veil

...amikor feleszmélt, nem tett semmit, csak felült, és az ágy szélére kuporodott. Unottan nézett az órájára. Hajnali négy órát mutatott. Nyitva volt a teraszra nyíló ajtó, és épp hallotta amint sebesen zúg el egy autó a háza előtt. Az elhagyatott kis utcában, ahol lakott a város egyik külterületén, ritkán járt akármilyen jármű, de a napnak ebben a szakaszában mindig befordult néhány, és mindig nála állt meg. Lassan felkelt,-valamilyen halk dünnyögés kíséretében- majd cigarettára gyújtott. Belenézett a megrepedt, rúzsfoltos tükörbe, ami szobája szerény felszerelésének egyik lényeges részét jelentette. A tükörben egy arcot látott. Dagadtak voltak a szemei, és tömény, fekete szemfesték kenődött el körülöttük. Mindehhez párosult egy semmitmondó, halott tekintet. Azon tűnődött, ki lehet az a nő, akit lát, és miért nem önmagát látja. Hirtelen elképzelte, ahogy egyre hosszabbodó, és egyre erősödő ráncok fonják körbe kuszán a bőrt, úgy, hogy olyan mélyre vésődnek a barázdák, amennyire csak tudnak, úgy, hogy vér csorduljon ki azok mentén."Fátyolt kellene hordanom." Állapította meg magában. Sarkon fordult, és vetkőzni kezdett. Levette azt, ami eddig rajta volt: egy fekete latex mini-ruhát, és a fekete, magassarkú szandálját. Hirtelen hatalmas fáradtság borította el. Életének vas súlyú nehezéke. Már világosodott. Elnyomta a csikket, ivott egy kortyot abból a pohár whiskyből, ami az asztalon volt, és az ágyba zuhant meztelenül. Hamar elnyomta az álom, de előtt félhangosan ezt mondogatta:"Kell egy fátyol...egy fátyol..egy fekete fátyol."
Egy kislánnyal álmodott. Mint rendszeresen. Egy három év körüli, vörös hajú, zöld szemű kislánnyal, aki házuk virágos kertjében futkározott, és közben ott volt a mamája és a papája is, akik vigyáztak rá. Minden egyes nap mosolyogva kelt fel. Arra gondolt, hogy ezt az álmot nem látja senki más, és nem veheti el tőle senki más. Örökké tart, akárcsak a halhatatlanság. Minden egyes nap arra várt, hogy eljöjjön az éjjel, amikor soha nem kell felébrednie.Egy nap egy ismeretlen férfi rontott be a kicsiny szoba ajtaján. A következő látvány fogadta: a vörös nő az ágyon feküdt, vörös vére tengerében. Hasán egy éles tárgy több, mély szúrásának nyoma.
Fején egy fekete fátyol libegett lágyan a tavaszi szellőtől, amit a nyitott teraszajtón át jutott be. Libegett, de éppen csak annyira, hogy ne hulljon le...

