Nemrég tekintettem meg egy félórás magyar kisfilmet, amit igazán elragadónak találtam, abban az értelemben, hogy mélyreható iróniával, de egyben üde könnyedséggel vázolta fel pár egyszerű ember személyében a mai (magyar) társadalmat, az összefüggő rothadó-bűzölgő párát, ami mentalitásából szivárog, a képmutatóan szaporodó gyávaság fojtott szellemének fel-felsejlő ködös alakját, és mindezt egy abszurd, elbűvölő fűszerrel megspékelve...kik is a szentek, a jó emberek? Barbárok? Vannak itt olyanok? Merre vannak? Körülötted. És már észre sem veszed, mert téged is azzá akarnak tenni. Hagyod magad?
A film 2010-es, Miklauzic Bence rendezte, aki már több filmet tudhat a háta mögött, többek között az Ébrenjárók c. alkotást, ami két díjat nyert a 33. Magyar Filmszemlén 2002-ben. Ez a darab pedig a 41. szemle versenyfilmje, a Hajónapló leporolva c. MTV-s(magyar tévés;) sorozat 2.része. (Nem elhanyagolható mellesleg a többi 11 rész sem, másoktól.) A főbb szerepekben Nagy Zsolt, aki földi halandónak leginkább a Kontrollból lehet ismerős, Bartsch Kata(mostanában leginkább Poligamy), Vass György, Pokorni Lia (mostanában Beugró c. műsor), Ujlkai Dénes, Kardos Róbert.
Érdemes megnézni s gondolkodni!
(Meg elővenni Móricz Zsigmond Barbárok c. novelláját, és a párhuzamokba merülni.;) A tonnás elemzésektől most megkímélném magam, mindenkinek úgyis más jön le.:))
2010. április 24., szombat
2010. április 16., péntek
Part 5
-Visszatérve Önhöz, nyilván az utóbbiak miatt volt az, hogy a szülei nem engedték teljesen szabadjára.
-Az nem kifejezés. Őszintén szólva, én úgy éreztem, egyáltalán nem tették ezt meg. Már ahogy akkoriban iskolatársaim életét megfigyeltem. Persze, valakinél meg a másik véglet volt a probléma, erre is volt példa. Nem is tudom, melyik lehet a károsabb. Ezt talán maga jobban tudja.-jegyezte meg kajánul vigyorogva.
("Mi olyan vicces ezen?"-gondolta közben Francis.)
-Érdekes, hogy ezt a szót használja. Arra enged következtetnem, hogy Ön tisztában van vele, hogy ez egyértelműen hatással volt a személyisége későbbi deformálódására. Nemde?-kérdezte, erre egy még szélesebben vigyorgó arcot látott maga előtt.
-A személyiségem deformálódására? Nos, ha ilyen szemszögből nézzük, akkor igen, természetesen. A szüleim nélkül nem lennék ma az, aki. Hát igen, ahogy emlegetni szokták a nagyokosok, tudjuk, ez a legrosszabb, ami egy magát ki nem élő, frusztrációit és saját elveit idővel önmagába fojtó fiatal emberpalántával történhet: hogy sorozatgyilkos lesz. Vagy öngyilkos. De bizonyára az utóbbi a társadalom szempontjából sokkalta kedvezőbb verzió.
-Igen,-most a doktor is mosolygott, sőt nevetett-minden bizonnyal, Mr. Gore. Az a meggyőződése tehát, hogy a szülei tehetnek mindenről?
-Nem, dehogy, de erre már céloztam is az imént. Elég ostobának kellene lennem, ha így, felnőtt fejjel ezt gondolnám. Gyerekként nyilván máshogy volt ez, sokáig haragudtam rájuk, meg az egész familiára. Az megint más kérdés, hogy most sem a szívem csücskei. Az viszont igaz, ha így nézzük, hogy közvetlenül ők hatották rám, és az ő nevelésük volt az elsődleges kiváltó oka annak, hogy most itt ülök Önnel szemben. Ezért még hálás is lehetek nekik.
-Ugyan, Mr.Gore.
-Ha ez az igazság. Szóval lassacskán beláttam, hogy ők is csupán eszközök, amelyek saját önálló tudatukon kívül egy nagy hatalmat szolgálnak, ami irányítja a világot. Nevezzük ezt egyháznak, államnak, nemzetközi politikának, vagy csak egyszerűen pénznek. Mint utaltam rá, apámék csak azt tették, amit velük is tettek, amit beléjük neveltek. Nem tudhattak róla, hogy amiben hisznek, az valójában egy hazugság. Ugyanakkor emiatt is vetem meg őket. Nem tudhattak róla, de ez nem jelenti azt, hogy nem érezték. Higgye el, éveken keresztül naponta volt alkalmam végignézni ahogy összeomlik a kártyavár. Ahogy rájöttek, hogy mégsem olyan jó minden, mivel akkor miért látszat csak a boldogság? És mindenki másé? De túl gyávák voltak és kicsinyesek ahhoz, hogy szembeforduljanak bármivel is. Tagadtak. Folyamatosan csak megtagadták saját érzéseiket, és állandóan az ezerszer hallott prédikációkat fújták. Fogalmam sincs egyébként, én miért lettem ilyen. Hiszen nekem is vakon kellett volna őket követnem, nem pedig ok-okozati összefüggéseken, és a világon jelenlévő uralmak működésének logikai struktúráján évődnöm. A megalkuvó, gyámoltalan embereknek miért született egy lázadó gyermeke?
-Ez egy jogos kérdés. Megesik az ilyesmi néha. Sok tényező közrejátszik ebben, de erre most ne térjünk ki. Ez ugyanolyan, mint minden más ehhez hasonló kilógás a sorból egy család hagyományában. Például ha van egy generáció, ahol emberemlékezet óta megszokott tradíció, hogy minden fiúból, teszem azt, orvos lesz. Aztán a világra jön egy ifjú, aki azt mondja, hogy márpedig én gázcsőfektető leszek. Így megy ez. Mindig elérkezik egy fekete bárány. Valahol hamarabb, valahol később. Netán helyesen feltételezem, ha azt mondom hogy maga ennek a számba vehető tudományos magyarázatokon kívül valami természetfeletti forrást is tulajdonít?
-Óh, nem szeretem az ilyen szavakat, noha kétségtelen, hogy nem téved, meg vagyok róla győződve már jó ideje, de rühellem ezt a kifejezést, a mai társadalomban ez, és az ehhez hasonlók túl pejoratív értelmet nyertek a többségben lévő materialista emberek hatására. És még nálam is elérték, hogy maguktól a jelentést beburkoló hangalakoktól, hogy úgy mondjam, undorodjak. Elképesztő.
-Ezzel kapcsolatban teljesen megértem Önt, de akkor mégis mit használjak, ami nem sérti?
-Nem, nem, ezzel nem arra akartam célozni, hogy lehetőleg Ön se mondjon ilyen szavakat, mindenesetre roppant megtisztelő, hogy ennyire tekintettel van rám. De erre semmi szükség, szó sincs arról, hogy engem bármi is sértene. Csak elmondtam a véleményem. Ehhez a világhoz pedig tudni kell alkalmazkodni, ha már egyszer itt vagyok, itt vagyunk. Attól még se nekem, se másnak nem lesz kellemesebb, ha elutasít bizonyos kompromisszumokat, sőt. Én megtettem-ennek tudatában-, és most viselem a következményeket. Nyugodtan fogadom el, hogy itt vagyok, bezárva mint egy állat egy ketrecbe. Ez a sorsom a jövőben, de már nem éltem hiába. Ellenben társalgás terén soha nem volt velem gond a szabályokat betartó embereknek. Mindössze csak átgyurmálom magam az ő szintjükhöz, és lehet, hogy én magam is használok nekem nem tetsző szavakat, de azokat mindenképp valamilyen cinikus áttűnéssel.
-Áá! Igazán elgondolkodtató, amiről beszél. Viszont akkor az Ön szemében én is egy ilyen személy vagyok. Hiszen mi más lennék, ugye?-mosolygott Francis, és nyugodtan, de élesen nézett Marcus Gore hideg szemébe. Ő pedig viszonozta a tekintetet, és újra elővette jellegzetes, hátborzongatóan vigyorgó ábrázatát.
-Ha biztos ebben, miért kérdezi? Valami más választ vár? Vajon miért? Talán mert tudja hogy nem ez az igazság? Akarja tudni, mit gondolok magáról, Mr. Broughter?
(Csend. Halk, észrevehetetlen lélegzet...egy kis szoba űrjének misztikuma ...ahol megfagy a levegő párája. Ketty, ketty, ketty...hopp, mi ez? Á, csak Francis Broughter karórája.)
-Az nem kifejezés. Őszintén szólva, én úgy éreztem, egyáltalán nem tették ezt meg. Már ahogy akkoriban iskolatársaim életét megfigyeltem. Persze, valakinél meg a másik véglet volt a probléma, erre is volt példa. Nem is tudom, melyik lehet a károsabb. Ezt talán maga jobban tudja.-jegyezte meg kajánul vigyorogva.
("Mi olyan vicces ezen?"-gondolta közben Francis.)
-Érdekes, hogy ezt a szót használja. Arra enged következtetnem, hogy Ön tisztában van vele, hogy ez egyértelműen hatással volt a személyisége későbbi deformálódására. Nemde?-kérdezte, erre egy még szélesebben vigyorgó arcot látott maga előtt.
