Mintha csak lélek lettél volna
Úgy szippantott be a nagy fehér arcú örvény
Mintha álmodtál volna
S még közben aludtál is volna!
Mentem, jöttem, akartam
Néha suttogtam is unos-untalan
De csak félénken, halványan.
Ettem, ittam, neked soha semmit
Nem hagytam.
Álltál ott a semminek tetsző valóságban
És néztél bele a szemembe, oda, abba a feltérképezhetetlen, vadregényes országba.
Skizo-kéj, mentális agyorgazmus, mindez jár nekem:
Mert megérdemlem.
De más nem. Lehetetlen.
Nem hittem, hogy ezt egyszer beismerem.
Szép ábrándjaim, selymes, rózsaillatú képzeletem...mit tettetek velem!