Episode 2-last part

6 hónap telt el, mióta Francis először találkozott új betegével, Marcus Gore-ral. Ő maga ezt inkább legalább 6 év hosszúságának érezte. Egyrészt amiatt, hogy bensőséges viszonyt tudhatott magáénak egy közismert bűnözővel, aki mindig is borzolta a világ kedélyét."Igen, micsoda sztori." Futott át időnként Francis agyán.("Lehet, hogy öregszem, de egy kis olajozás, és működőképesebb vagyok, mint új koromban.") Valójában soha nem kellett a szomszédba mennie önhittsége ápolgatásáért, és valljuk be, joga is volt ehhez, nagy becsben álló, tekintélyes pszichiáter lévén, senki nem kérhetett volna rajta számon ilyesmit. Más kérdés, hogy nem is volt rá szükség, mert emberünk pontosan tudta, hol a határ, hogy hol van a ló másik oldala. És immár bölcsen ismerte fel azt is, hogy milyen árat fizetett önszántából azért, hogy kivívja mások tiszteletét, no meg persze a saját magáét elsősorban. Eljutott a csúcsra, de valahogy érezte: túl keskeny az a pont, túl veszélyes, túl nagy merészség egy magafajtának délcegen ott állnia ezentúl az idők végezetéig, ezért rögtön abban a pillanatban megkezdődött hanyatlása is. Nem bírta azt a tökéletes magasságot, mert egy egyszerű, halandó ember volt, aki tévedett és vétkezett, oly sokszor életében. Egy ilyen valakinek pedig gyilkos a Fehér Mennyország rázúduló vákuum-tömege, elméje a kirekesztettség béklyójába esik, úgy látja, hogy nem való oda. Neki már csak marad a szürkeség, vagy akár a Pokol, ott mégiscsak otthonosabb, több az ismerős. Nehéz viselni, olyan kegyetlenül nehéz hordani a tisztaság terhét, hát inkább lejjebb ereszkedik kissé. Van hová. De persze elmondhatja magáról a nagyközönségnek; boldog-boldogtalannak, hogy ő már járt ott, ahol csak kevesen. Mindannyiszor, mikor ezen gondolatok láncba fűzték agyát, szinte beleszédült a magasztos csodálatba azok iránt, akiket ott látott, azon a helyen, akik nem is mentek el onnan, hanem ott maradtak, még mindig ott vannak, és akik már sokkal-sokkal hamarabb ott is voltak, mint ő, fiatal, vakmerő, nagyravágyó vándor.

Most pedig házának teraszán üldögél egy köntösben, látszólag újságot olvas, és kávét kortyolgat. A kora reggeli Nap sugarai halványan megvilágítják arcát. Tétlenül terül el előtte a nagyváros, ahol született és nevelkedett, iskolába járt és dolgozni kezdett. Sokat emlékezett vissza életének különböző történéseire, arra, ahogy alakult a sorsa, és arra, ahogy nem. Jól érezte magát. Végre hosszú idő után először észlelt igazi, mélyen lakozó békét magában. Rájött, hogy ő pontosan az, akinek lennie kell. Nem több és nem kevesebb, és ehhez kell tartania magát, amit örömmel tesz meg hátralévő életében. Mert tudta azt, hogy egy materiális, hétköznapi életet élő emberként nem vágyhat többre, és nem vár rá más, csak egy materiális, hétköznapi halál. De az legalább nyugodt és fájdalommentes lesz-így elmélkedett. Minden olyan jólesően egyértelmű volt számára önmaga létezésével és annak küldetésével kapcsolatban, ahogy soha azelőtt. Mosolyogva gondolt vissza az elmúlt félévre, Gore-ra: az eleinte gyöngyöző verejtéket teremtő feszült beszélgetésekre, melyek később fokozatosan átfordultak mélyreható és oldott hangulatú társalgásba, onnan pedig az ámulat és megértés együttes, végső fázisa következett Francis Broughter elméjében és lelkében egyaránt. Sokat morfondírozott ekkortájt önmagában azon, miért van rá ilyen hatással ez az ember. Attól rettegett, hogy talán nem elég erős a hite önmagában, illetve nem elég masszív személyisége anyaga ahhoz, hogy ne tudja őt befolyásolni. De később rájött, hogy erről szó sincs. Egyszerűen Gore volt annyira döbbenetesen lehengerlő figura minden szempontból, hogy még a pápára is hatással lehetett volna testközelből. Úgy ötlött végül a felismerés Francos fejébe Gore tanulmányozása közben, ahogy hónapokkal azelőtt a félelem kúszott be szívébe, szintén miatta. Undor, ámulat, csodálat majd tisztelet volt az, amit érzett. Borzongva hallgatta végig életének történetét, hosszú, velős meséit arról, hogyan gyilkolt férfiakat, nőket, gyerekeket. Hogyan zárta be őket a faházába, hogyan vágta darabokra a testüket, és milyen ízt érzett, amikor egy kislány vérét itta, vagy odaadta a kutyájának egy öregember szívét. Francis sok hasonló történetet hallott már, de ez mégis más volt. Gore a lehető leghiggadtabban magyarázta el előszeretettel racionális és filozófiai érveivel tetteit. Szégyen, gyalázat, perverz dolog vajon-e az, hogy voltak pillanatok amikor a rutinos Francis nem csak orvosként, hanem egész valójában hitt ennek az embernek? Akkor és ott mintha egy másik dimenzióba csapódott volna, aminek időintervalluma egyre csak nőtt, és lassan az egész Gore-ral való együttlét ebben a dimenzióban zajlott le. Ebben a dimenzióban pedig minden más volt, mint a valóság. Gore persze az elejétől érezte azt, hogy Francis egy olyan ember, akit átröpíthet az ő világába, és ezt végzetesen ki is használta...