-A személyiségem deformálódására? Nos, ha ilyen szemszögből nézzük, akkor igen, természetesen. A szüleim nélkül nem lennék ma az, aki. Hát igen, ahogy emlegetni szokták a nagyokosok, tudjuk, ez a legrosszabb, ami egy magát ki nem élő, frusztrációit és saját elveit idővel önmagába fojtó fiatal emberpalántával történhet: hogy sorozatgyilkos lesz. Vagy öngyilkos. De bizonyára az utóbbi a társadalom szempontjából sokkalta kedvezőbb verzió.
-Igen,-most a doktor is mosolygott, sőt nevetett-minden bizonnyal, Mr. Gore. Az a meggyőződése tehát, hogy a szülei tehetnek mindenről?
-Nem, dehogy, de erre már céloztam is az imént. Elég ostobának kellene lennem, ha így, felnőtt fejjel ezt gondolnám. Gyerekként nyilván máshogy volt ez, sokáig haragudtam rájuk, meg az egész familiára. Az megint más kérdés, hogy most sem a szívem csücskei. Az viszont igaz, ha így nézzük, hogy közvetlenül ők hatották rám, és az ő nevelésük volt az elsődleges kiváltó oka annak, hogy most itt ülök Önnel szemben. Ezért még hálás is lehetek nekik.
-Ugyan, Mr.Gore.
-Ha ez az igazság. Szóval lassacskán beláttam, hogy ők is csupán eszközök, amelyek saját önálló tudatukon kívül egy nagy hatalmat szolgálnak, ami irányítja a világot. Nevezzük ezt egyháznak, államnak, nemzetközi politikának, vagy csak egyszerűen pénznek. Mint utaltam rá, apámék csak azt tették, amit velük is tettek, amit beléjük neveltek. Nem tudhattak róla, hogy amiben hisznek, az valójában egy hazugság. Ugyanakkor emiatt is vetem meg őket. Nem tudhattak róla, de ez nem jelenti azt, hogy nem érezték. Higgye el, éveken keresztül naponta volt alkalmam végignézni ahogy összeomlik a kártyavár. Ahogy rájöttek, hogy mégsem olyan jó minden, mivel akkor miért látszat csak a boldogság? És mindenki másé? De túl gyávák voltak és kicsinyesek ahhoz, hogy szembeforduljanak bármivel is. Tagadtak. Folyamatosan csak megtagadták saját érzéseiket, és állandóan az ezerszer hallott prédikációkat fújták. Fogalmam sincs egyébként, én miért lettem ilyen. Hiszen nekem is vakon kellett volna őket követnem, nem pedig ok-okozati összefüggéseken, és a világon jelenlévő uralmak működésének logikai struktúráján évődnöm. A megalkuvó, gyámoltalan embereknek miért született egy lázadó gyermeke?
-Ez egy jogos kérdés. Megesik az ilyesmi néha. Sok tényező közrejátszik ebben, de erre most ne térjünk ki. Ez ugyanolyan, mint minden más ehhez hasonló kilógás a sorból egy család hagyományában. Például ha van egy generáció, ahol emberemlékezet óta megszokott tradíció, hogy minden fiúból, teszem azt, orvos lesz. Aztán a világra jön egy ifjú, aki azt mondja, hogy márpedig én gázcsőfektető leszek. Így megy ez. Mindig elérkezik egy fekete bárány. Valahol hamarabb, valahol később. Netán helyesen feltételezem, ha azt mondom hogy maga ennek a számba vehető tudományos magyarázatokon kívül valami természetfeletti forrást is tulajdonít?
-Óh, nem szeretem az ilyen szavakat, noha kétségtelen, hogy nem téved, meg vagyok róla győződve már jó ideje, de rühellem ezt a kifejezést, a mai társadalomban ez, és az ehhez hasonlók túl pejoratív értelmet nyertek a többségben lévő materialista emberek hatására. És még nálam is elérték, hogy maguktól a jelentést beburkoló hangalakoktól, hogy úgy mondjam, undorodjak. Elképesztő.
-Ezzel kapcsolatban teljesen megértem Önt, de akkor mégis mit használjak, ami nem sérti?
-Nem, nem, ezzel nem arra akartam célozni, hogy lehetőleg Ön se mondjon ilyen szavakat, mindenesetre roppant megtisztelő, hogy ennyire tekintettel van rám. De erre semmi szükség, szó sincs arról, hogy engem bármi is sértene. Csak elmondtam a véleményem. Ehhez a világhoz pedig tudni kell alkalmazkodni, ha már egyszer itt vagyok, itt vagyunk. Attól még se nekem, se másnak nem lesz kellemesebb, ha elutasít bizonyos kompromisszumokat, sőt. Én megtettem-ennek tudatában-, és most viselem a következményeket. Nyugodtan fogadom el, hogy itt vagyok, bezárva mint egy állat egy ketrecbe. Ez a sorsom a jövőben, de már nem éltem hiába. Ellenben társalgás terén soha nem volt velem gond a szabályokat betartó embereknek. Mindössze csak átgyurmálom magam az ő szintjükhöz, és lehet, hogy én magam is használok nekem nem tetsző szavakat, de azokat mindenképp valamilyen cinikus áttűnéssel.
-Áá! Igazán elgondolkodtató, amiről beszél. Viszont akkor az Ön szemében én is egy ilyen személy vagyok. Hiszen mi más lennék, ugye?-mosolygott Francis, és nyugodtan, de élesen nézett Marcus Gore hideg szemébe. Ő pedig viszonozta a tekintetet, és újra elővette jellegzetes, hátborzongatóan vigyorgó ábrázatát.
-Ha biztos ebben, miért kérdezi? Valami más választ vár? Vajon miért? Talán mert tudja hogy nem ez az igazság? Akarja tudni, mit gondolok magáról, Mr. Broughter?
(Csend. Halk, észrevehetetlen lélegzet...egy kis szoba űrjének misztikuma ...ahol megfagy a levegő párája. Ketty, ketty, ketty...hopp, mi ez? Á, csak Francis Broughter karórája.)
2010. április 11., vasárnap
Episode 2-part 4
-Hogy miért? Látja, ezt igazából nem is tudom. De mióta 9-10 évesen felfedeztem magamnak azt a helyet, egyszerűen vonzott magához mindig. Attól a pillanattól fogva, mikor megérkeztem oda, tudtam: ez lesz az első számú játszóterem. Az én kis privát birodalmam, ahova senki más nem jár, vagy ha mégis odatévedne valaki, az megbánja.-mosolygott Gore. Francis viszonozta a mosolyt.
-Hogyan fedezte fel?-kérdezte.
-Délutánonként, iskola és ebéd után, a szüleim mindig kiengedtek, hadd kószáljak erre-arra a birtokon. Én ezt persze előszeretettel használtam ki. Akkor nap is kinn voltam egész délután, csak kicsit messzebb jutottam, mint ami a megszokott volt. Biciklivel voltam. A kis piros bringámmal. Nagyon szerettem, még nevet is adtam neki: Szélvésznek hívtam. Tudom, nem valami eredeti, viszont a kedvenc lovas rajzfilmemben ez volt az egyik szereplő.
-Nahát.
-Bizony. Szóval ezzel a biciklivel kitekertem egészen a kiserdőnkig. Majd leszálltam és besétáltam a fák közé. Nem egyenesen mentem, össze-vissza bolyongtam, hátha találok valami érdekeset. Ekkor láttam meg a faházat. Csak akkor vettem ki, hogy az, amikor már egész közel értem, mert teljesen eltakarták a fák hatalmas lombjai. Már rögtön ez is nagyon tetszett. Beléptem az ajtón. Teljesen elhagyatott volt, az egyetlen kis belső tér egy rozoga asztalból meg egy kis székből állt, de rengeteg apró kacattal beborítva, amitől lázba jöttem.
Régi játékokat találtam: kisautókat, katonafigurákat, építőket, sőt, képzelje, még egy kismotort is. Igaz, ahhoz már akkor túl nagy voltam, de azért örültem neki. Valahogy rendkívül élveztem ott lenni onnantól kezdve, tudja volt valami varázsa annak a helynek. Az, hogy csak én vagyok ott, egyedül, benn az erdőben, messze a házunktól, és senkinek soha eszébe sem jut odamenni, ha még tudnak is róla. Mégis mi a fenének ment volna oda egy felnőtt. Természetesen a szüleimnek sem szóltam róla, hogy mindennap a faházhoz járok. Ez is hozzátartozott a kalandhoz. Valószínűleg, ha tudták volna, még ha el is engednek egyszer-kétszer, nem nézték volna jó szemmel. Nem lett volna jó nekik.
-Ezt hogy érti? Miért nem? Ennyire féltették? Előfordult, hogy idegenek tűntek fel ott?
-Igen, az előfordult, és féltettek is, az biztos, de tudja nem erről van szó elsősorban. Bizonyára olvasta az aktáimban, hogy egyke voltam.
-Igen, emlékszem rá.
-Tinédzserkoromban mesélték el, hogy előttem volt még egy gyerek, aki meghalt öt éves korában.
-Mi történt szegénnyel?
-Vizes volt a keze, anyám nem figyelt épp oda rá, és a konnektorba nyúlkált vagy mi. De nem sokáig.
-Ó. Hát...ez..nagyon szomorú.
