Dalínak

Vagy és lebegsz, létezel és repülsz
Csillogásod térdre borít szenvtelenül
Sírok...
Ó, nagy Isten, bocsáss meg neki!

Látod, hát így folynak el az idő lágy camambertjei
Összemosódnak a tér határai
Megbabonázva állok a kietlen ampurdáni tájban
Betölt halhatatlan szellemed nagysága
Olybá tűnik, én belehalok az átélés csodájának boldogságába
S közben belehalok meghurcolt földi halálod gyalázatába
Ó, piócavilág, mit tettél?
Megkísértetted mocskoddal törékeny géniuszunk lelkét

Még most is bámulom ködös éjjeli alakod,
Midőn állsz a magas háztetőn, s apádat, a tramontanát hívod
S morogva jön a hatalmas szél, melyből megszülettél
Hátára véve ragad fel a magasba, eldob egy messzi pontba,
Ott ragyogsz majd le ránk eztán mindörökké

Nincs hozzád hasonló lény,
Ki elbírta volna a vakító fényt,
A szenvedést, hogy viselje önmaga terhét
Te mégis megtetted
S csodálat vértezi Megváltó neved

Tündöklő meseország,
Paranoia-kritikai másság
Trónodon ülve követed végig
Ahogy szikrázva hasad meg az ég
Hosszú vattacukor-felhődön táncolsz
S közben vidáman dúdolsz

Ragyogj hát, kérlek!
Soha nem múló dicsőséged borítsa be életemet!

Episode 2-part 3

Szűk folyosó. Magas, sötét falak. Mi van a végén? (Ha van vége...)
Alig látott valamit a sötétben, csak messzebb, halvány rejtelmes fényeket.
Ahogy lassan előrelépkedett, olyan volt, mintha mozogna lába alatt a talaj, és ő egyre mélyebbre süppedne belé. Lenézett. De mintha vak lett volna. Egész testében szétterjedt a rettenet. A mindent elborító-beborító rettenet. Nem tudta hol van, miért került oda, és mérhetetlen félelem kerítette hatalmába. Csupán a vegytiszta félelem létezett, akkor és ott, semmi más.
(de hol? és mikor?)
Amikor már arra gondolt, hogy ennél rosszabb nem történhet, zajokat hallott.
Hangokat. Elfojtott sikolyokat. Először távolról...igazán távolról...mintha az agyában csengene minden...mintha ez az egész csak ott történne...hiszen ez nem lehet valóság...gondolta. Hirtelen fenyegetően közel észlelte magához a kíntól eltorzult ordításokat. Nem mozdult meg, de még is tudta, hogy ő maga is közelebb siklott valamihez...de mihez?
A fények most már erősödtek. Vörösen világították meg a falakat, és elborzadva látta az eredetileg fehér felületen végigfolyó friss vértengert. Ahogy gépiesen levette tekintetét a döbbenetes látványról, előreszegezte azt, mert maga előtt még sokkolóbb jelenet fogadta. (Meglátta.)
A folyosó végére ért. Lángoló tűz volt az egész. Hatalmas. És végtelen, mint a világegyetem. És ott voltak mind. A sikoltozó emberek. Egymás hegyén-hátán vergődtek a lángokban kétségbeesetten. Ő meg csak ott állt lebénultan, sikoltani akart ő is, de megnémult. Mielőtt még tudatát el nem veszítette egy mély, tekintélyt parancsoló hangot hallott, amely mindenen áthatott: "Én vagyok maga az örök igazság. Kövess engem."
Még szilánkokban emlékezett, még ott lüktetett egész testében az élmény, ahogy zuhan egy olyan irányba, ami geometriailag definiálhatatlan és felfoghatatlan volt. Nem tudhatta hová zuhan, csak azt érezte, milyen nagy intenzitással. A maró félelem pedig egyre mászkált benne ide-oda.
Ide-oda...
***