Hogy mi is történt? Külső szemmel nézve semmi. Ne várja senki, hogy megértheti kristálytisztán e történet lényegét. Ez nem az a műfaj. Szíves elnézést. Az élet ment tovább. Francis Gore-ral való praktizálásának első része egyelőre véget ért, most nem foglakozik vele, sőt, most senki mással sem. Két hetes szabadságra ment, azután pedig jöhetnek majd a jó öreg páciensek, akiknek fel kell írnia a szokásos gyógyszeradagot. Pszichiáterünk háta mögött tehát nincsen semmilyen drámai dolog. Nem lett depressziós, nem készült öngyilkosságra és más gyilkosságra sem beszélgetőpartnere hatására. És ennek így kellett lennie. Gore-nak szüksége volt Francisra. Francis pedig okosan ismerte föl ezt. A szerepet, ami rávárt régóta. A Közvetítő szerepét.
Önkényes pihenője alatt azonban írt egy tanulmányt az utóbbi félév szellemében, amit segítségnek szánt a kollégáknak, és az egész tudománynak a szakmai továbbfejlődéshez, a jövőbeni hatékonyabb működéshez.

Részlet Francis Brougther A tiszták tragédiája c. tanulmányából:

"...Tehát emberiségünk végérvényesen története kritikus pontjához érkezett a 20. és 21. századokkal, és ez többek között azt eredményezi, hogy egyre több extrém rendellenes esettel találkozunk a pszichiátria területén is. Mint szakember, azonban feltett szándékom, hogy beteg embereknek segítsek. Ha segíteni akarok, akkor pedig meg kell őket értenem, ehhez pedig kénytelen vagyok-saját elméletem szerint-nem csak látszólagosan az adott beteg képzeteihez igazodnom, hanem teljes mértékben azonosulni azzal a terápia idejére, hiszen csak így mutathatunk fel eredményt. Tapasztalataim szerint továbbá nem mindig az az elsődleges, hogy egy páciens kóros viselkedését kizárólag orvosi szempontból figyeljük, hanem elengedhetetlen az-sőt, megkockáztatom, hogy bizonyos helyzetekben előnyt élvez-hogy emberileg közelítsünk az adott személyhez, és ezenfelül ne általánosítsunk, hanem a pillanatnyi tapasztalat útján haladjunk. Azt higgyük el, amit érzünk.

