Progenie, la é nata da caustici sospetti

-...nem is tudom, furcsa dolog ez. Igazából nem is értem, miért beszélek neked erről, hisz alig ismerjük egymást. Talán csak könnyíteni akarok magamon. Jólesik látszólag felszabadulni kicsit a magamban hurcolt láncok és az azokra akasztott nehezékek súlya alól...hiszen te egy kívülálló vagy...nincs vesztenivalóm. Nem kell attól rettegnem, hogy mikor üt arcul orbitális erővel a saját hiszékenységem és jóindulatom. Bizalom. Kiszolgáltatottság. Kényes dolgok. Ugyanis ha az egyikkel valaki visszaél, jön a másik. Tudod, megéltem már egy-két dolgot, óvatos ember lett belőlem. De még így sem vagyok biztonságban. Senki nincs biztonságban. Néha pesszimistább hangulatú napjaimban gondolkodtam azon, hogy kiben bízhatok meg. Úgy istenigazából.
És arra a válaszra jutottam, hogy senkiben. Egyedül vagyok. Soha nem tudhatom azt, hogy ki, miért tesz nekem jót. Hogy ki az, aki ad, de el is vesz valamit cserébe...és ki az, aki csak ad, de esze ágában nincs azon morfondírozni, hogy vajon én mivel is szolgáltam neki ezért. Mert ez a szeretet, azt hiszem...mivel a szeretet nem egy kibaszott piac. A kölcsönös odaadás egy igaz viszonyban magától jön. Ez az, amit jelenleg is így gondolok. Azonban az előbb mondottakról...a bizalommal kapcsolatban, mint említettem, a borúsabb napjaimban így elmélkedtem. Ma már másképp teszem ezt, némileg. Szerencsére vannak emberek, akikért tűzbe mennék. De ezek száma elenyésző a többi személyhez képest, akik az életemben jelen vannak. Ez elég szomorú, nem gondolod, kedves beszélgetőpartner? Neked nincsenek hasonló érzéseid?
-De igen, egyetértek veled. Ami azt illeti, párszor már meg is ütöttem a bokám amiatt, hogy közel engedtem magamhoz olyan embereket, akiket nem kellett volna. Akiknek volt egy arcuk akkor, amikor velem voltak, és volt egy másik, amikor én nem voltam ott...ha érted, mire akarok kilyukadni.
-Természetesen, sajnos a 'képmutatás' és 'kétszínűség' fogalmát én sem a szótárból ismerem. Örülök, hogy felhoztad ezt, hiszen még előbbi monológom befejezéséül erről akartam beszélni. Hogy az a legrosszabb, amikor nem tudod hányadán állsz egy emberrel, egy emberi kapcsolatoddal. Persze vannak megérzések, melyek megmutatják a helyes utat. Amikor látod belső szemeddel, hogy valaki szeretete tényleg igaz-e irántad vagy sem. Miért vetemedhet valaki oda, hogy ilyen legyen?... de talán nem is alkalmas ez a pejoratív kifejezés, hogy 'vetemedhet'. "Az ember eredendően rossznak születik." Mondja a fáma. Most nem azt akarom bizonygatni, hogy maga ez az állítás szerintem igaz-e vagy sem, hanem csak azt szeretném elmondani, hogy ebből milyen következtetésekre juthatunk a szóban forgó témával kapcsolatosan: az ember alapvetően egy ösztönlény-olyan mint az állatok-, akit tudatvezérelt működése tesz magasabb rendűvé a világon. Minden emberi lény szeretne boldog lenni. Mindenki szeretne jóllakni-átvitt értelemben is. Azonban ez nem olyan egyszerű...ha az lenne, nem itt tartana a világ...tehát át kell gázolni másokon, vagy manipulálni kell őket, el kell adni magunkat szép csomagolásban, azért, hogy előbbre jussunk, és megkapjuk, amit akarunk. Csak hogy ebben mi a legdurvább? Hogy csak az ösztön irányít, és alapvetően senki nincs vele tisztában, hogy mit tesz...magyarán nem akarattal csinálja, amit csinál. Ha valaki gonoszságokat művel másokkal érzelmileg például, ő valószínűleg fel sem fogja annak súlyát. (Legalábbis, ha feltételezzük, hogy alapvetően egy 'normális' emberről van szó.) Persze ezen lehet változtatni, csak ahhoz felismerés kell, és elhatározás. Mindenkinek meg van rá az esélye, hogy jobb ember legyen belőle annál, mint ami (de erre is valaki joggal kérdezhetné, hogy mi számít jónak)...csak hát kényelmetlen dolog az áldozat...ezért sem fogják megtudni sokan hogy másmilyen is lehet az a bizonyos élet. De miért is akarok mindig mániákusan más fejével gondolkozni? Ki tudja, lehet rengetegen nagyszerűen érzi magukat úgy is a bőrükben...elvégre...manapság már nem lehet tudni, ki miben lel örömöt...