-Igen. Az. Jó lett volna egy testvér. Mindig vágytam rá. Nem kellett volna egyedül játszanom olyan sokat, bár az iskolából néha elhívtam a barátaimat, de anyámék rövid pórázon tartottak, nem barátkozhattam akárkivel. Mindent megszabtak. De erre majd még úgy is kitérek. Na de visszatérve a halott bátyámhoz, amikor ezt megtudtam, rögtön a faházra gondoltam. Bizonyára az övé volt a sok játék, és talán magát a házat és neki készítette apám, vagy valaki más. A halála után viszont szerintem senki sem volt kíváncsi rá.
-Igaza lehet.
- És ez nekem pont kapóra is jött. Idővel szépen berendezgettem ezzel-azzal, hogy kicsit otthonosabbá tegyem. Később is sokat voltam ott, amikor már nagyobb voltam. Ha elegem volt a velem egy fedél alatt élőkkel, csak elég volt lesétálnom a faházhoz.
-A szüleinek ez még akkor sem tűnt fel?
-De igen, akkortájt állandóan azzal nyaggattak hogy vajon merre járok mindig.
Viszont annyira nem akartam, hogy tudjanak erről, hogy bármikor kimagyaráztam
magam mással.
-Tehát úgy gondolja, hogy a szülei túl szigorúak voltak magával.
- Begyöpösödött idióta katolikusok voltak. Ők csak azt tették, amit ez a cím megkíván. Így neveltek minket. Csakhogy én hamar rájöttem, hogy ebben az egészben bűzlik valami. Nem tehettem róla, de nem szimpatizáltam az ún. hívő emberekkel. Gyerekkoromban évekig nem is tudtak anyámék templomba vinni, mert sírógörcsöt kaptam a helyi paptól. Természetesen a szüleimmel bensőséges baráti viszonyban állt, naná, még szép, anyámék minden évben milliókkal támogatták az egyházat. Mi mást...Az az arc...soha nem felejtem el, amikor rám nézett mindig fülig ért a szája, de engem pontosan egy vadállatra emlékeztetett, amikor a potenciális áldozatára vicsorog. Higgye el, Mr. Brougther, tényleg olyan volt.
-Elhiszem Önnek, Mr. Gore. A papok néha tényleg félelmetesek.
-Ön is vallásos családban nőtt fel?
-Nem, ezt nem mondhatom el magamról. Egy hétköznapi polgári családban. A szüleimnek is, meg a rokonságnak is meg volt a maga hite, nem voltak pogányok, vagy ilyesmi, de megszállottak sem, mindazonáltal én ateista vagyok.
-Nocsak. Bár ha jobban belegondolok, nem is meglepő.
-Miért nem?-kérdezte Francis kissé meghökkenve.
-Sugárzik magából, hogy nincs hite.
Egy pillanatra kínos csend támadt. Volt valami furcsa ebben a kijelentésben.
Majd Francis megszólalt:
-Ez most egészen úgy hangzott, mintha szemrehányásnak szánta volna. Pedig az
elmondottak után ezt nem várnám.
Most Gore nem szólalt meg egy pár másodpercig,de ez más volt mint Francis hallgatása, ez tudatos volt.
-Ne haragudjon, természetesen nem annak szántam.
-Nincs miért haragudnom, elvégre nekem úgyis nyolc.
-Hát igen. Maga kér egy pohárral?-kérdezte, miközben egy üveg szénsavmentes
ásványvizet tartott a kezében.
-Igen, köszönöm.-mondta Francis. Kiszáradt a szája, pedig ő nem beszélt sokat. Már megint izzadt, pedig kifejezetten hűvös helyiségben tartózkodott.
Egyszerűen csak elég volt ezzel az emberrel ülni szemtől szemben, és hallgatni mit mond, és hogyan teszi azt. Borsódzott tőle a háta.
("Pedig ez még csak a kezdet."-gondolta.)
(f.k.)
-Hogyan fedezte fel?-kérdezte.
-Délutánonként, iskola és ebéd után, a szüleim mindig kiengedtek, hadd kószáljak erre-arra a birtokon. Én ezt persze előszeretettel használtam ki. Akkor nap is kinn voltam egész délután, csak kicsit messzebb jutottam, mint ami a megszokott volt. Biciklivel voltam. A kis piros bringámmal. Nagyon szerettem, még nevet is adtam neki: Szélvésznek hívtam. Tudom, nem valami eredeti, viszont a kedvenc lovas rajzfilmemben ez volt az egyik szereplő.
-Nahát.
-Bizony. Szóval ezzel a biciklivel kitekertem egészen a kiserdőnkig. Majd leszálltam és besétáltam a fák közé. Nem egyenesen mentem, össze-vissza bolyongtam, hátha találok valami érdekeset. Ekkor láttam meg a faházat. Csak akkor vettem ki, hogy az, amikor már egész közel értem, mert teljesen eltakarták a fák hatalmas lombjai. Már rögtön ez is nagyon tetszett. Beléptem az ajtón. Teljesen elhagyatott volt, az egyetlen kis belső tér egy rozoga asztalból meg egy kis székből állt, de rengeteg apró kacattal beborítva, amitől lázba jöttem.
Régi játékokat találtam: kisautókat, katonafigurákat, építőket, sőt, képzelje, még egy kismotort is. Igaz, ahhoz már akkor túl nagy voltam, de azért örültem neki. Valahogy rendkívül élveztem ott lenni onnantól kezdve, tudja volt valami varázsa annak a helynek. Az, hogy csak én vagyok ott, egyedül, benn az erdőben, messze a házunktól, és senkinek soha eszébe sem jut odamenni, ha még tudnak is róla. Mégis mi a fenének ment volna oda egy felnőtt. Természetesen a szüleimnek sem szóltam róla, hogy mindennap a faházhoz járok. Ez is hozzátartozott a kalandhoz. Valószínűleg, ha tudták volna, még ha el is engednek egyszer-kétszer, nem nézték volna jó szemmel. Nem lett volna jó nekik.
-Ezt hogy érti? Miért nem? Ennyire féltették? Előfordult, hogy idegenek tűntek fel ott?
-Igen, az előfordult, és féltettek is, az biztos, de tudja nem erről van szó elsősorban. Bizonyára olvasta az aktáimban, hogy egyke voltam.
-Igen, emlékszem rá.
-Tinédzserkoromban mesélték el, hogy előttem volt még egy gyerek, aki meghalt öt éves korában.
-Mi történt szegénnyel?
-Vizes volt a keze, anyám nem figyelt épp oda rá, és a konnektorba nyúlkált vagy mi. De nem sokáig.
-Ó. Hát...ez..nagyon szomorú.
-Igen. Az. Jó lett volna egy testvér. Mindig vágytam rá. Nem kellett volna egyedül játszanom olyan sokat, bár az iskolából néha elhívtam a barátaimat, de anyámék rövid pórázon tartottak, nem barátkozhattam akárkivel. Mindent megszabtak. De erre majd még úgy is kitérek. Na de visszatérve a halott bátyámhoz, amikor ezt megtudtam, rögtön a faházra gondoltam. Bizonyára az övé volt a sok játék, és talán magát a házat és neki készítette apám, vagy valaki más. A halála után viszont szerintem senki sem volt kíváncsi rá.
-Igaza lehet.
- És ez nekem pont kapóra is jött. Idővel szépen berendezgettem ezzel-azzal, hogy kicsit otthonosabbá tegyem. Később is sokat voltam ott, amikor már nagyobb voltam. Ha elegem volt a velem egy fedél alatt élőkkel, csak elég volt lesétálnom a faházhoz.
-A szüleinek ez még akkor sem tűnt fel?
-De igen, akkortájt állandóan azzal nyaggattak hogy vajon merre járok mindig.
Viszont annyira nem akartam, hogy tudjanak erről, hogy bármikor kimagyaráztam
magam mással.
-Tehát úgy gondolja, hogy a szülei túl szigorúak voltak magával.
- Begyöpösödött idióta katolikusok voltak. Ők csak azt tették, amit ez a cím megkíván. Így neveltek minket. Csakhogy én hamar rájöttem, hogy ebben az egészben bűzlik valami. Nem tehettem róla, de nem szimpatizáltam az ún. hívő emberekkel. Gyerekkoromban évekig nem is tudtak anyámék templomba vinni, mert sírógörcsöt kaptam a helyi paptól. Természetesen a szüleimmel bensőséges baráti viszonyban állt, naná, még szép, anyámék minden évben milliókkal támogatták az egyházat. Mi mást...Az az arc...soha nem felejtem el, amikor rám nézett mindig fülig ért a szája, de engem pontosan egy vadállatra emlékeztetett, amikor a potenciális áldozatára vicsorog. Higgye el, Mr. Brougther, tényleg olyan volt.
-Elhiszem Önnek, Mr. Gore. A papok néha tényleg félelmetesek.
-Ön is vallásos családban nőtt fel?
-Nem, ezt nem mondhatom el magamról. Egy hétköznapi polgári családban. A szüleimnek is, meg a rokonságnak is meg volt a maga hite, nem voltak pogányok, vagy ilyesmi, de megszállottak sem, mindazonáltal én ateista vagyok.
-Nocsak. Bár ha jobban belegondolok, nem is meglepő.
-Miért nem?-kérdezte Francis kissé meghökkenve.
-Sugárzik magából, hogy nincs hite.
Egy pillanatra kínos csend támadt. Volt valami furcsa ebben a kijelentésben.
Majd Francis megszólalt:
-Ez most egészen úgy hangzott, mintha szemrehányásnak szánta volna. Pedig az
elmondottak után ezt nem várnám.