Francis úgy ébredt föl, mint akit egy pohár vízzel locsoltak le. Ijedt tekintettel pattant fel. Leesett neki, hogy az irodájában van. Már megint itt aludt el az íróasztalára esve. Körülbelül 2 percig csak kábán meredt maga elé, és próbálta összerakni, hogy mi történt vele. Pontosabban, hogy mit álmodhatott. Tisztában volt vele, hogy álmodott valamit, és azzal is hogy rémes volt. Szó szerint. Azonban semmi nem maradt meg az agyában, képtelen volt emlékezni, mindössze egyetlen dolog vésődött belé, de az elsöprő erővel: az érzés. Amit egész idő alatt érzett, és elviselhetetlenül nyomasztotta.
Rossz szájízzel szedelőzködött össze, és első útja a kávézóba vezetett.

***

-Rendkívül nyúzottnak tűnik ma, doktor úr. Mi történt, ha megkérdezhetem?
-Köszönöm, Mr.Gore, hogy mindig ilyen figyelmes velem!
-Ami azt illeti, ahhoz hogy ezt észrevegye az ember, nincs szükség túl sok odafigyelésre-vágott közbe finoman a pszichiátria magánzárkájának lakója.
-Ez is igaz-válaszolt Francis, őszinte mosoly kíséretében-de én inkább arra gondoltam, hogy Ön nem csak úgy dobálózik ezekkel az észrevételekkel, hanem valóban aggódik.
-Ebben nem téved. Noha sajnos még nem ismerjük egymást eléggé, de elmondhatom: módfelett kedvelem magát.
-Nem is tudom, mit mondjak, Mr. Gore, lekötelez. Visszatérve meggyötört külsőm okához: csak arról van szó, hogy nem aludtam túl jól az éjjel. Előfordul velem az ilyesmi időnként.
-Talán rémálma volt?
Francis egy pillanatra megdermedt. Elementáris erővel hasított a fejébe a múlt éjszaka látomásának szörnyű súlya, minden egyes momentum néhány másodperc leforgása alatt. Látta maga előtt az égő embereket, és hallotta a hangot: "Én vagyok maga...maga az örök igazság..." Kiverte a víz, de magához tért hirtelen, majd Gore-re nézett.
("Ne...ne...kezdődik...")
-Jól érzi magát, doktor úr?-kérdezte.-Elsápadt.
-Á, igen, semmi gond...csak, tudja...épp most jutott eszembe az álmom. Eddig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán álmodtam valamit. De most minden beugrott. Hát, annyit elárulok Önnek, hogy ne csodálkozzon, hogy így festek.
-Nem akarja elmesélni? Pedig roppant kíváncsi lennék...
-Elhiszem, Mr. Gore, de nehezemre esne szavakba önteni, ha nem haragszik, ezt egyelőre megtartom magamnak. Másrészt nem ezért vagyok itt, valljuk be. Innentől kezdve magáé a főszerep. Én magára vagyok kíváncsi. Említette az imént, hogy alig ismerjük egymást. Nos, itt az idő, hogy ez megváltozzon. Azt javaslom, kezdjük ezt azzal, hogy mesél egy kicsit magáról, az életéről, a gyermekkoráról...ha van kedve...amit fontosnak talál...ami az eszébe jut...
-Miért is ne? -válaszolt vidáman a 32 éves sorozatgyilkos.

(f.k.)

Kényszerképzet

Végeláthatatlan üresség...konkáv alakzatok
Itt bújkál a fény ebben a sejtelmes sejtlabirintusban valahol
Te miért nem látod?
Nyújtom kezem a semmi felé...kiáltva zuhanok

Körülvesz a fagyos szürkeség,innen nincs menekvés
Ne rohanj utánam, hagyj itt az ingoványban

Hát még nem érted?-nem segíthetsz rajtam
Csak én vagyok magam...
Te nem látod, nem érted, nem hallod
Szavaim eltévedt kósza hangfoszlányok

Megvillanak a szikrák egy-egy pontban
Dermedten megállok, úgy kémlelem az előttem elterülő utat
Kígyóként imbolyog minden irányban
Halvány félelem burjánzik valómban

-Menj tovább!-szól egy erős hang belülről
-Ki kell innen jutnod, ez a te útvesztőd.