Mindenki

(2008 október)
Mindenki megy, mindenki rohan
Mindenki száguld, mindenki suhan
Mindenki nevet, mindenki kedves
Mindenki trendi, mindenki jófej.
Mindenhol partihegy, mindenhol szesztenger
Mindenhol szeretnek, mindenhol kefélnek
Mindenki élvez, mindenki örül,
Míg meg nem csömörül,
S bele nem őrül.

Mindenki. Mindenki. Mindenki.

Légy te is rész,
Jobbra-balra nehogy nézz,
Temesd el az igazi érzést,
Dobd félre az igazi észt,
Válj hűséges géppé,
Taposd el a gyengét!
Légy fasza gyerek, ne tétovázz…
…csak bízd magad rám,
Kedves pajtás,
S én imádkozok érted, hogy majdan
Ne fájjon elviselhetetlenül a felismerés,
Milyen a vakság.

Az egoizmusról objektívan

A XX. század elején egy orvos megalkotott egy elméletet, egy módszert, egy (később) külön tudományt, amit úgy hívtak: pszichoanalízis. Ennek központi szereplője az egyes ember volt,(nem pedig a társadalom, vagy valamilyen közösség, stb.) és a benne kialakult és végbemenő neurotikus, és patológiás folyamatok élete során, valamint az ezek hogyanjának és miértjének felderítése. Természetesen nem Freud volt az első valaki, aki ily módon vizsgálta az embert, és az ember viszonyát környezetéhez. Ha kissé naivan romantikusak akarunk lenni, elmondhatnánk: már az ókori filozófusok műveiben is fellelhetőek voltak a témáról való értekezések, persze más megvilágításban, az akkori értékrend szerint, a pszichológiai jellegű elméleteket abba a bizonyos Etika gyűjtőnévbe foglalva.
( pl. Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika)
Telt az idő, túlléptünk a sötét középkoron, lassacskán megjelent a felvilágosodás is, új
tudományágak jelentek meg folyamatosan egészen napjainkig. Maga a pszichológia is sok-sok szakterületre bomlott. Vegyük csak nagyvonalakban: XX. század. Második ipari forradalom, a modern, indusztriális jellegű társadalom kialakulása, első, majd második világháború. A 90'es évektől a kapitalizmus, és globalizáció folyamatos térhódítása, posztmodernitás, információs technológián(kockákon) alapuló világ. És itt jön be a kérdés: vajon mi történt ez alatt az emberrel, mint olyannal? Anyagi bizonytalanság, reményvesztett jövőkép. Mit látunk? Pontosan emiatt mindenki csak rohan előre, fut a pénze után, építi a karrierjét, közben meg elfelejt élni igazán, megfeledkezik az emocionalitásról. Talán nem véletlen, hogy Freud munkásság azzá lett, amivé. Egy gépies környezetben, az ember is géppé válik, meg akar felelni az elvárásoknak. It's business. És itt bizony tökösnek kell lenni, mert az ún. 'gyengéket' sárba tiporják. Meg kell alkotni a megbonthatatlan imázst. De biztos, hogy valójában az a tökös, aki ezt teszi? Aki környezete kedvéért megerőszakolja önmagát, és torz képet mutat a külvilágnak? Vagy talán rosszabb esetekben már nem is csak a külvilágnak? De nem akarok kilyukadni egy régebbi bejegyzésem témájához.:) Bár igaz, minden mindennel összefügg, és minden látszólag bonyolult dolognak van egy magvas lényege, gyakorlatilag ezen gondolatmenet is ugyanabból a forrásból táplálkozik.;)
Szóval egoista és nárcisztikus emberek. Nem mindegy. A nárcizmus mindenképp negatív tulajdonság, felfoghatjuk úgy is, mint az egoizmus elfajult, radikális altípusát. A nárcisztikus ember mindennel és mindenkivel szemben önmagát helyezi előtérbe, önmaga érdekeinek és szükségleteinek mindenkori, a lehető leghamarabbi kielégítése a cél. Totálisan hiányzik belőle az empátia és a tolerancia képessége. Az egoizmus véleményem szerint már más tészta, és igen vitatható az, hogy ki mit is tekint annak. Nyilván mindenkiben van egy nem megfogalmazott, vagy akár megfogalmazott definíció az agyában arról, hogy mi is ez. Legalábbis köznyelvi, laikus értelmezésében. A legtöbben az egoizmust is negatív jelenségként kezelik. Mondván, ez az elsősorban ÖNZŐ, nagyképű, beképzelt, stb. emberek sajátja. Nos, ez így kétségtelenül igaz lehet, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberek nem egyformák, más-más személyiség-struktúrával rendelkeznek: míg valaki birtokol pl. többek között x és y tulajdonságot, addig egy más egyén mondjuk meg x és z tulajdonságot, ami azt jelenti hogy két ember hiába hasonló valamiben, az más tényezők hatására, másként fog bennük jelentkezni, lecsapódni összefogó formájában. Ha így nézzük, egyszerű kémia, vagy genetika az egész.:) Személy szerint én azok táborába tartozom, akik az egocentrikusságot