Marcus Gore március 4-én került intézetünkbe. A terápiás idő alatt-mely 6 hónap volt- én foglalkoztam vele. A világ legtöbb országában már halottak róla, tucatnyi embert ölt meg rituálisan. A legkülönösebb dolog ennek ellenére mégis az vele kapcsolatban, hogy a mai napig nem tudtak megállapítani nála semmilyen pszichikai eredetű destruktív elváltozást, betegséget. Tehát-igazán kínos mindenki számára kimondani, de- a férfi hivatalosan teljesen egészséges mentálisan, ami már önmagában is kivételessé teszi az esetet. Elmondható, hogy a szóban forgó személy egy teljesen nyugodt kedélyű, kellemes úriember, aki nem zárkózik el a beszélgetéstől, sőt, örömmel nyíl meg, azonban meglátásom szerint vannak bensőséges gondolatai, amiket nem oszt meg senkivel. Mr. Gore saját elvei, elméletei tekintetében követte el a bűntetteket, amelyek első körben vázlatosan és dióhéjban a következők, ill. amelyeket kívülállók számára is érthetően megfogalmazhatok:
-elsősorban azt állítja, hogy ő egy kiválasztott, felsőbbrendű lény, félisten, aki azért született csupán erre a világra, hogy nemes feladatát teljesítse: olyan módszerekkel és úgy küzdeni az ezen a bolygón uralkodó állapotok ellen, amelyek nagy hatást fejtenek ki, gyors idő alatt(ezek egyik kategóriája a súlyosan bűnös, fertőzött emberek meggyilkolása, amelyekre tömegek kapják fel a fejüket)
-emellett kiválasztani a "társait", akik esetleg még nem is tudják magukról, hogy azok születésüktől fogva, azonban akiket még túl gyengének vél, vagy tehetetlennek, azokat ő biztonságba helyezi, ez nem más mint a gyilkosságainak egy fajtája, amit ő úgy nevez, hogy "hazaküldés", vagy "megmentés", ez azt jelenti, hogy az ilyen személyek származásban ugyanolyak mint ő, aminek földi megnevezése a "tiszta", de mivel itt élnek a világban, ezért nem kerülhetik el hogy sérülékeny lelkük ne essen kísértésbe, ezért kell őket megmenteni
-a Földön élő embereket általánosságban eredendően gonosznak és primitívnek tartja, véleménye szerint például az is mindegy, hogy valaki milyen társadalmi és vagyoni rétegbe tartozik, mert ösztöneik kielégítése céljából a szegény és a gazdag is ugyanúgy bármire képes, akár úgy, hogy közben másokat tipor el/használ fel, ez pedig az egyik legsúlyosabb bűnnek tekintendő
-tisztában van vele,(illetve nyilván elfogása óta tapasztalta is) hogy működése itt teljes mértékben máshogy értelmezett, ő az, akit bűnösnek tartanak, ugyanakkor pontosan azért használ egyrészt ilyen eszközöket, mert az emberiség elé akar tükröt tartani, és azért beszél és viselkedik ő maga is kétértelműen, hogy védekezhessen
-szerinte egyes emberek egyszerűen megérzik valódi kilétét, ezért rajonganak érte, de a többség csak azért, mert romlott, esetleg nagy a perverzitási szintje
Úgy gondolom, a páciens problémája ez esetben minden bizonnyal olyan kérdéseket is feszeget, amelyek túlmutatnak szakmánkon, és más szakemberek vagy egyéb személyek bevonása is szükséges ahhoz, hogy kézzel fogható tényeket is közölhessünk idővel.
...definiálnám a "közvetítő" fogalmát kontextusunkban: az a személy aki megismeri a "tiszta" dimenzióját, és az ott kapott impulzusokat átalakítva visszacsatolja a közvetítő eredeti, valóságos környezetének, ennek előnye, hogy kommunikáció jöhet létre, amely alapján eljuthatunk a megoldáshoz, vagy megoldásokhoz."

Francis hirtelen behajtotta az újság utolsó lapját is, melyen a "Hétfőtől ismét emelkedik a gázolaj ára 5 %-kal" című hírt olvasta, és mérgesen felcsattant: "Basszák meg."

Ballada egy fenevadról

Éjfél...öt gyertya ég még az ablak peremén
Termében jázminillat, asztalán serlegbe töltött vér
Kandallójában ropogó fa haldoklik a tűz markában
Halkan nyüszít a láncra vert lény önnön valójában

...-miért lázadsz még, elfeledett fél?-kiált a szörnyeteg ajka
Nem állhatja, tengerként háborgó haragját menten felkorbácsolja
Hiába üvölt nagy dühében, átkozódik, a nimfa-hang nem tántorít
Felhasítja lüktető kalitkáját, s oda újra kéjesen belopózik
Kígyóként szövi körül hosszú ujjaival a rácsokat, s nem engedi
A húsba temetett fényes követ kiragadja, hajának fürtjeibe öleli

Szédeleg a szörny fájdalmában, friss sebek szakadnak föl benne sorban
Szemfogai vadul csillognak a félhomályban, vörös szemei szikrákat szórnak
-Nem adom a követ, pusztulj belőlem!-ordítja kétségbeesve, sírva
Majd tántorogva rogyik le a földre, a szenvedéstől elalélva
Látomások gyötrik, gyilkos lidércek, régi emlékek
-Soha többet!-suttogja utolsó szufláját lehelve rekedten
-Hagyj engem, kérlek!
...egy éles villámlás, és öntudatlanságba vész minden lélegzet.