Episode 2-part 2

Egyszerre kellemetlen érzés ütötte meg, ahogy Marcus Gore előtt állt egymaga
abban a külvilágtól kínosan jól megfosztott szobában. Ahogy visszaemlékezett,
még igen csak zöldfülűnek számított a szakmában, amikor utoljára érzett ehhez
hasonlót. Félelmet. De ez most más volt. Merőben más. Nem attól tartott, hogy a szó szoros értelmében véve történik vele valami-netán valamilyen módon, valamivel megpróbál rátámadni. (Ennek egyébként is nevetségesen alacsony volt a valószínűsége.) Egyszerűen mélyről jövő félelem szorította össze a gyomrát, de képtelen lett volna szavakba önteni miért. Hiszen még ő maga sem tudta.
Közben ráeszmélt, hogy már jó néhány másodperce mered csöndben, elgondolkodva
a pár méterrel előtte ülőre. "A francba.-gondolta. Össze kell szednem magam.
Mi ez a szarakodás, Francis? Még egy ilyet nem engedhetek meg magamnak. Mint
valami rohadt amatőr, a fenébe is." Ezzel együtt hirtelen visszanyerte lélekjelenlétét, majd nyugodt, üde hangnemben köszöntötte a páciensét:
- Jó reggelt kívánok, Mr. Gore. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Francis Broughter vagyok, az Ön új orvosa, aki mostantól foglalkozik Önnel.
- Nagyon örvendek, Mr. Broughter. Már alig vártam, hogy megismerhessem. Azt kell mondjam, így, első benyomásra pont olyan, amilyennek képzeltem. De bocsásson meg, nem akarok tolakodó lenni.
Francis szórakozott érdeklődéssel, kedvesen mosolyogva nézett Gore-ra, szándékosan hallgatott egy pillanatra, mint aki láthatólag az első paramétereket vonja le a hallottakból és látottakból az illetőről.
-Ugyan, Mr. Gore. Nem vettem annak, de őszintén szólva, különben sem azért
vagyunk most itt, hogy udvariaskodjunk. Értem ez alatt azt, hogy Ön azt mond, amit akar. Ami csak az elsőre eszébe jut, higgye el, még örömet is szerez nekem ezzel.
-Azt nem kétlem, doktor úr.- válaszolt Gore, és ("már megint...még mindig?")
bárgyú vigyorra húzódott a szája, de közben élesen csillogot a szeme, mint egy lesben álló ragadozóé. Az nem vigyorgott.( A doktor úr azonban ekkora már kényelmesen elfoglalta szerepét ebben a jópofa kis színjátékban, mintsem ezek az észrevételek megint előhúzzák belőle azt a nyomasztó érzést. Ehelyett inkább csak diszkréten figyelt az apró kis rezzenésekre, és ásta el agyában azokat későbbi lakomára. Egyszemélyes, hosszú lakomára. Csontrágásra, ínszaggatásra, miegyébre. Elkezdte élvezni a dolgot. "Ez az, a jó öreg Francis.")
-Nézze, én nem szeretek kertelni. Sem hülyének nézni olyanokat, akiket nyilvánvalóan nem lehet. Tudja, nem vagyok az a klasszikus pszichiáter. Legalábbis az a laikus körökben általánosnak vett karakter. Aki bejön, megkérdezi a betegektől, hogy hogy érzik magukat, és úgy beszél velük mint egy ötévessel. Valójában meg vastagon szarik rá, hogy kivel mi van. Nekem is vannak ilyen kollégáim, tudom mit beszélek. Azt is tudom, hogy maga egy rendkívül intelligens ember, Mr. Gore. Ezért remélem megérti és megengedi, ha arra kérem, hogy a jövőben nyíltan beszéljünk egymással, ha már