magát, mint önmagában álló, absztrakt fogalmat, negatívumként kezeli. De egy ember személyisége nem ilyen tiszta és egyértelmű. Még szerencse.:) Ellenben van valami, ami egy képzeletbeli skálán szorosan az egoizmus előtt található véleményem szerint: ez az egészséges önszeretet. Amikor valaki teljesen egyensúlyban és harmóniában van önmagával, de felismeri, hogy mikor kell áldozatokat hoznia mások iránt, kész az odaadásra, és nem erőlteti rá másokra magát feleslegesen, ezt mondhatnánk úgy is, hogy a kör közepén való állást nem viszi nevetséges módon túlzásba. Ezen túl már mindenképp egoista valaki. Meggyőződésem szerint azonban az egoizmusnak is vannak szintjei, és változatai. Van, aki oly módon egoista, hogy ezzel kivívja mások tiszteletét, egyebét. Vagyis: a nem biztos lábakon álló halász bekapatja a horgot a tudatlan halacskákkal. Ez a mai hierachikus társadalom oly jellemző gegje. Valakit meg egyszerűen csak utálnak, de attól még bizonyos esetekben nem biztos, hogy ezt éreztetik a célszeméllyel, sőt. Ez már viszont egy másik mesgye. De azt is elmondhatjuk, hogy vannak teljesen korrekt karakterű egoisták is, stb. Továbbá az egoista ember két általam kissé nyersen, provokatívabb, de annál egyszerűbben szétbontott típusa: az, aki úgymond megteheti, hogy az legyen, és az, aki NEM, mégis az. Nem azt állítom, hogy ez előbbivel semmi gond nincs, sőt,(de nyilván ez a leírtak után már nem lehet meglepő) ellenben az utóbbi az, ami igazán elvetemült változat. Senkinek nem kell bemutatni, ezek azok az emberek, akik a "semmire rázzák magukat", és kifelé mutatják a nagy, megsebezhetetlen arcukat. Csak hogy valójában ők azok, akik módfelett nincsenek rendben önmagukkal: kisebbségi komplexusok végtelen lánca, elfojtások. Hát többek között az ilyen személyekre fér rá a jó öreg pszichoanalízis például. Az egoizmus tágabb értelmezése viszont szintén azt támasztja alá, hogy az 'ez egy rossz dolog' kijelentése előtt a téma egy mélyreható, és mindenféle irányt átfogó elemzést követel. Kanyarodjunk csak vissza Freudhoz. Az sem véletlen, hogy az ember pszichés értelemben vett 3 alkotórészének nevei az id, az EGO, és a szuperego. Mint tudjuk, az id ösztönöket irányító szubsztancia, az ego maga az én, mely felismer és elhelyezi az ént a valóságban, visszaszorítja, és uralja az ösztön kísértéseit, és a szuperego-az én fölötti én-amely az erkölcsök lakhelye, a gyermekkorban internalizálódott szülői normarendszer gyűjteménye. Tehát babakorunkban még az id irányít mindent, nem tudjuk mi a jó, mi a rossz. Aztán elkezdődik a fejlődés: “Wo Es war, soll Ich werden”( "Ahol Az volt, ott Nekem kell lennem."), vagyis “az ösztön-én helyét fokozatosan az énnek kell elfoglalnia”. De mi van ha ez nem sikerül, vagy nem zajlik le helyesen?
“A szülői tekintély alóli felszabadulás, amely az egyén felnövekedése során végbemegy, az egyik legszükségesebb, ugyanakkor leggyötrelmesebb teljesítmény, amit fejlődésének során megvalósít. A felszabadulásnak feltétlenül le kell zajlania, s gyanítható, hogy bizonyos mértékig mindenki túljutott rajta, aki egy normális állapotot elért. ... Másfelől, léteznek neurotikusok, akiknek állapotát minden jel szerint az határozza meg, hogy e feladat végrehajtásában kudarcot vallottak.” Egy újabb példa arra, honnan is eredeztethetjük még az egoizmus kialakulását úgymond. Azonban a Freud utáni gondolkodók rengeteg dologba belekötöttek. Valóban az én az éber, igazságos irányító a személyiségben? Mára kialakult korunkban-visszatérve a kezdeti gondolatokra- valószínűleg nem, vagy nem minden esetben, talán többek között a vadegoista, és nárcista egyéneknél nem. Az egyik legmegrázóbb álláspontot olvassuk el végül Lacantól:
"...az én korántsem az igazság és az emancipáció letéteményese. Valójában defenzív struktúra, megalázkodó rabszolga, 'hízelgő, megalkuvó és hazudozó' — nem egyéb mint 'tünet', — mely nárcisztikus módon igyekszik megvédelmezni az individuumot a másságtól, s végső soron eközben erőszakot tesz a Másik másságán. Vagy, ami még durvább, úgy is állhat a dolog, hogy magának az emancipációnak a fogalma sem egyéb, mint a hatalomvágy egyik újabb álcája, a modern kor nagyszabású illúzióinak egyike, amely végességünket — azaz, a természetbe, a nyelvbe és a tradícióba való óhatatlan beágyazottságunkat — a mindenható felsőbbrendűség által igyekszik eltagadni."