Éjfél...öt gyertya tegnapi dermedt csonkja az ablak peremén
A teremben aszott hullaszag, az asztalon megalvadt vér
A kandallóban hamu, a tűz elaludt?-mintha az imént pislákolt volna még...
Nem nyüszít már semmi, itt már nincs senki
Csak egy halott szörnyeteg förtelmes teteme,
Kit halhatatlannak hittek, de a legborzalmasabb végzett vele, ami csak létezhet:
saját magából kitaszított kísértet-lelke.

Barbárok

Nemrég tekintettem meg egy félórás magyar kisfilmet, amit igazán elragadónak találtam, abban az értelemben, hogy mélyreható iróniával, de egyben üde könnyedséggel vázolta fel pár egyszerű ember személyében a mai (magyar) társadalmat, az összefüggő rothadó-bűzölgő párát, ami mentalitásából szivárog, a képmutatóan szaporodó gyávaság fojtott szellemének fel-felsejlő ködös alakját, és mindezt egy abszurd, elbűvölő fűszerrel megspékelve...kik is a szentek, a jó emberek? Barbárok? Vannak itt olyanok? Merre vannak? Körülötted. És már észre sem veszed, mert téged is azzá akarnak tenni. Hagyod magad?
A film 2010-es, Miklauzic Bence rendezte, aki már több filmet tudhat a háta mögött, többek között az Ébrenjárók c. alkotást, ami két díjat nyert a 33. Magyar Filmszemlén 2002-ben. Ez a darab pedig a 41. szemle versenyfilmje, a Hajónapló leporolva c. MTV-s(magyar tévés;) sorozat 2.része. (Nem elhanyagolható mellesleg a többi 11 rész sem, másoktól.) A főbb szerepekben Nagy Zsolt, aki földi halandónak leginkább a Kontrollból lehet ismerős, Bartsch Kata(mostanában leginkább Poligamy), Vass György, Pokorni Lia (mostanában Beugró c. műsor), Ujlkai Dénes, Kardos Róbert.

Érdemes megnézni s gondolkodni!
(Meg elővenni Móricz Zsigmond Barbárok c. novelláját, és a párhuzamokba merülni.;) A tonnás elemzésektől most megkímélném magam, mindenkinek úgyis más jön le.:))