az a helyzet, ami. Mint két idegen egy kocsmában. Mit szól hozzá?
Gore hosszú másodpercekig hallgatásba burkolózott, közben végig Francis szemébe nézett, ugyanazzal a vigyorgó arccal, ugyanazzal a zavarbaejtő higgadtsággal tekintett rá mint az elejétől. Mintha magában tanakodott volna, hogy mit mondjon. Vagy mit ne.
-Lekötelez, Mr. Broughter. Gratulálok! Nagyon jó. ("Gratulálok? Nagyon jó??" -Francisbe hirtelen megint belecsapott valami. "Ez az átkozott vigyor...")
Ami azt illeti, az én helyzetemet is csak megkönnyítenénk ezzel. Számíthat a támogatásomra. Na de áruljon el nekem valamit. Mondja csak, és maga miért nem
szarik vastagon az ittlévőkre, mint a kollégái? Az nem egyszerűbb lenne? Már körülbelül 9 felé járhat az idő. Nem várja haza a felesége finom vacsorával otthon?-Francis mosolyt erőltetett magára, olyan természeteset, amilyet csak tudott. (Ó, igen, talán kissé tetemes idő telt el azóta, mióta utoljára efféle nagy hal akadt a horogra. Hamar kijön az ember a rutinból. Legalábbis Francis merte remélni, hogy csak erről volt szó. Össze-vissza cikázott minden az agyában. Egyre inkább perzselni kezdte a légkör, elzsibbadtak a tagjai.
("Ezt most abba kell, hogy hagyjam. Idő kell. Az irodám kell. A picsába!")
-Örülök, hogy így érdeklődik. Nincs feleségem, senki nem vár haza, ne aggódjon emiatt. Mindig én maradok itt éjszakába nyúlóan, ez így megy évek óta, már megszoktam. De képtelen lennék ezt csinálni, ha nem szeretném a munkámat, Mr. Gore. Elkötelezett híve vagyok a szakmának, és kiváltképp az olyan pazar egyéniségek miatt, mint Ön.-mondta nyájasan-Az ilyesmi nekem igazi kihívás, nem beszélve a segítő kézről, amit másoknak jelenthetek.
-Értem. Ez nagyon nemes magától, kedves doktor úr, és megtisztel.
-Ugyan. Ha ez az igazság. De erről majd még bőven beszélgetünk. De ha megbocsát, most ellenben tényleg készülök hazamenni. Valójában csak be akartam köszönni Önhöz, holnaptól kezdődnek a 'hivatalos látogatások', de hagyjuk a formaságokat.
-Persze, csak nyugodtan. Örülök, hogy találkoztunk, és szeretettel várom holnap. -búcsúzott Gore, miközben szemmel kísérte ahogy Francis távolodik az ajtó felé, majd kinyitja.
-Hát akkor holnap! Viszlát!-mondta Francis és kilépett.
Kinn a nővér feszülten várta, aggódva, de megkönnyebülten nézett rá, mikor megjelent.
-Na, milyen volt doktor úr?
-Remek, Julie. Remek pasas. Induljunk. Későre jár.
Julie először megrökönyödve nézett, aztán vidáman követte a főnökét, ismerte már eléggé ahhoz, hogy tudja, hogyan kell értelmezni nála az ilyeneket. Örült annak is, hogy az általa cipelt nyugtató szerek hadából semmire nem volt szükség.