Most Gore nem szólalt meg egy pár másodpercig,de ez más volt mint Francis hallgatása, ez tudatos volt.
-Ne haragudjon, természetesen nem annak szántam.
-Nincs miért haragudnom, elvégre nekem úgyis nyolc.
-Hát igen. Maga kér egy pohárral?-kérdezte, miközben egy üveg szénsavmentes
ásványvizet tartott a kezében.
-Igen, köszönöm.-mondta Francis. Kiszáradt a szája, pedig ő nem beszélt sokat. Már megint izzadt, pedig kifejezetten hűvös helyiségben tartózkodott.
Egyszerűen csak elég volt ezzel az emberrel ülni szemtől szemben, és hallgatni mit mond, és hogyan teszi azt. Borsódzott tőle a háta.
("Pedig ez még csak a kezdet."-gondolta.)
(f.k.)
2010. április 8., csütörtök
2010. április 4., vasárnap
Ráadás
Nem szándékoztam erről így, itt írni, de valahol publikálói kötelességemnek érzem, hogy kifejtsem saját, szubjektív véleményem, mint "naiv", elfogult, több éves Dalí-rajongó. Hangsúlyozom, csupán azt. Másfelől, túlságosan foglakoztat mostanság a téma ahhoz, hogy ne írjam le meglátásaimat. De nem egy ilyen "na majd én tiszta vizet öntök a pohárba" stílusú dologra kell számítani. Ebben a témában minden lehetséges, de ez nem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemrég mélyedtem bele Dalí személyébe, addig úgymond csak művei kötötték le figyelmem, ill. az általános művészettörténeti tudnivalókkal voltam tisztában munkásságával kapcsolatban, no meg az elmaradhatatlan szállóigévé vált ragyogó gondolataival.
Nos, az utóbbi időben olvastam jó pár életrajzi cikket, érdekességet, és nem utolsó sorban a napokban fejeztem be Stan Lauryssens Dalí és én c. könyvének olvasását, amelyből elsőként szereztem tudomást többek között a nagy csalásokról.
Hát, mondanom sem kell, a kerek szemű tekinteteket, azokat nyomtam rendesen. És igen, még bennem is megkérdőjeleződtek dolgok, komoly kételyek kínoztak.
Na de először is vázolnám a tényeket, in medias res: a múlt század egyik legnagyobb művészeti botránya volt, amikor fény derült arra, hogy Salvador Dalí kb. durván a '60-as, '70es évektől aligha készített saját képeket, ellenben cadaqués-i házában létezett egy ún. titkos műterem, ahol asszisztensei dolgoztak helyette éjjel-nappal, jellegzetes Dalí-hangulatú festményeket készítve. Az egyik fő ember egy Isidro Bea nevű,-főállásban-díszlettervező volt, a másik egy Ifjú Dalínak becézett, fiatal spanyol festő, Manuel Pujol Baladas, akit egyébként hihetetlen meglepő módon Gala(Dalí felesége) szervezett be a rendszerbe.
Részlet a könyből:
"Gala:
-...nagyszerű új művészek vannak itt. Látod azt a férfit?
Titkár:
-Az ki?
-A neve Manuel Pujol Baladas.
-Micsoda fellengzős név!
-Egyetértek. Idén őt választották az év fiatal művészének. A barcelonai Walt Disney stúdiónak dolgozik. Nem látod, hogy tökéletesen elsajátította Dalí stílusát? Dalí egész életében pénzcsináló masina volt. A régi masina tönkrement, le kell cserélni. Újra van szükségünk. Szerintem Manuel Pujol Baladas lehetne az új masinánk. Ifjú Dalínak fogjuk nevezni."
Ez a nő egy roppant érdekes személyiség lehetett, már ha Dalí szemével próbálom tekinteni a dolgot. Biztosan volt benne valami nem mindennapi, ami nagyon megragadhatta őt. No meg az asszony üzleti érzékének és (szó szerint) kapcsolatainak köszönhette későbbi elképzelhetetlen gazdagságukat. De Galának semmi nem volt elég. És személy szerint hiába szeretném meglátni a pozitívumot benne, óhatatlanul arra az egyik következtetésre jutottam, hogy-többek között a leírtak fényében is-a drága feleség volt a forrása a műhamisítás mizériájának. Ő volt talán az egyetlen, aki az orránál fogva vezette Dalít, kihasználva rajongását, és ragaszkodását érte. Ő volt az, aki mindig ördögként lebegett oldalán, fülébe súgva ocsmányságait. A szexuális életükről keringő legendák is igazán ínyenc falatoknak számítottak, amelyek alapja megdönthetetlenül igaznak bizonyult.Maga Gala alakja bőven megtestesítette a huszadik század szerelmi művészetének(főleg költészetének) kedvelt karakterét, azt a bizonyos perdita-nőt. Persze az akkori időben pontosan emiatt tucatszámra találhatunk hasonló példákat párokra, miegymásra a művészvilágban, hiszen az egészet áthatotta a kötetlen, szabad életforma bohém párája, amihez talán a később kitörő hippi-feelinget tudnám hasonlítani egy bizonyos értelemben, azonban meg kell jegyezni, hatalmas érdemi (vagy a jobb szó inkább a 'minőségi') különbségek is vannak a kettő között. Az azonban, amivel Gala dicsekedhetett, bohémság ide vagy oda, már nekem is sok volt. Érdemes elolvasni az alábbi két szellemes cikket a témában:
http://www.erdekesmagazin.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=815
http://www.nana.hu/kikapcsolodas/kult/egy-furcsa-par-salvador-dali-es-gala-29
306.html
Persze Dalít sem kellett félteni, őt egyáltalán nem zavarta felesége életmódja, sőt, elvárta szeretőitől, hogy a legjobbat nyújtsák szeretett nejének. Egy aranyos kis történet honnan máshonnan, mint a könyvből:
"-...úgy nézett ki, mint Faye Dunaway bespeedezve. Már majdnem kilencven volt, és még mindig dollárezreket fizetett a fiatal szeretőinek, hogy naponta kétszer megkeféljék, és amikor elfogyott a pénze, Dalí-képeket adott nekik a szexért. Igaz, Arturo? Szólj, ha tévedek.
Arturo Caminada-Dalí mindenese-kuncogott.
-Dalí utasított, hogy vigyem ki Galát a tengerre, rákra halászni, és addig keféljem, amíg el nem veszti az eszméletét-mondta.
-És megtetted?
-Naná!
-Ez nem szerelem.-jegyezte meg Amanda Lear. -Ez szürrealizmus."
Hát, így is fel lehet fogni. Amanda Lear egyébként a '70es évek nagy európai diszkókirálynője volt, a jellegzetes mély, férfias hangjával, (lásd Kinder Buenos reklám), akiről épp Dalí terjesztette el, hogy transzvesztita, noha ezt ő mindig is tagadta. Egyébként ő volt Dalí harmadik asszisztense, tudniillik festő is volt, és Dalí közeli barátja szinte haláláig. Az utóbbiakból is kitűnik, hogy Dalí inkább valamiféle lelkitársat és múzsát látott Galában. Meg persze Dalí nem rajongott a társas szexért, mániákus önkielégítő volt, és mások aktusainak végigkísérésében látta az örömöt, nem bírta elviselni, ha hozzáérnek. Ezt soha nem tagadta, jó példa erre híres-hírhedt The Great Masturbator c. festménye, amiről biztosan elmondható, hogy az ő alkotása. Persze nem (csak) ezért.:)
A könyvet egyébként egy hajdani műkereskedő írta, aki kizárólag Dalí- képeket adott el főként nagystílű üzletembereknek, akik illegális tevékenységekből szerzett vagyonukat kívánták tisztára mosni, ill. befektetni. Ő ebből gazdagodott meg, hiszen többszörös áron adta el az alkotásokat, felbecsülve értéküket, hiszen akkor már folyamatosan megtudott dolgokat a tömeges hamisításokról. Arra viszont csak évekkel később jött rá, hogy a piacot elárasztott hamis-Dalík forrása maga Dalí. Még nagy nevű, világhírű múzeumok is hamisítványokat vásároltak meg olykor dollármilliókért,hiszen a képekhez volt eredetiségigazolás, Dalí látványos szignójával a sarokban. Munkája során egyre közelebb került Dalí belső köreihez, majd egy spanyol nővel folytatott kapcsolata során éveket töltött Dalí szülőföldjén, Ampurdánban, Katalóniában, ahol rengeteg embert ismert meg, aki Dalínak dolgozott. A történet csúcspontja az volt, amikor szökése során Cadaquésban telepedett le egy hegyen, és kiderült, hogy a hegy lábánál áll Dalí tojásokkal díszített háza, aki akkor már magatehetetlen öregemberként visszatért oda, és egy ízben látta is őt a szerző. A lényeg, hogy mikor Dalí alkotóereje már nem volt a régi, kipattant Gala fejéből az ötlet, hogy mások dolgozzanak helyette, ill. alkalmazottaik azt tanácsoltak, hogy a gyorsaság kedvéért Dalí üres papírlapokat írjon alá, amire aztán festményeket nyomatnak, eredeti nyomatként feltüntetve-eladva azokat. Ugyanis létezik egy ilyen kategória, hogy nyomatot készítenek egy festményről, azonban ez egy hosszadalmas procedúra. Így hát Dalí állítólag mindennap órákon keresztül üres lapokat írogatott alá, és halomszámra dőlt a pénz. Amikor már annyira beteg volt, hogy remegett a keze, és a tollat sem tudta megfogni a kezében, mások írtak alá helyette. Dalí neve már nem azt a szürrealista festőt jelentette. Dalí egy márkanév lett. Ahogy Lauryssens írta: "McDalí". Hát igen, mit nevezünk szánalmasnak, ha ez nem az. De:
ezek után is a mai napig a festőművészet történetében ugyanannyi jelentősége van, mint azelőtt, ugyanis nem elhanyagolható tény, hogy kb. 45 éves koráig saját maga alkotott, és nem akármit. A szürrealizmuson belül saját stílust hozott létre, amit senki azelőtt. Minden ötlet, minden filozófiai elem az ő érdeme, neki köszönhetjük azt a káprázatos világot, amiben nem volt részünk azelőtt. Neki köszönhetjük az olvadó órát, a póklábú lovakat és elefántokat, a mankókon nyugvó álomarcot, a paranoia-kritikát. Köztudott, hogy páratlan intelligenciával rendelkezett, ezt ő is előszeretettel hirdette.