Part 5

-Visszatérve Önhöz, nyilván az utóbbiak miatt volt az, hogy a szülei nem engedték teljesen szabadjára.
-Az nem kifejezés. Őszintén szólva, én úgy éreztem, egyáltalán nem tették ezt meg. Már ahogy akkoriban iskolatársaim életét megfigyeltem. Persze, valakinél meg a másik véglet volt a probléma, erre is volt példa. Nem is tudom, melyik lehet a károsabb. Ezt talán maga jobban tudja.-jegyezte meg kajánul vigyorogva.
("Mi olyan vicces ezen?"-gondolta közben Francis.)
-Érdekes, hogy ezt a szót használja. Arra enged következtetnem, hogy Ön tisztában van vele, hogy ez egyértelműen hatással volt a személyisége későbbi deformálódására. Nemde?-kérdezte, erre egy még szélesebben vigyorgó arcot látott maga előtt.
-A személyiségem deformálódására? Nos, ha ilyen szemszögből nézzük, akkor igen, természetesen. A szüleim nélkül nem lennék ma az, aki. Hát igen, ahogy emlegetni szokták a nagyokosok, tudjuk, ez a legrosszabb, ami egy magát ki nem élő, frusztrációit és saját elveit idővel önmagába fojtó fiatal emberpalántával történhet: hogy sorozatgyilkos lesz. Vagy öngyilkos. De bizonyára az utóbbi a társadalom szempontjából sokkalta kedvezőbb verzió.
-Igen,-most a doktor is mosolygott, sőt nevetett-minden bizonnyal, Mr. Gore. Az a meggyőződése tehát, hogy a szülei tehetnek mindenről?
-Nem, dehogy, de erre már céloztam is az imént. Elég ostobának kellene lennem, ha így, felnőtt fejjel ezt gondolnám. Gyerekként nyilván máshogy volt ez, sokáig haragudtam rájuk, meg az egész familiára. Az megint más kérdés, hogy most sem a szívem csücskei. Az viszont igaz, ha így nézzük, hogy közvetlenül ők hatották rám, és az ő nevelésük volt az elsődleges kiváltó oka annak, hogy most itt ülök Önnel szemben. Ezért még hálás is lehetek nekik.
-Ugyan, Mr.Gore.
-Ha ez az igazság. Szóval lassacskán beláttam, hogy ők is csupán eszközök, amelyek saját önálló tudatukon kívül egy nagy hatalmat szolgálnak, ami irányítja a világot. Nevezzük ezt egyháznak, államnak, nemzetközi politikának, vagy csak egyszerűen pénznek. Mint utaltam rá, apámék csak azt tették, amit velük is tettek, amit beléjük neveltek. Nem tudhattak róla, hogy amiben hisznek, az valójában egy hazugság. Ugyanakkor emiatt is vetem meg őket. Nem tudhattak róla, de ez nem jelenti azt, hogy nem érezték. Higgye el, éveken keresztül naponta volt alkalmam végignézni ahogy összeomlik a kártyavár. Ahogy rájöttek, hogy mégsem olyan jó minden, mivel akkor miért látszat csak a boldogság? És mindenki másé? De túl gyávák voltak és kicsinyesek ahhoz, hogy szembeforduljanak bármivel is. Tagadtak. Folyamatosan csak megtagadták saját érzéseiket, és állandóan az ezerszer hallott prédikációkat fújták. Fogalmam sincs egyébként, én miért lettem ilyen. Hiszen nekem is vakon kellett volna őket követnem, nem pedig ok-okozati összefüggéseken, és a világon jelenlévő uralmak működésének logikai struktúráján évődnöm. A megalkuvó, gyámoltalan embereknek miért született egy lázadó gyermeke?
-Ez egy jogos kérdés. Megesik az ilyesmi néha. Sok tényező közrejátszik ebben, de erre most ne térjünk ki. Ez ugyanolyan, mint minden más ehhez hasonló kilógás a sorból egy család hagyományában. Például ha van egy generáció, ahol emberemlékezet óta megszokott tradíció, hogy minden fiúból, teszem azt, orvos lesz. Aztán a világra jön egy ifjú, aki azt mondja, hogy márpedig én gázcsőfektető leszek. Így megy ez. Mindig elérkezik egy fekete bárány. Valahol hamarabb, valahol később. Netán helyesen feltételezem, ha azt mondom hogy maga ennek a számba vehető tudományos magyarázatokon kívül valami természetfeletti forrást is tulajdonít?
-Óh, nem szeretem az ilyen szavakat, noha kétségtelen, hogy nem téved, meg vagyok róla győződve már jó ideje, de rühellem ezt a kifejezést, a mai társadalomban ez, és az ehhez hasonlók túl pejoratív értelmet nyertek a többségben lévő materialista emberek hatására. És még nálam is elérték, hogy maguktól a jelentést beburkoló hangalakoktól, hogy úgy mondjam, undorodjak. Elképesztő.
-Ezzel kapcsolatban teljesen megértem Önt, de akkor mégis mit használjak, ami nem sérti?
-Nem, nem, ezzel nem arra akartam célozni, hogy lehetőleg Ön se mondjon ilyen szavakat, mindenesetre roppant megtisztelő, hogy ennyire tekintettel van rám. De erre semmi szükség, szó sincs arról, hogy engem bármi is sértene. Csak elmondtam a véleményem. Ehhez a világhoz pedig tudni kell alkalmazkodni, ha már egyszer itt vagyok, itt vagyunk. Attól még se nekem, se másnak nem lesz kellemesebb, ha elutasít bizonyos kompromisszumokat, sőt. Én megtettem-ennek tudatában-, és most viselem a következményeket. Nyugodtan fogadom el, hogy itt vagyok, bezárva mint egy állat egy ketrecbe. Ez a sorsom a jövőben, de már nem éltem hiába. Ellenben társalgás terén soha nem volt velem gond a szabályokat betartó embereknek. Mindössze csak átgyurmálom magam az ő szintjükhöz, és lehet, hogy én magam is használok nekem nem tetsző szavakat, de azokat mindenképp valamilyen cinikus áttűnéssel.
-Áá! Igazán elgondolkodtató, amiről beszél. Viszont akkor az Ön szemében én is egy ilyen személy vagyok. Hiszen mi más lennék, ugye?-mosolygott Francis, és nyugodtan, de élesen nézett Marcus Gore hideg szemébe. Ő pedig viszonozta a tekintetet, és újra elővette jellegzetes, hátborzongatóan vigyorgó ábrázatát.
-Ha biztos ebben, miért kérdezi? Valami más választ vár? Vajon miért? Talán mert tudja hogy nem ez az igazság? Akarja tudni, mit gondolok magáról, Mr. Broughter?