Vadészaki cyberpunk mese

Vjorg későn ért oda. Túl későn. Cimboráját, egyetlen hű társát vérbe fagyva találta már. A kietlen távolba tekintett, a hegyekkel körülölelt üres tájra. A porfelhő még ott gomolygott messzebb az úton, amit barátja gyilkosainak lovai vertek fel. Még nem járhattak messze. Az átkozott sgrittok. Közönséges vademberek. A városban mindenkit lemészároltak, majd felgyújtották azt. A zsákmányokat( beleértve nőket és gyerekeket is) mind magukkal vitték. Senki és semmi nem állt az útjukban. A középkor szélét éppen taposó férfi társa mellett ült egy sziklán, elmerengve, hosszú haját lobogtatta a szél. Lassan előhúzta tokjából ezer éves fegyverét, és gondosan megtisztogatta. Egy gyors mozdulatot követően vissza is csúsztatta a helyére a pisztolyt, majd hirtelen felállt és hátrafordult. A porig égett város hamvait bámulta. Eközben a Nap fönnhéjazva visszavonult, s átadta birodalmát a Holdnak. Vjorg nem időzött tovább, fogta lovát, s elindult. Átvágtatott a nagy pusztán, át a patakokon, át az egész éjjelen. Vágtatott, hogy ne gondolkozhasson, nem gondolkozott, hogy vágtathasson. Hideg fejjel tekintett útja elé. Szürkületkor megállt egy kövesebb vidéken. Itt megpihent egy kicsit. Nem volt pocsékolnivaló ideje. Minden perc számított. A tengerhez tartott. A remény vizéhez. Csak egy cél lebegett már előtte régen: a vérbosszú. Szerettei halálának megtorlása, városának elpusztítása után senkije nem volt már. Csak e primitív szörnyetegek vörös lángokban izzó, üvöltő tömegét látta képzeletében egyre erősebben, úgy, hogy már szinte megremegett. E szörnyetegek, akik sáskák módjára borították el Vjorg népének földjét, s kannibálokként lakmároztak húsukból. S azóta is csak élősködnek, mint a férgek, és megfertőznek mindent. Talán az elszánt vándor már nem volt eszénél? Nem tudta mit akar véghez vinni egymagában, egyedüli tiszta lényként azon a földön. Talán sejtette, mi vár rá, de nem tántorított a céljától. Az utolsó pillanatig küzdeni akart. Harcolni akart egy jobb nap reményében. A reményben, hogy faja fennmarad, sőt átveszi az uralmat az evolúcióban. Mert, ha nem, mivé lesz vajon a élet? Rothadás, dögszag, sivárság...efféle képek jelentek meg fejében. Így hát, elhatározta, hogy elmegy a tenger túloldalán lévő vidékre, hol ugyan még soha nem járt, de hitte-mert hinni akarta, és biztosabb volt benne mint önnön létezésében- hogy még talál elég túlélőt, akik ugyanazt akarják, és összefognak. Tisztában volt vele, hogy nehéz lesz és sokáig fog tartani, míg erőt gyűjtenek, és felkészülnek a nagy összecsapásra. Kész volt erre áldozni hátralévő életét. Ezen tervekkel felvértezve folytatta útját a tengerhez. Őrült volt...egy őrületbe taszító világban.