"A szerénység nem kifejezetten az én műfajom."-mondta. Köztudott volt az is, hogy imádott szerepelni,imádta, hogy figyelnek rá az emberek.
"Nem könnyű az egész világ feszült figyelmét folyamatosan magunkra vonnunk fél óránál tovább. Nekem húsz éven át sikerült és minden áldott nap."
Ez egy nagyon érdekes dolog. Ha valaki elítéli őt, ítélje, azonban mindenkinek el kell őt ismernie, be kell vallania, hogy tudhatott valamit, ha ezt érte el. Senkit sem hagyott hidegen. Az emberek beszéltek róla. Beszélnek róla. Ő pontosan ezt akarta elérni. Játszott az emberekkel, mint a marionett bábukkal, átvágta az egész világot. Mert megtehette. Tudta, milyenek az emberek. Ostobák. Mindenkinek ő parancsolt, csak egy valakinek nem tudott parancsolni:önmagának. És persze ott volt Gala is, aki rossz irányba befolyásolta. A könyvben sokat jelenik meg az "őrült zseni" kifejezés. Ebben talán van valami, noha ő maga nem tartotta magát őrültnek. Az is viszont tény, hogy szinte egész életében pszichiáterhez járt, és igen pervertált egyén volt. Véleményem szerint Dalí egy kivételes elmével és tehetséggel rendelkező ember volt, aki elutasította a "szörnyeteg társadalmat", és sajátos módon lázadt fel ellene, úgy, hogy közben orránál fogva vezette azt, és még meg is élt belőle. Ezt hányan csinálták utána? Egyébként soha nem igyekezett kézzel-lábbal cáfolni sem az ellene felhozott vádakat, mikor kiderült minden. Csak az volt a baj, hogy hihetetlenül labilis volt érzelmileg, és gyenge. Gyenge, abban az értelemben, hogy születésétől fogva nem tudta magában megfelelően kezelni sérelmeit, nem tudta, hogy védekezzen a mocsokkal szemben, ami magába akarja szippantani. Hagyta, hogy az őrület egyre mélyebb bugyraiba csöppenjen, ugyanakkor szinte ezzel fordított arányosságban nőtt zsenialitása. Mindenkit kijátszott maga körül, és mindenki csak találgatott hogy valójában milyen is az igazi Dalí. Vagy ki ő. Már aki vette a fáradtságot, vagy mondjuk úgy, volt olyan értelmi szinten, hogy felismerje a látszat és tettek mögötti groteszk iróniát, a tudatalatti igazságot, egy egyedi személyiség megfoghatatlan esszenciáját. Dalí világa egy olyan világ volt, amit félelemmel vegyes csodálattal szemlélt a szürke gépember, mert Dalí szürrealista tükröt tartott neki: "Nézz bele, és lásd meg magad valójában! Lásd meg a benned élő, primitív, lesben álló ösztönállatot, lásd meg a benned rejtőző gyilkos perverzitást, amit elfojtasz.", úgy hogy ő közben kiélvezhette és szabadjára engedhette saját vágyait.(az utóbbit egyébként nem mondta, afféle költői idézet volt:)) Hogy ki Salvador Dali? "Maga a szürrealizmus."
De valójában ő maga sem tudta, hogy ki. Életének utolsó évében talán rájött viszont arra, hogy valahol hibázott. Agóniában, egy kutya módjára kell meghalnia. A döglődő halál pedig azok ajándéka, akik azt megérdemlik, vagy nem? Gyakran emlegette már akkor: "Én vagyok Salvador Dalí. És ez a legszörnyűbb betegség." A könyv ezzel a történettel végződik: szintén utolsó évében kinn üldögélt háza kertjében, amikor megjelent a híres kétfedelű repülőgép, amely mindig ott körözöttt az égen, és az "Isten hozta Dalí földjén" feliratot húzta maga mögött. A reszkető kezű aggastyán felkiáltott:
"-Hol van Dalí földje?-hörögte.-Ki az a Dalí?"
Talán halála után egy nagy tojásban született újjá, immár teljesen tiszta lényként, és úgy él tovább valahol, egy dimenzióban, ami innen nézve szürreálisnak hat. Talán ott van az igazi földje, és mindig is ott volt, és ott volt ő maga is, ahova hazatért.
Ezek után pedig jöjjön még két ötcsillagos történet Lauryssenstől(Azért, hogy ezeknek minden részlete igaz-e, nem vállalok kezességet, azonban a fő motívumok több személy által megerősítettek.):
"A történet Dalí mindennapos sziesztája után a lakosztályában kezdődött a NY-i St. Regis Hotelban. Az államfők számára fenntartott hatalmas, fényűző lakosztályban szállt meg, tele lefügönyözött tükrökkel, hatalmas ablakokkal. Dalí remek formában volt, fel-alá cikázott a szobákban, egyszerre több dologgal is foglalkozott. A bőre napbarnított volt, élénk barna szeme ragyogott. Örökké felfelő meredő bajuszának a hegye csillogott a kristálycsillárban égő száz gyertya fényében. Tengernyi virág volt a lakosztályban. A csillárba Dalí Port Lligatból származó szikladarabokat és Cadaquésből naponta küldött friss tojásokat illesztett. Kalandos kedvében volt, így embereinek leadta szokásos kívánságlistáját: szerezzenek egy csavargót, aki tökéletesen beszél oroszul; hozzák oda New York legszebb, androgün, angyali külsejű színésznőcskéit és modelljeit, balerinákat, egy lányt, aki szeret fejen állni, néhány magas, hivatásos homoszexuálist, kopasz hermafroditákat, egy albínó púpost, és egy olyan kövér embert, akinek a hájtól a szemét sem lehet látni.
Ultra elmondása szerint Dalí fekete cowboyinget viselt. Mezítláb volt, fonott katalán sarut viselt, melyet fekete szalagokkal rögzített a bokájához. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyöket, beáradt a napfény. "Parrrtit rrrendezünk-mondta Dalí.( Dalí erős akcentussal beszélt angolul, és ezen a nyelven, de spanyolol, katalánul és franciául is feltűnően elhúzott r-kel beszélt általában.-a szerk.)-Hívj meg két Nobel-díjast is, lehetőleg Crickkket és Watsont! Ők ismerik a DNS titkát!" Valahonnan elővarázsolt egy filctollat, a tapétára rajzolt egy kettős DNS-spirált, és aláírta. "Crick és Watson zsenik"-mondta. A zsebéből egy élő homárt húzott elő. A homárt folyékony aranyba mártották. "Az ő felfedezésük fontosabb, mint a tűz, a kerrrék és az írrrott ábécé feltalálása. Bevonulnak a törrrténelembe, ahogy Dalí is." A Nobel-díjasok megérkeztek, kíváncsian várva a találkozást a világ leghíresebb élő művészével, Dalí pedig zöldbabpürét rendelt. "Egyétek meg!-parancsolt rájuk.-A zöldbab táplálja a deee-oxxxí-rrriii-booo-nuklik-savvat! Egyetek! Gyorrrsan egyetek! Túl soványak vagytok! Nekem órrriások kellenek! Nekem kövérrr emberrrek kellenek! Törrrpék és szörrrnyetegek!" Crick és watson érthetően zavarba jöttek. Hirtelen eszükbe jutott, hogy indul a gépük, és gyorsan menekülőre fogták. Az is lehet, hogy a Nobel-díjasok nem esznek zöldbabot, tette hozzá Ultra Violet. Dalí emberei a létező legcsúnyább alakokat szedték össze NY sikátoraiból: torz törpéket, nyomorék vietnami veteránokat, menthetetlen alkoholistákat, ikreket, transzvesztitákat, kopasz kosárlabdázókat, hosszú hajú hippiket. Körülmetélt férfiakról szó sem lehetett: Dalí ellenezte a körülmetélést. Mindig azt mondta: a görög szobrok sincsenek körülmetélve.