(Csend. Halk, észrevehetetlen lélegzet...egy kis szoba űrjének misztikuma ...ahol megfagy a levegő párája. Ketty, ketty, ketty...hopp, mi ez? Á, csak Francis Broughter karórája.)

Episode 2-part 4

-Hogy miért? Látja, ezt igazából nem is tudom. De mióta 9-10 évesen felfedeztem magamnak azt a helyet, egyszerűen vonzott magához mindig. Attól a pillanattól fogva, mikor megérkeztem oda, tudtam: ez lesz az első számú játszóterem. Az én kis privát birodalmam, ahova senki más nem jár, vagy ha mégis odatévedne valaki, az megbánja.-mosolygott Gore. Francis viszonozta a mosolyt.
-Hogyan fedezte fel?-kérdezte.
-Délutánonként, iskola és ebéd után, a szüleim mindig kiengedtek, hadd kószáljak erre-arra a birtokon. Én ezt persze előszeretettel használtam ki. Akkor nap is kinn voltam egész délután, csak kicsit messzebb jutottam, mint ami a megszokott volt. Biciklivel voltam. A kis piros bringámmal. Nagyon szerettem, még nevet is adtam neki: Szélvésznek hívtam. Tudom, nem valami eredeti, viszont a kedvenc lovas rajzfilmemben ez volt az egyik szereplő.
-Nahát.
-Bizony. Szóval ezzel a biciklivel kitekertem egészen a kiserdőnkig. Majd leszálltam és besétáltam a fák közé. Nem egyenesen mentem, össze-vissza bolyongtam, hátha találok valami érdekeset. Ekkor láttam meg a faházat. Csak akkor vettem ki, hogy az, amikor már egész közel értem, mert teljesen eltakarták a fák hatalmas lombjai. Már rögtön ez is nagyon tetszett. Beléptem az ajtón. Teljesen elhagyatott volt, az egyetlen kis belső tér egy rozoga asztalból meg egy kis székből állt, de rengeteg apró kacattal beborítva, amitől lázba jöttem.
Régi játékokat találtam: kisautókat, katonafigurákat, építőket, sőt, képzelje, még egy kismotort is. Igaz, ahhoz már akkor túl nagy voltam, de azért örültem neki. Valahogy rendkívül élveztem ott lenni onnantól kezdve, tudja volt valami varázsa annak a helynek. Az, hogy csak én vagyok ott, egyedül, benn az erdőben, messze a házunktól, és senkinek soha eszébe sem jut odamenni, ha még tudnak is róla. Mégis mi a fenének ment volna oda egy felnőtt. Természetesen a szüleimnek sem szóltam róla, hogy mindennap a faházhoz járok. Ez is hozzátartozott a kalandhoz. Valószínűleg, ha tudták volna, még ha el is engednek egyszer-kétszer, nem nézték volna jó szemmel. Nem lett volna jó nekik.
-Ezt hogy érti? Miért nem? Ennyire féltették? Előfordult, hogy idegenek tűntek fel ott?
-Igen, az előfordult, és féltettek is, az biztos, de tudja nem erről van szó elsősorban. Bizonyára olvasta az aktáimban, hogy egyke voltam.
-Igen, emlékszem rá.
-Tinédzserkoromban mesélték el, hogy előttem volt még egy gyerek, aki meghalt öt éves korában.
-Mi történt szegénnyel?
-Vizes volt a keze, anyám nem figyelt épp oda rá, és a konnektorba nyúlkált vagy mi. De nem sokáig.
-Ó. Hát...ez..nagyon szomorú.