Francis ismét irodájában ülve tépelődött magában és egyre inkább lázba jött ettől az alaktól. Egyrészről örömmel nyugtázta magában, hogy nem csalódott, ez tényleg az, amire már régóta várt. És ami elég nagy falat ahhoz, hogy az övé legyen.
No igen. Francis páratlan elmeorvos volt, és tényleg szívvel-lélekkel dolgozott, magán viselte más emberek sorsát. Csak egy baj volt. A hiúsága, ami elvakította. Mély nyomott hagyott benne a percekkel ezelőtti élmény, amikor is megbénította az a tekintet, és feszülten kellett összpontosítania minden pillanatban, hogy beszélgetőpartnere nehogy megsejtsen valamit abból, mennyire az elevenébe vágott egész lényével.
"De ha meg is sejtette, a végén én kerekedtem felül. Nálam van a gyeplő, kispajtás. Nem fordítva. Várj csak. Majd meglátod hogy velem nem szórakozhatsz, és akkor nem fogsz olyan pimaszul vigyorogni. Az az átkozott vigyor..." Mi is zavarta ennyire? Hogy nem volt elsőre orvosként a helyzet magaslatán? Tompa dühöt érzett. De a tompa düh elfedett valami mást. Valami egészen mást. Miért ilyen zaklatott? Mi kavarta fel ennyire? Nem jött rá, mert nem is akart rájönni. Nem mert.
(f.k.)

The bird with the broken wings

Polly said:

-Nézd, ott egy kis madár! El van törve a szárnya! Nem tud többet repülni!

Tiffany wrote in her secret diary:

Ahogy ott álltam szomorúan kiabáló barátom mellett és néztem a földön
kétségbeesetten vergődő állatot hirtelen valahonnan a semmiből mély érzészuhatag csapott belém.
-Egyszer, még réges-régen álmomban egy gyönyörű helyen jártam. Minden annyira
szép volt, annyira tökéletes, nehéz volt elhinnem, hogy lézetik ez, és én itt vagyok.
(Valahogy az a gondolat is a fejembe férkőzött unos-untalan: hát mégis megérdemlem? talán még van remény...) Miközben táncot járt a szellő, én a magasra nőtt fűben hemperegtem valakivel...milyen furcsa...nem emlékszem az arcára...nem tudom ki volt az...de mit is számít ez, amikor olyan boldog voltam...feküdtünk egymás mellett, és mosolyogtunk...azt kívántam, bárcsak örökké tartana...az álom. Milyen jó volna ha soha nem kellene felébrednem...milyen csodás lenne így meghalni. De aztán felkeltem. Az álom tovaszállt, nagy,láthatatlan karján cipelte titkos, ismeretlen földjére magával a lelkemet. Soha többet nem jött vissza az az álom, hiába vártam. Vágytam.(elvágytam) Azóta néha azon ábrándozok talán nem is álom volt, hanem egy utazás az igazi valóságba. Honnan tudjam, hogy ahol most vagyok az a megtagadhatatlan valóság? Van-e bárki, aki ezt be tudja bizonyítani? Üres, tétova locsogás minden szó. Képmutató délibáb a világ?

"Miért nem értesz?? Annyira egyszerű... ÁÁ, nem értesz, hogyan is érthetnél meg amikor beszélek hozzád? A szavak csalfa gonosztevők, a látszat eszközei csupán. Annyira...evilágiak. Ítélj csak el! Szánj, ha akarsz, ez a legkönnyebb, a legevidensebb, amit tehetsz. Te meg nyugodj bele, hogy soha nem fogod megérteni. Nemhogy legalább segítenél, te mafla! Nem látod, hogy eltört a szárnyam? Így nem tudok visszarepülni hozzá....de esküszöm egyszer még visszatérek oda, és újra ott fogunk feküdni a fűben...örökre."

Ezek a zavaros gondolatok pár másodperc alatt süvítettek át rajtam. Amikor fölocsúdtam, csak ott álltam tovább földbe gyökerezett lábbal, és bámultam a madarat.
Már nem vergődött.
Halott volt.

A night with Mr. Molko and his precious mates

"Me and my valuable friend
Can fix all the pain away
So before I end my day
Remember..."