A szív nélküli ember

Szívem vérzik,

Nagyon vérzik

Nem szabad , nem szabad

Hogy lássa Őt bárki

…ki él.

Eső esik,

Nagyon esik

De nem bánt,

Mert kioltja szívem minden vérző fájdalmát

S nem marad csepp, mely égetheti még lelkem,

S nem marad már maga a szív sem,

Hogy semmiért éljen…

Elporlad bennem szépen,

Mint a tűz, mely hamuvá lesz,

Így létezem én tovább:

A szív nélküli ember

Alszom nyugodtak álmát,

Többé nem fáj.

Ámen.

(2009. március)

Pressure of gradual masturbating self-regression

Szemmel láthatóan a lány beleit eltávolították a testéből. A hasat egyenes, 20 cm-es precíz bemetszéssel nyitották fel, miközben még az áldozat minden bizonnyal életben volt, ugyanis a holttestet egy fának kötözve találták meg, a nyakon fojtogatási nyomokkal. A helyszíni orvosi halottszemle megállapítása szerint a szív véglegesen a fojtogatás hatására bekövetkező vérkeringési komplikáció eredményeképp állt le, s ez előtt történt mindennemű csonkítás. Az emlőket körívesen metszették le, a két kart tőből, valamilyen súlyos, éles eszközzel tépték ki a felsőtestből. A hüvely bemeneténél talált viszonylag friss kisebb nyílt sebek arra utalnak, hogy a fiatal lány megfojtása után az elkövető nemi aktust létesített a testtel.
A helyszínelés még folyik, egyelőre semminemű tárgyra vagy nyomra nem akadtak. Ismeretlen tett..
-Kérsz egy kávét, öreg?
-Bazdmeg, haver, a frászt hozod rám. Mellesleg szép jó reggelt! Mikor jöttél be az irodába? Épp a tegnapi jelentésemet próbálom lefirkantani.
-Pár perce. Alig bírtam fölkelni. Tököm ki van már ezzel a baromsággal. Miért mindig ezeket az elmebetegeket akasztják a nyakunkba? Jól jönne már egy kis szabadság, szét vagyok operálva, öreg.
-Látom, ember. Nem vagy formában egy ideje. Meg nem is neked való ez a meló, hagyd csak rám!
-Hát, öreg, ha ezzel neked örömet okozok...te se vagy ép, azt már tudom régen. Mindegy, megyek szívok egy kis zöld örömet. Majd jövök. Ha a Főnök kérdezi, még nem jöttem be.
-Na, ne is lássalak vagy félóráig, te fasz!-vetettem oda nevetve a kollégámnak.
Ami azt illeti, tényleg egy fasz volt. Egy jó nagy balfasz.
De pont ezért bírta mindenki a csapatban. Nem volt vele unalmas, mi meg ketten különösen jóban lettünk az évek során. Pedig totál különbözőek voltunk. Ő véletlenül került erre az osztályra. A többiek meg lóvé, előrelépési opciók, ilyenek.
Nekem ez volt az életem, ahogyan ma is. El se tudnám képzelni, hogy mással foglalkozzak. Egyszerűen ez érdekel. Sokan baszogatnak is miatta, de már megszoktam. Sokat gondolkoztam rajta eleinte, hogy honnan jött nekem ez, miért vagyok ilyen beállítottságú, nem lép-e túl ez a kollektív normatíva szintjén. Rögeszme. Szenvedély. Minél mélyebbre és mélyebbre ásni egy pszichopata agy göröngyös tekervényeinek zegzugaiba. Megvilágosodni. Összeérni egy más világból jövő elmével, egyesülni azzal, és meglátni a másik oldal tündöklő igazságát. Tudják, sokszor félek. Félek önmagamtól. Félek a félelemtől. Félek attól, hogy mások belém látnak. Néha undorodom magamtól, milyen aljas vagyok, milyen nyomorultul perverz. Nem vagyok olyan, mint a Főnök. Más vagyok. Ő itt van 30 éve. Kurva jól nyomja. Neki is a hobbija a munkája, eszeveszettül tör előre, amíg el nem jut a megoldásig. De mégis, különbözünk valamiben. Ő nem fél önmagától. Benne nem lakoznak és fejlődnek szüntelenül irreális szubsztanciák, melyek fenyegetően keringenek a szellemben, mint vérszomjas paraziták. Ő a nap végén hazamegy a feleségéhez és a gyerekeihez, és mindent elfelejt. Én nem. A rend őrének álcájába bújva ízlelem meg a gyilkos zsenik tökéletes műveit, és csak megrendülten csodálom intelligenciájuk magasságát, de egyben szánalmas érzékenységüket is, ahogy individuumok szabadságvágya a társadalom zsarnoki börtöne elől felülkerekedett józan megítélőképességükön az élettel szemben.... ne is beszéljünk róla. Talán nem én vagyok az egyetlen. Talán nem olyan vészes a helyzet, mint ahogy hiszem. Talán mindenkiben időnként ilyen gondolatok teremnek. Csak magukba rejtik. Le kell vezetni valahogy a frusztrációt. Ki így, ki úgy. A perzselő szubjektivitás izolálása talán megtanulható folyamat.






