a sziklákat mindig szerettem...
zord csendjükben olvadt fel
a parttalanság végtelen terének
szüntelenül visszhangzó sikolya.
elhagyott néhány év...
most a sodrás mellett fekszem ismét
ott, ahol a legmohóbb a mélység
míg felfogom az idő száraz törvényét
a föld az éggel a síkon válik eggyé
a messzeség horizontján...
nem tűnik föl a múlt bársonya
ismeretlen hajók köröznek,
a kékség festette határban
már nem horgonyoznak le.
felcsapja a víz a szikla oldalát...
szedelőzködik lenn a halász
ma estére nincsen zsákmány
mérgesen indul el, hazamegy
csak én maradok, sebzetten.