Gálánsan a lakosztályába vezette őket, majd parancsokat kezdett osztogatni, akár egy hadúr. A színésznőknek és a kifutók szupersztárjainak négykézláb kellett a földön mászni, a hátukon vízmértéket egyensúlyozva, a fenekükből szikrázó csillagszórók álltak ki. Miközben az egyik manöken vetkőzött-később egy híres filmsztár felesége lett-,Dalí a nő lábujját nyalogatta. NY legszebb selyemfiúi letolták a nadrágjukat, nedves agyagtömbökre ültek, Dalí pedig aláírta és bekereteztette gyönyörű fenekük lenyomatát. A terem közepén egy fehér csődör pezsgőt ivott egy ezüstvödörből. Egy tálcán tehén-, birka- és kecskeszemeket kínáltak körbe. Dalí nevet is adott ezeknek a délutáni partiknak. Az ő szexcirkuszának vagy szenvedélybalettjének nevezte el őket.A cowboyinget és a katalán sarut leszámítva Dalí Mikulásnak volt öltözve, ezenkívül piros bohócorrot viselt, és egy apró zászlót lengetett-a
csillagos-sávos lobogót. A törpék, az alkoholisták és a vietnámi veteránok kokaint szipantottak és közösültek a kifutók sztárjaival. Valahányszor valakinek orgazmusa volt, Dalí elragadtatottan kiáltotta franciául: "Brrravo! C'est magnifique!", elnyújtva minden egyes magánhangzót, miközben a lányok azt sikítozták: "Az isteni Dalíért teszem!" Dalí senkit sem kefélt meg. Nem, ő lehunyta a szemét, nagyokat szellentett, és vadul maszturbált. A szexcirkusz maga volt a színpompás káosz. Gala áhítattal hallgatta, ahogy az orosz csavargó Tolsztojt olvasott fel. Aztán bökött egyet rajta a cipője orrával, és lefeküdt vele. Képzeld, pedig már hetvenen felül volt! Egy átlagos napon Gala több férfival is lefeküdt, és állítólag neki voltak a legjobban fizetett szeretői a történelem során, mivel kisméretű de eredeti eredeti Dalí-képeket kaptak cserébe szolgálataikért. Ultra elbeszélése szerint Gala fekete bársony Miki egér-masnit viselt a parókáján. Borzalmasan nézett ki. Plasztikai műtétek sora után ő maga is szürrealista műalkotássá vált. "Galának több pénz kell!"-kiabálta. Döf-döf-döf a cipője orrával, majd újra szex. Egy festett arcú harlekin egykerekű biciklin kerekezett körbe-körbe a teremben. Leborította a tálcányi tehénszemet, a szemgolyók a padlóra hullottak és szanaszét gurultak. Egy kígyónő cigarettára gyújtott. Hihetetlen pózba facsarta a testét, és a cigarettát a hüvelyébe illesztette. Izmait megfeszítve a hüvelyével szippantott egyet, majd a végbélnyílásán át fújta ki a füstöt. "Brrravo!-kiáltotta Dalí.-Brrravissimo!" Azok közül, akik alávetették magukat Dalí szexuális megaláztatásainak, azóta többen híresek lettek. Még Marilyn Monroe-t is felkérte, csatlakozzon a szexcirkuszához, de ő visszautasította. (...) Ultra Violet elmesélte, hogy Dalí a péniszét a limuzinjának becézte. Állítólag azonban korántsem limuzin volt, hanem inkább egy Fiat 500-as. A sliccét garázsnak hívta. A hórihorgas, kopaszodó Dado Ruspoli jött ki a fürdőszobából. Klasszikus arcélű olasz nemes volt, neki volt a legnagyobb erektált farka egész Európában. Huszonhét centiméter! Dalí a szexcirkuszát a legapróbb részletekig megtervezte. Ultrához így szólt:" Te vagy a jeggy-zőm! Írrrj le mindent! Minden orrrgazmust, minden kúrrrást fel kell jegyezned az utókorrr számárrra!" Egy főkönyvbe jegyezte fel Dado nevét,és átvette tőle a nevezési díjat. Ezután az olasz nemes seggbe dugta a manökent. Dalí ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen ellenőrizze, megtörténik-e a behatolás, őt persze nem lehetett átverni. Az orrát Dado hatalmas farka és a lány feneke közé dugva Salvador Dalí kicipzározta a garázsát, elővette Fiat 500-asát, majd hörögve, zihálva maszturbálni kezdett. Az égre emelte a szemét. Két perc elteltével felordított, a teste összerándult, és péniszéből habos sperma cseppent ki, akár a forró tej, amikor kifut. Ezzel véget ért az előadás. A termeben fojtogató cigarettafüst terjengett. Távozás előtt minden résztvevő kapott egy Dalí által aláírt, bekeretezett oklevelet. "
"Csak két szoba volt Dalí házában, amelyet mindig zárva tartottak-folytatta Captain Moore.-A titkos műterem és a kerti galambdúc, amelynek tetejét hatalmas fehér tojás díszíti. Ez utóbbi is titkos helyiség, mivel ez Dalí privát szexbudoárja, itt tartja bámulatos keménypornó- és szexkellékgyűjteményét: videókat, Playboy, a Hustler és a melegmagazinok példányait, műpéniszeket, vibrátorokat...Mindenféle formájú és méretű műpénisze volt az anális behatoláshoz, és amíg viszonylag jó erőben volt, napi rendszerességgel használta is őket önmagán. Hogy műpéniszeit személyesebbé, emberibbé tegye, Dalí aprólékos gonddal történelmi személyek portréit festette az oldalukra: a pápa, Kennedy elnök, Charles de Gaulle, Mao Ce-tung, Fidel Castro, sőt még Teréz anya képét is, aki Dalí szerint férfi volt. "Képzőművészeti péniszeknek" nevezte őket. A legnagyobb, fekete latex műpéniszt Adolf Hitler arcképe díszítette. Egyszer néhány órára bezárkózott titkos szexbudoárjába, utána fájdalmas arccal, roggyant lábakkal, a fenekét tapogatva csoszogott elő. "Mi történt, maestro?", kérdeztem tőle. Dalí vágott egy grimaszt. "Hitler tehet mindenről!"-nyögte. "
Nos, az utóbbi időben olvastam jó pár életrajzi cikket, érdekességet, és nem utolsó sorban a napokban fejeztem be Stan Lauryssens Dalí és én c. könyvének olvasását, amelyből elsőként szereztem tudomást többek között a nagy csalásokról.
Hát, mondanom sem kell, a kerek szemű tekinteteket, azokat nyomtam rendesen. És igen, még bennem is megkérdőjeleződtek dolgok, komoly kételyek kínoztak.
Na de először is vázolnám a tényeket, in medias res: a múlt század egyik legnagyobb művészeti botránya volt, amikor fény derült arra, hogy Salvador Dalí kb. durván a '60-as, '70es évektől aligha készített saját képeket, ellenben cadaqués-i házában létezett egy ún. titkos műterem, ahol asszisztensei dolgoztak helyette éjjel-nappal, jellegzetes Dalí-hangulatú festményeket készítve. Az egyik fő ember egy Isidro Bea nevű,-főállásban-díszlettervező volt, a másik egy Ifjú Dalínak becézett, fiatal spanyol festő, Manuel Pujol Baladas, akit egyébként hihetetlen meglepő módon Gala(Dalí felesége) szervezett be a rendszerbe.
Részlet a könyből:
"Gala:
-...nagyszerű új művészek vannak itt. Látod azt a férfit?
Titkár:
-Az ki?
-A neve Manuel Pujol Baladas.
-Micsoda fellengzős név!
-Egyetértek. Idén őt választották az év fiatal művészének. A barcelonai Walt Disney stúdiónak dolgozik. Nem látod, hogy tökéletesen elsajátította Dalí stílusát? Dalí egész életében pénzcsináló masina volt. A régi masina tönkrement, le kell cserélni. Újra van szükségünk. Szerintem Manuel Pujol Baladas lehetne az új masinánk. Ifjú Dalínak fogjuk nevezni."
Ez a nő egy roppant érdekes személyiség lehetett, már ha Dalí szemével próbálom tekinteni a dolgot. Biztosan volt benne valami nem mindennapi, ami nagyon megragadhatta őt. No meg az asszony üzleti érzékének és (szó szerint) kapcsolatainak köszönhette későbbi elképzelhetetlen gazdagságukat. De Galának semmi nem volt elég. És személy szerint hiába szeretném meglátni a pozitívumot benne, óhatatlanul arra az egyik következtetésre jutottam, hogy-többek között a leírtak fényében is-a drága feleség volt a forrása a műhamisítás mizériájának. Ő volt talán az egyetlen, aki az orránál fogva vezette Dalít, kihasználva rajongását, és ragaszkodását érte. Ő volt az, aki mindig ördögként lebegett oldalán, fülébe súgva ocsmányságait. A szexuális életükről keringő legendák is igazán ínyenc falatoknak számítottak, amelyek alapja megdönthetetlenül igaznak bizonyult.Maga Gala alakja bőven megtestesítette a huszadik század szerelmi művészetének(főleg költészetének) kedvelt karakterét, azt a bizonyos perdita-nőt. Persze az akkori időben pontosan emiatt tucatszámra találhatunk hasonló példákat párokra, miegymásra a művészvilágban, hiszen az egészet áthatotta a kötetlen, szabad életforma bohém párája, amihez talán a később kitörő hippi-feelinget tudnám hasonlítani egy bizonyos értelemben, azonban meg kell jegyezni, hatalmas érdemi (vagy a jobb szó inkább a 'minőségi') különbségek is vannak a kettő között. Az azonban, amivel Gala dicsekedhetett, bohémság ide vagy oda, már nekem is sok volt. Érdemes elolvasni az alábbi két szellemes cikket a témában:
http://www.erdekesmagazin.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=815
http://www.nana.hu/kikapcsolodas/kult/egy-furcsa-par-salvador-dali-es-gala-29
306.html
Persze Dalít sem kellett félteni, őt egyáltalán nem zavarta felesége életmódja, sőt, elvárta szeretőitől, hogy a legjobbat nyújtsák szeretett nejének. Egy aranyos kis történet honnan máshonnan, mint a könyvből:
"-...úgy nézett ki, mint Faye Dunaway bespeedezve. Már majdnem kilencven volt, és még mindig dollárezreket fizetett a fiatal szeretőinek, hogy naponta kétszer megkeféljék, és amikor elfogyott a pénze, Dalí-képeket adott nekik a szexért. Igaz, Arturo? Szólj, ha tévedek.