"_Mitől vagy te ilyen népszerű a gazfickók között?-kérdeztem.
-Mert érzik, hogy lélekben, egész mentalitásomban éppen olyan kriminális vagyok, mint ők. Csak éppen nekem több eszem van, és nem követek el semmit. De nagyjából egyformán gondolkodunk,ezért tudom elkapni őket. Érzik bennem a rokonlelket." /Popper Péter-Farkas hadnagy, Praxis avagy angyalok a tű fokán/

Az illúzió gyönyöre (2007)

Hideg téli éjjel kinn ülök egy padon. Csak ülök a sötétben. Didergek. De nem érdekel. Egyedül vagyok. Bámulom az égboltot, kristálytiszta leplén gyönyörűen látszanak a csillagok. És a Telihold. Semmihez nem fogható érzés. Közönséges halandó ezt nem értheti. Egy csodálatos, békés helyen üldögélek. Ahol a holt lelkek laknak. Jól érzem itt magam, szívesen jövök ide gyakran. Téli estéken, késődélutáni őszi alkonyatban, ködben. Festegetek, írogatok, vagy csak élvezem a sejtelmes levegő ízét. Sétálgatok s gondolkodom…meddig tart e Világ még?...s én mikor távozom el innét? Vajon mikor jön el az én időm?

*********************

A sírok és a kápolna mögött van egy kis kubik. Ide is mindig ellátogatok, lehuppanok és álmodom. A víz sima tükrét fel-felzavarja az időnként megjelenő lágy, téli szellő. A Hold is tükröződik a felszínen. A pici tó körül sötét, magas fák…nem is látszik a tetejük. Csend van. Jólesik. Feketeség.

Vágy fog el. Hatalmas vágy, hogy e hellyel örökre eggyé váljak. A természetbe olvadjak…

Előre lépegetek a víz felé, míg el nem érem. Mély lélegzetet veszek, és belefekszem a vízbe. Lassan süllyedek, és közben látom a csillagokat a nagy fekete égen…lenyűgöző…nincs is ehhez fogható…

***********************

Ismét felkeltem. Úgy éreztem, újjászülettem. Körülnéztem. Körülöttem elmosódott arcokat láttam; testeket , melyek lebegtek a víz fölött. Rám néztek.

