Drowning in your nightmare

Már hajnalodott. Christopher hazafelé tartott. Egy színházi előadáson volt két kollégájával. Felesége, Melanie-noha még alig egy órával ezelőtt roppant módon aggódott miatta-most mélyen aludt hálószobájukban. Neki ugyanis nem tetszett az esti 11 órás kezdés, sőt, egyenesen felháborítónak találta. Másnap munkába kellett mennie, és-férjével ellentétben-nem állt nagy színház-rajongó hírében. De az igazság az volt, hogy azért nem tartott vele, mert neki már "nem jutott jegy" a felkapott társulat darabjára, ami elég érzékenyen érintette, de kedvesét biztosította arról, hogy nem zavarja, ha nélküle megy. Christopher és Melanie két külön világ volt, mégis remekül megvoltak. Első gyermeküket tervezgették. A nőt kissé nyugtalanította, hogy szerelme nem mellette fekszik az ágyban, ezért tudott csak olyan sokára álomba szenderülni. Azonban álma nem lehetett hosszú, mert váratlanul felriadt a bejárati ajtó jellegzetes kinyíló hangjának zajára. Felült a sötétben, és ijedten fülelt. Körülbelül 2 perc múlva lassan fény szűrődött be a szobába, és abban Christopher alakja jelent meg. Kajánul mosolygott és rekedt hangon megszólalt:
-Szia, drágám, megjöttem. Nem akartalak felkelteni.
-Ugyan, szivem, alig bírtam miattad elaludni. Na de gyere már be, ne állj ott úgy, mint aki azt se tudja, hol van. ...de szivem, mégis hogy nézel ki? Egész előadás alatt pezsgőt vedeltetek, vagy mi a franc?!-érdeklődött nevetve Melanie.-Na pattanj gyorsan, öltözz át, és bújj be mellém.
Christopher nem nevetett. És nem pattant sehová. Még mindig az ajtóküszöbön állt az
előtérből áradó világosságban, és mereven bámulta feleségét, akinek közben elszállt a
vidámsága, és egyre inkább valami más kerítette hatalmába. Valami teljességgel képtelen és megmagyarázhatatlan. Halkan, fátyolos hangon kérdezte:
-Chris...mondj már valamit...mi bajod van?
Erre a férfi tett előre két lépést, és egyszercsak láthatóvá vált az arca is, amire eddig nem esett rá a fény. Melanie sikítani akart attól, amit maga előtt látott, de a hang torkán akadt, és megnémult. Csak a szíve dobogott hevesen. Christopher is hangtalanul állt előtte, és szünet nélkül őt bámulta. Csak a szeme fehér része látszott, vér csorgott végig a szája szélén, ami már épp száradni kezdett. Az egész feje olyan volt, mintha oszlásnak indult volna. Hirtelen a véres száj vigyorra húzódott. Olyanra, amelyet az asszony soha életében nem látott férje arcán. Nem az volt. Ezután hirtelen Melanie felé vette az irányt, mire ő elkezdett kétségbeesetten hadonászni ide-oda, ezután felugrott, és ki akart futni, de nem járt sikerrel. Christopher megragadta.
-Ne menekülj el tőlem, drágám!-mondta nyugodtan, és kéjes hangon hozzátette:
-Olyan kívánatos vagy ma este, hadd kóstoljalak meg, ééédes!-erre kinyitotta a száját, majd vicsorított, mint egy vadállat. A foga is csupa vér volt. A védtelen nő ekkor már sírva kapálózott, mindhiába. Nem szabadulhatott újdonsült hitvese gyilkos szorításából...
...az utolsó érzés, amit rövid életében tapasztalt, az a maró fájdalom, amint észleli, ahogy a torkába harapnak. Christopher szinte a fél nyakát kihasította, cafatokra szedte, és jóízűen elrágcsálta. Melanie testének nagyrészével is így tett pirkadat beálltáig. Ekkor lement az alagsorukba, és bezárkózott. Elégedetten böfögött párat, majd ledőlt. Reggel a rendőrség törte be az ajtót, de addigra ott már nem találták.

Christopher McCoyt soha többé nem látták, ahogy két munkatársát sem, és senkit a késő esti darab közönsége közül. A kisváros lakosságát, ahol éltek, azóta tömeges, brutális gyilkosságok tizedelik éjjelente. A hatóságok mindenki számára érthetetlen módon nem jutottak előbbre, annak ellenére, hogy számtalan nyom birtokában vannak.
Megkérdőjelezhetetlen összefüggés van a két ügy között, hiszen ismert tény, hogy eddig az esetek többségében elsőként az eltűntek közeli hozzátartozóival végeztek. Az aznap, a városban fellépő külföldi társulatnak (amelynek előadására csak egy tucat "szerencsés kiválasztott" nyerhetett exkluzív belépőjegyet, és amelyet a legdiszkrétebb körülmények között népszerűsítettek) egyszerűen nyoma veszett, a tagok kiléte, de egyáltalán a személyazonossága is egyelőre kideríthetetlennek látszik.
Azt, hogy azon az estén mi történt a város színházának épületében, senki sem tudja.