Arturo Caminada-Dalí mindenese-kuncogott.
-Dalí utasított, hogy vigyem ki Galát a tengerre, rákra halászni, és addig keféljem, amíg el nem veszti az eszméletét-mondta.
-És megtetted?
-Naná!
-Ez nem szerelem.-jegyezte meg Amanda Lear. -Ez szürrealizmus."
Hát, így is fel lehet fogni. Amanda Lear egyébként a '70es évek nagy európai diszkókirálynője volt, a jellegzetes mély, férfias hangjával, (lásd Kinder Buenos reklám), akiről épp Dalí terjesztette el, hogy transzvesztita, noha ezt ő mindig is tagadta. Egyébként ő volt Dalí harmadik asszisztense, tudniillik festő is volt, és Dalí közeli barátja szinte haláláig. Az utóbbiakból is kitűnik, hogy Dalí inkább valamiféle lelkitársat és múzsát látott Galában. Meg persze Dalí nem rajongott a társas szexért, mániákus önkielégítő volt, és mások aktusainak végigkísérésében látta az örömöt, nem bírta elviselni, ha hozzáérnek. Ezt soha nem tagadta, jó példa erre híres-hírhedt The Great Masturbator c. festménye, amiről biztosan elmondható, hogy az ő alkotása. Persze nem (csak) ezért.:)
A könyvet egyébként egy hajdani műkereskedő írta, aki kizárólag Dalí- képeket adott el főként nagystílű üzletembereknek, akik illegális tevékenységekből szerzett vagyonukat kívánták tisztára mosni, ill. befektetni. Ő ebből gazdagodott meg, hiszen többszörös áron adta el az alkotásokat, felbecsülve értéküket, hiszen akkor már folyamatosan megtudott dolgokat a tömeges hamisításokról. Arra viszont csak évekkel később jött rá, hogy a piacot elárasztott hamis-Dalík forrása maga Dalí. Még nagy nevű, világhírű múzeumok is hamisítványokat vásároltak meg olykor dollármilliókért,hiszen a képekhez volt eredetiségigazolás, Dalí látványos szignójával a sarokban. Munkája során egyre közelebb került Dalí belső köreihez, majd egy spanyol nővel folytatott kapcsolata során éveket töltött Dalí szülőföldjén, Ampurdánban, Katalóniában, ahol rengeteg embert ismert meg, aki Dalínak dolgozott. A történet csúcspontja az volt, amikor szökése során Cadaquésban telepedett le egy hegyen, és kiderült, hogy a hegy lábánál áll Dalí tojásokkal díszített háza, aki akkor már magatehetetlen öregemberként visszatért oda, és egy ízben látta is őt a szerző. A lényeg, hogy mikor Dalí alkotóereje már nem volt a régi, kipattant Gala fejéből az ötlet, hogy mások dolgozzanak helyette, ill. alkalmazottaik azt tanácsoltak, hogy a gyorsaság kedvéért Dalí üres papírlapokat írjon alá, amire aztán festményeket nyomatnak, eredeti nyomatként feltüntetve-eladva azokat. Ugyanis létezik egy ilyen kategória, hogy nyomatot készítenek egy festményről, azonban ez egy hosszadalmas procedúra. Így hát Dalí állítólag mindennap órákon keresztül üres lapokat írogatott alá, és halomszámra dőlt a pénz. Amikor már annyira beteg volt, hogy remegett a keze, és a tollat sem tudta megfogni a kezében, mások írtak alá helyette. Dalí neve már nem azt a szürrealista festőt jelentette. Dalí egy márkanév lett. Ahogy Lauryssens írta: "McDalí". Hát igen, mit nevezünk szánalmasnak, ha ez nem az. De:
ezek után is a mai napig a festőművészet történetében ugyanannyi jelentősége van, mint azelőtt, ugyanis nem elhanyagolható tény, hogy kb. 45 éves koráig saját maga alkotott, és nem akármit. A szürrealizmuson belül saját stílust hozott létre, amit senki azelőtt. Minden ötlet, minden filozófiai elem az ő érdeme, neki köszönhetjük azt a káprázatos világot, amiben nem volt részünk azelőtt. Neki köszönhetjük az olvadó órát, a póklábú lovakat és elefántokat, a mankókon nyugvó álomarcot, a paranoia-kritikát. Köztudott, hogy páratlan intelligenciával rendelkezett, ezt ő is előszeretettel hirdette.
"A szerénység nem kifejezetten az én műfajom."-mondta. Köztudott volt az is, hogy imádott szerepelni,imádta, hogy figyelnek rá az emberek.
"Nem könnyű az egész világ feszült figyelmét folyamatosan magunkra vonnunk fél óránál tovább. Nekem húsz éven át sikerült és minden áldott nap."
Ez egy nagyon érdekes dolog. Ha valaki elítéli őt, ítélje, azonban mindenkinek el kell őt ismernie, be kell vallania, hogy tudhatott valamit, ha ezt érte el. Senkit sem hagyott hidegen. Az emberek beszéltek róla. Beszélnek róla. Ő pontosan ezt akarta elérni. Játszott az emberekkel, mint a marionett bábukkal, átvágta az egész világot. Mert megtehette. Tudta, milyenek az emberek. Ostobák. Mindenkinek ő parancsolt, csak egy valakinek nem tudott parancsolni:önmagának. És persze ott volt Gala is, aki rossz irányba befolyásolta. A könyvben sokat jelenik meg az "őrült zseni" kifejezés. Ebben talán van valami, noha ő maga nem tartotta magát őrültnek. Az is viszont tény, hogy szinte egész életében pszichiáterhez járt, és igen pervertált egyén volt. Véleményem szerint Dalí egy kivételes elmével és tehetséggel rendelkező ember volt, aki elutasította a "szörnyeteg társadalmat", és sajátos módon lázadt fel ellene, úgy, hogy közben orránál fogva vezette azt, és még meg is élt belőle. Ezt hányan csinálták utána? Egyébként soha nem igyekezett kézzel-lábbal cáfolni sem az ellene felhozott vádakat, mikor kiderült minden. Csak az volt a baj, hogy hihetetlenül labilis volt érzelmileg, és gyenge. Gyenge, abban az értelemben, hogy születésétől fogva nem tudta magában megfelelően kezelni sérelmeit, nem tudta, hogy védekezzen a mocsokkal szemben, ami magába akarja szippantani. Hagyta, hogy az őrület egyre mélyebb bugyraiba csöppenjen, ugyanakkor szinte ezzel fordított arányosságban nőtt zsenialitása. Mindenkit kijátszott maga körül, és mindenki csak találgatott hogy valójában milyen is az igazi Dalí. Vagy ki ő. Már aki vette a fáradtságot, vagy mondjuk úgy, volt olyan értelmi szinten, hogy felismerje a látszat és tettek mögötti groteszk iróniát, a tudatalatti igazságot, egy egyedi személyiség megfoghatatlan esszenciáját. Dalí világa egy olyan világ volt, amit félelemmel vegyes csodálattal szemlélt a szürke gépember, mert Dalí szürrealista tükröt tartott neki: "Nézz bele, és lásd meg magad valójában! Lásd meg a benned élő, primitív, lesben álló ösztönállatot, lásd meg a benned rejtőző gyilkos perverzitást, amit elfojtasz.", úgy hogy ő közben kiélvezhette és szabadjára engedhette saját vágyait.(az utóbbit egyébként nem mondta, afféle költői idézet volt:)) Hogy ki Salvador Dali? "Maga a szürrealizmus."
De valójában ő maga sem tudta, hogy ki. Életének utolsó évében talán rájött viszont arra, hogy valahol hibázott. Agóniában, egy kutya módjára kell meghalnia. A döglődő halál pedig azok ajándéka, akik azt megérdemlik, vagy nem? Gyakran emlegette már akkor: "Én vagyok Salvador Dalí. És ez a legszörnyűbb betegség." A könyv ezzel a történettel végződik: szintén utolsó évében kinn üldögélt háza kertjében, amikor megjelent a híres kétfedelű repülőgép, amely mindig ott körözöttt az égen, és az "Isten hozta Dalí földjén" feliratot húzta maga mögött. A reszkető kezű aggastyán felkiáltott:
"-Hol van Dalí földje?-hörögte.-Ki az a Dalí?"
Talán halála után egy nagy tojásban született újjá, immár teljesen tiszta lényként, és úgy él tovább valahol, egy dimenzióban, ami innen nézve szürreálisnak hat. Talán ott van az igazi földje, és mindig is ott volt, és ott volt ő maga is, ahova hazatért.