Majd magamra pillantottam: láttam, én is ugyanolyan vagyok, mint ők valamennyien. Felemelő érzés volt. Üdvözöltek s mondták: „Jöjj, a Sötétség befogad.”

Merengés a magasban

(2009 július)

Nyitva kis ablakom

Szárnyal tudatom

Süvít, mint a szél

A Végtelen felé

Nyitva a nagy Mindenség

Elém tárul a Világ

Egy teremtő szemén át látom

Összes mocskát

De csitt!-ó jaj

Ne, ne szólj, ne beszélj hozzám,

Hagyj magamban,

Kedves Elmém!

Élvezni szeretném a kilátást csupán:

Lombos fák suhognak az este derekán

Feketébe forduló hatalmas kék ég

S megannyi röpködő kismadár a felszínén

Ez az én boldogságom,

Kicsi megnyugvásom:

Ablakomból kibámulni néha

Szobám csöndjében

Nagy békességben

Feladni gyarló, emberi létet

S csodálni a mindenható, vérző Természetet.

Ó, Békásmegyer

Ott, hol én lakok, nem lakik senki más
Zöld pusztán ölelkeznek egymásba a fák
Körös-körül panelrengeteg
Csak ránézek, s rögtön beleremegek

Ott, hol én járok, nem jár senki más
Sietve lépkedem utamon, s közben
Kutyaszarban taposok
Muzsikaszó a fülemben
Részeges szakállas öregúr a látószögemben
Olykor meg-megállítana egy szóra,
De dolgom van, s rohanok tova

Ahhoz, hol esténként nyugovóra térek
Nincs más hasonló fészek
Icuka néni mindig vigyáz reánk:
Serényen mossa a padlót
S közben Isten tudja miket szól
Nem rettenti el semmilyen disznóól
Végzi a dolgát nagyon jól

Reggelente, mikor véget ér álmom
Nyoszolyámból fölkelek, s kávét kívánok
De ó jaj! Ez csak vágy marad,
Hisz' elmenni a konyháig erőmből még nem futja
Olykor, ha rá is veszem magamat,
S egy bögrével kezemben a luxus-lift felvontat
Kínok között ordítok fel, elmémbe felismerés jő:
Időtelen idők óta szar a mikrohullám-sütő

Ó, Békásmegyer, te Budapest szívéből kegyetlenül
Kivetett drága föld!
Ahová csak szegény diákoknak vonattal lehet eljutni,
S még az is zöld!
...fürkésző tekintetű munkásemberek közt utazom,
S a parányi ablakon mindjárt kiugrom

Cimborám, ha erre vet a Sors
Vésd jól eszedbe: itt vagy Békáson
Szellemének szava megkísért,
Fennkölt suttogása a füledbe döf:
"Megszoksz vagy megszöksz."

Profécia

(2009 október)

Aranyló őszi estén

Vérzik az égbolt

Fúj a szél

Susogva jönnek fekete árnyak

Elborítani a haldokló tájat

Menekül a fény, rohan míg messze ér

S a sötétség fenséges szörnye diadalittasan körbenéz

Meghódolnak neki a fák,meghódol előtte a világ

Földmélyén folydogál szurok csendesen

Töri magának az utat békés türelemmel

Egyre tovább és tovább

Mielőtt még a felszínre nem tör, mint vulkán

Hogy elhozza a lenyűgöző pusztulást.

Földrengés, vértenger, koponyák...

...egy apokalipszis-látomás

Sikoltozva perzselődnek a férgek,

...lassan égnek.

Sírva szaladnak a gyarlók,

rettegve az eljövendő haláltól

Csattognak fogaik, a szorongás bizsergése zsigereikbe hatol

A félelem beburkolja testüket, a vég szaga gyomrukba markol

Zsibongva-ordítva futnak,tapossák egymást

-Ők, létükhöz hű lények

S ott, a szakadék szélén saját életükkel néznek farkasszemet:

Marcangoló illuziók, mardosó lidércek járnak táncot agyukban

Repdesnek ide-oda, mint csöppnyi színes pillangók,

Melyeket gyermekként kaján kéjjel meggyilkoltak

Tudják, eljött a nagy úr, és már nincs visszaforduló

Szemeiket kinyitni képtelenek, megvakítja őket az igazság

Tombol a szél, ömlik a láva

Így múlik el a hitványság kora.