(Néhai) Melanie McCoynak, mielőtt férje hazatért, rémálma volt. Egy színpad képe jelent meg neki,ahol két balerina táncolt. Nagyon gyorsan forogtak, de amikor lelassítottak, majd megálltak, tisztán lehetett látni, hogy az egyiknek két nagy lyuk tátongott a szeme helyén, szája sikolyra formálódott, de nem adott ki hangot. A másik pedig meg volt csonkítva mindkét karján, körülbelül a könyökétől. Inak és csont lógott ki a sebekből, vékonyan szivárgott belőlük a vér. Hirtelen fentről valamilyen karoknak tűnő nyúlványok ereszkedtek le. Olyanok voltak, mint egy pók lábai. De mégsem. Egy hatalmas kéz volt az, fekete karmokkal. Most már látta Melanie, hogy ez a kéz rángatja a balerinákat köteleken, amelyek a nyakukra voltak tekerve szorosan. Egyszercsak a közönség tárult elé. Valahogyan tudta, hogy ezek emberek, de immár nem annak tűntek, hanem lebegő, homályos szellemalakoknak, és ki lehetett venni a tekintetükből, hogy teljesen agyhalottak. Egy villanás, és már csak Christopher van előtte: ott ül köztük, ugyanolyan mint ők. De felismeri, ez biztosan ő. Az ő Christopherje. Melanie szemébe nézett szomorúan, és így szólt hozzá: "Menekülj!"
Az álom e pillanatban elszáll. Egy másodperc múlva zaklatottan felébred. Nem is sejti, hogy nemsokára hosszabb nyugovóra térhet.

*inspired by an old drawing of mine*

The touch of veil

...amikor feleszmélt, nem tett semmit, csak felült, és az ágy szélére kuporodott. Unottan nézett az órájára. Hajnali négy órát mutatott. Nyitva volt a teraszra nyíló ajtó, és épp hallotta amint sebesen zúg el egy autó a háza előtt. Az elhagyatott kis utcában, ahol lakott a város egyik külterületén, ritkán járt akármilyen jármű, de a napnak ebben a szakaszában mindig befordult néhány, és mindig nála állt meg. Lassan felkelt,-valamilyen halk dünnyögés kíséretében- majd cigarettára gyújtott. Belenézett a megrepedt, rúzsfoltos tükörbe, ami szobája szerény felszerelésének egyik lényeges részét jelentette. A tükörben egy arcot látott. Dagadtak voltak a szemei, és tömény, fekete szemfesték kenődött el körülöttük. Mindehhez párosult egy semmitmondó, halott tekintet. Azon tűnődött, ki lehet az a nő, akit lát, és miért nem önmagát látja. Hirtelen elképzelte, ahogy egyre hosszabbodó, és egyre erősödő ráncok fonják körbe kuszán a bőrt, úgy, hogy olyan mélyre vésődnek a barázdák, amennyire csak tudnak, úgy, hogy vér csorduljon ki azok mentén."Fátyolt kellene hordanom." Állapította meg magában. Sarkon fordult, és vetkőzni kezdett. Levette azt, ami eddig rajta volt: egy fekete latex mini-ruhát, és a fekete, magassarkú szandálját. Hirtelen hatalmas fáradtság borította el. Életének vas súlyú nehezéke. Már világosodott. Elnyomta a csikket, ivott egy kortyot abból a pohár whiskyből, ami az asztalon volt, és az ágyba zuhant meztelenül. Hamar elnyomta az álom, de előtt félhangosan ezt mondogatta:"Kell egy fátyol...egy fátyol..egy fekete fátyol."
Egy kislánnyal álmodott. Mint rendszeresen. Egy három év körüli, vörös hajú, zöld szemű kislánnyal, aki házuk virágos kertjében futkározott, és közben ott volt a mamája és a papája is, akik vigyáztak rá. Minden egyes nap mosolyogva kelt fel. Arra gondolt, hogy ezt az álmot nem látja senki más, és nem veheti el tőle senki más. Örökké tart, akárcsak a halhatatlanság. Minden egyes nap arra várt, hogy eljöjjön az éjjel, amikor soha nem kell felébrednie.Egy nap egy ismeretlen férfi rontott be a kicsiny szoba ajtaján. A következő látvány fogadta: a vörös nő az ágyon feküdt, vörös vére tengerében. Hasán egy éles tárgy több, mély szúrásának nyoma.
Fején egy fekete fátyol libegett lágyan a tavaszi szellőtől, amit a nyitott teraszajtón át jutott be. Libegett, de éppen csak annyira, hogy ne hulljon le...