Ezek után pedig jöjjön még két ötcsillagos történet Lauryssenstől(Azért, hogy ezeknek minden részlete igaz-e, nem vállalok kezességet, azonban a fő motívumok több személy által megerősítettek.):
"A történet Dalí mindennapos sziesztája után a lakosztályában kezdődött a NY-i St. Regis Hotelban. Az államfők számára fenntartott hatalmas, fényűző lakosztályban szállt meg, tele lefügönyözött tükrökkel, hatalmas ablakokkal. Dalí remek formában volt, fel-alá cikázott a szobákban, egyszerre több dologgal is foglalkozott. A bőre napbarnított volt, élénk barna szeme ragyogott. Örökké felfelő meredő bajuszának a hegye csillogott a kristálycsillárban égő száz gyertya fényében. Tengernyi virág volt a lakosztályban. A csillárba Dalí Port Lligatból származó szikladarabokat és Cadaquésből naponta küldött friss tojásokat illesztett. Kalandos kedvében volt, így embereinek leadta szokásos kívánságlistáját: szerezzenek egy csavargót, aki tökéletesen beszél oroszul; hozzák oda New York legszebb, androgün, angyali külsejű színésznőcskéit és modelljeit, balerinákat, egy lányt, aki szeret fejen állni, néhány magas, hivatásos homoszexuálist, kopasz hermafroditákat, egy albínó púpost, és egy olyan kövér embert, akinek a hájtól a szemét sem lehet látni.
Ultra elmondása szerint Dalí fekete cowboyinget viselt. Mezítláb volt, fonott katalán sarut viselt, melyet fekete szalagokkal rögzített a bokájához. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyöket, beáradt a napfény. "Parrrtit rrrendezünk-mondta Dalí.( Dalí erős akcentussal beszélt angolul, és ezen a nyelven, de spanyolol, katalánul és franciául is feltűnően elhúzott r-kel beszélt általában.-a szerk.)-Hívj meg két Nobel-díjast is, lehetőleg Crickkket és Watsont! Ők ismerik a DNS titkát!" Valahonnan elővarázsolt egy filctollat, a tapétára rajzolt egy kettős DNS-spirált, és aláírta. "Crick és Watson zsenik"-mondta. A zsebéből egy élő homárt húzott elő. A homárt folyékony aranyba mártották. "Az ő felfedezésük fontosabb, mint a tűz, a kerrrék és az írrrott ábécé feltalálása. Bevonulnak a törrrténelembe, ahogy Dalí is." A Nobel-díjasok megérkeztek, kíváncsian várva a találkozást a világ leghíresebb élő művészével, Dalí pedig zöldbabpürét rendelt. "Egyétek meg!-parancsolt rájuk.-A zöldbab táplálja a deee-oxxxí-rrriii-booo-nuklik-savvat! Egyetek! Gyorrrsan egyetek! Túl soványak vagytok! Nekem órrriások kellenek! Nekem kövérrr emberrrek kellenek! Törrrpék és szörrrnyetegek!" Crick és watson érthetően zavarba jöttek. Hirtelen eszükbe jutott, hogy indul a gépük, és gyorsan menekülőre fogták. Az is lehet, hogy a Nobel-díjasok nem esznek zöldbabot, tette hozzá Ultra Violet. Dalí emberei a létező legcsúnyább alakokat szedték össze NY sikátoraiból: torz törpéket, nyomorék vietnami veteránokat, menthetetlen alkoholistákat, ikreket, transzvesztitákat, kopasz kosárlabdázókat, hosszú hajú hippiket. Körülmetélt férfiakról szó sem lehetett: Dalí ellenezte a körülmetélést. Mindig azt mondta: a görög szobrok sincsenek körülmetélve.
Gálánsan a lakosztályába vezette őket, majd parancsokat kezdett osztogatni, akár egy hadúr. A színésznőknek és a kifutók szupersztárjainak négykézláb kellett a földön mászni, a hátukon vízmértéket egyensúlyozva, a fenekükből szikrázó csillagszórók álltak ki. Miközben az egyik manöken vetkőzött-később egy híres filmsztár felesége lett-,Dalí a nő lábujját nyalogatta. NY legszebb selyemfiúi letolták a nadrágjukat, nedves agyagtömbökre ültek, Dalí pedig aláírta és bekereteztette gyönyörű fenekük lenyomatát. A terem közepén egy fehér csődör pezsgőt ivott egy ezüstvödörből. Egy tálcán tehén-, birka- és kecskeszemeket kínáltak körbe. Dalí nevet is adott ezeknek a délutáni partiknak. Az ő szexcirkuszának vagy szenvedélybalettjének nevezte el őket.A cowboyinget és a katalán sarut leszámítva Dalí Mikulásnak volt öltözve, ezenkívül piros bohócorrot viselt, és egy apró zászlót lengetett-a
csillagos-sávos lobogót. A törpék, az alkoholisták és a vietnámi veteránok kokaint szipantottak és közösültek a kifutók sztárjaival. Valahányszor valakinek orgazmusa volt, Dalí elragadtatottan kiáltotta franciául: "Brrravo! C'est magnifique!", elnyújtva minden egyes magánhangzót, miközben a lányok azt sikítozták: "Az isteni Dalíért teszem!" Dalí senkit sem kefélt meg. Nem, ő lehunyta a szemét, nagyokat szellentett, és vadul maszturbált. A szexcirkusz maga volt a színpompás káosz. Gala áhítattal hallgatta, ahogy az orosz csavargó Tolsztojt olvasott fel. Aztán bökött egyet rajta a cipője orrával, és lefeküdt vele. Képzeld, pedig már hetvenen felül volt! Egy átlagos napon Gala több férfival is lefeküdt, és állítólag neki voltak a legjobban fizetett szeretői a történelem során, mivel kisméretű de eredeti eredeti Dalí-képeket kaptak cserébe szolgálataikért. Ultra elbeszélése szerint Gala fekete bársony Miki egér-masnit viselt a parókáján. Borzalmasan nézett ki. Plasztikai műtétek sora után ő maga is szürrealista műalkotássá vált. "Galának több pénz kell!"-kiabálta. Döf-döf-döf a cipője orrával, majd újra szex. Egy festett arcú harlekin egykerekű biciklin kerekezett körbe-körbe a teremben. Leborította a tálcányi tehénszemet, a szemgolyók a padlóra hullottak és szanaszét gurultak. Egy kígyónő cigarettára gyújtott. Hihetetlen pózba facsarta a testét, és a cigarettát a hüvelyébe illesztette. Izmait megfeszítve a hüvelyével szippantott egyet, majd a végbélnyílásán át fújta ki a füstöt. "Brrravo!-kiáltotta Dalí.-Brrravissimo!" Azok közül, akik alávetették magukat Dalí szexuális megaláztatásainak, azóta többen híresek lettek. Még Marilyn Monroe-t is felkérte, csatlakozzon a szexcirkuszához, de ő visszautasította. (...) Ultra Violet elmesélte, hogy Dalí a péniszét a limuzinjának becézte. Állítólag azonban korántsem limuzin volt, hanem inkább egy Fiat 500-as. A sliccét garázsnak hívta. A hórihorgas, kopaszodó Dado Ruspoli jött ki a fürdőszobából. Klasszikus arcélű olasz nemes volt, neki volt a legnagyobb erektált farka egész Európában. Huszonhét centiméter! Dalí a szexcirkuszát a legapróbb részletekig megtervezte. Ultrához így szólt:" Te vagy a jeggy-zőm! Írrrj le mindent! Minden orrrgazmust, minden kúrrrást fel kell jegyezned az utókorrr számárrra!" Egy főkönyvbe jegyezte fel Dado nevét,és átvette tőle a nevezési díjat. Ezután az olasz nemes seggbe dugta a manökent. Dalí ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen ellenőrizze, megtörténik-e a behatolás, őt persze nem lehetett átverni. Az orrát Dado hatalmas farka és a lány feneke közé dugva Salvador Dalí kicipzározta a garázsát, elővette Fiat 500-asát, majd hörögve, zihálva maszturbálni kezdett. Az égre emelte a szemét. Két perc elteltével felordított, a teste összerándult, és péniszéből habos sperma cseppent ki, akár a forró tej, amikor kifut. Ezzel véget ért az előadás. A termeben fojtogató cigarettafüst terjengett. Távozás előtt minden résztvevő kapott egy Dalí által aláírt, bekeretezett oklevelet. "
"Csak két szoba volt Dalí házában, amelyet mindig zárva tartottak-folytatta Captain Moore.-A titkos műterem és a kerti galambdúc, amelynek tetejét hatalmas fehér tojás díszíti. Ez utóbbi is titkos helyiség, mivel ez Dalí privát szexbudoárja, itt tartja bámulatos keménypornó- és szexkellékgyűjteményét: videókat, Playboy, a Hustler és a melegmagazinok példányait, műpéniszeket, vibrátorokat...Mindenféle formájú és méretű műpénisze volt az anális behatoláshoz, és amíg viszonylag jó erőben volt, napi rendszerességgel használta is őket önmagán. Hogy műpéniszeit személyesebbé, emberibbé tegye, Dalí aprólékos gonddal történelmi személyek portréit festette az oldalukra: a pápa, Kennedy elnök, Charles de Gaulle, Mao Ce-tung, Fidel Castro, sőt még Teréz anya képét is, aki Dalí szerint férfi volt. "Képzőművészeti péniszeknek" nevezte őket. A legnagyobb, fekete latex műpéniszt Adolf Hitler arcképe díszítette. Egyszer néhány órára bezárkózott titkos szexbudoárjába, utána fájdalmas arccal, roggyant lábakkal, a fenekét tapogatva csoszogott elő. "Mi történt, maestro?", kérdeztem tőle. Dalí vágott egy grimaszt. "Hitler tehet mindenről!"-nyögte. "
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)