-Igen. Az. Jó lett volna egy testvér. Mindig vágytam rá. Nem kellett volna egyedül játszanom olyan sokat, bár az iskolából néha elhívtam a barátaimat, de anyámék rövid pórázon tartottak, nem barátkozhattam akárkivel. Mindent megszabtak. De erre majd még úgy is kitérek. Na de visszatérve a halott bátyámhoz, amikor ezt megtudtam, rögtön a faházra gondoltam. Bizonyára az övé volt a sok játék, és talán magát a házat és neki készítette apám, vagy valaki más. A halála után viszont szerintem senki sem volt kíváncsi rá.
-Igaza lehet.
- És ez nekem pont kapóra is jött. Idővel szépen berendezgettem ezzel-azzal, hogy kicsit otthonosabbá tegyem. Később is sokat voltam ott, amikor már nagyobb voltam. Ha elegem volt a velem egy fedél alatt élőkkel, csak elég volt lesétálnom a faházhoz.
-A szüleinek ez még akkor sem tűnt fel?
-De igen, akkortájt állandóan azzal nyaggattak hogy vajon merre járok mindig.
Viszont annyira nem akartam, hogy tudjanak erről, hogy bármikor kimagyaráztam
magam mással.
-Tehát úgy gondolja, hogy a szülei túl szigorúak voltak magával.
- Begyöpösödött idióta katolikusok voltak. Ők csak azt tették, amit ez a cím megkíván. Így neveltek minket. Csakhogy én hamar rájöttem, hogy ebben az egészben bűzlik valami. Nem tehettem róla, de nem szimpatizáltam az ún. hívő emberekkel. Gyerekkoromban évekig nem is tudtak anyámék templomba vinni, mert sírógörcsöt kaptam a helyi paptól. Természetesen a szüleimmel bensőséges baráti viszonyban állt, naná, még szép, anyámék minden évben milliókkal támogatták az egyházat. Mi mást...Az az arc...soha nem felejtem el, amikor rám nézett mindig fülig ért a szája, de engem pontosan egy vadállatra emlékeztetett, amikor a potenciális áldozatára vicsorog. Higgye el, Mr. Brougther, tényleg olyan volt.
-Elhiszem Önnek, Mr. Gore. A papok néha tényleg félelmetesek.
-Ön is vallásos családban nőtt fel?
-Nem, ezt nem mondhatom el magamról. Egy hétköznapi polgári családban. A szüleimnek is, meg a rokonságnak is meg volt a maga hite, nem voltak pogányok, vagy ilyesmi, de megszállottak sem, mindazonáltal én ateista vagyok.
-Nocsak. Bár ha jobban belegondolok, nem is meglepő.
-Miért nem?-kérdezte Francis kissé meghökkenve.
-Sugárzik magából, hogy nincs hite.
Egy pillanatra kínos csend támadt. Volt valami furcsa ebben a kijelentésben.
Majd Francis megszólalt:
-Ez most egészen úgy hangzott, mintha szemrehányásnak szánta volna. Pedig az
elmondottak után ezt nem várnám.
Most Gore nem szólalt meg egy pár másodpercig,de ez más volt mint Francis hallgatása, ez tudatos volt.
-Ne haragudjon, természetesen nem annak szántam.
-Nincs miért haragudnom, elvégre nekem úgyis nyolc.
-Hát igen. Maga kér egy pohárral?-kérdezte, miközben egy üveg szénsavmentes
ásványvizet tartott a kezében.
-Igen, köszönöm.-mondta Francis. Kiszáradt a szája, pedig ő nem beszélt sokat. Már megint izzadt, pedig kifejezetten hűvös helyiségben tartózkodott.
Egyszerűen csak elég volt ezzel az emberrel ülni szemtől szemben, és hallgatni mit mond, és hogyan teszi azt. Borsódzott tőle a háta.
("Pedig ez még csak a kezdet."-gondolta.)

(f.k.)