Mostanra világossá vált, időnként esedékes írnom valami kellemesen botrányos történetet, már csak hozzájárulásként is a mai kulturális szociális bloggerjólét GDP-jéhez, hiszen mivel mással lehetne növelni a hozzáadott értéket, ha nem egy nyers hangvételű tizennyolc-plusz gyöngyszemmel, amelyet oly szívesen olvas boldog-boldogtalan, függetlenül attól, hogy vállalja-e vagy sem. S mit tagadnám, nálam is becsúszik néha egy-egy erkölcstelen szemét a sok, ronggyá olvasott Danielle Steel mellé! Nem beszélve saját-roppant fontos, ezt mindig hangsúlyoznom kell, mert hajlamosak nem elhinni, kedveseim, nem is értem, miért-népszerűségemről és féltő módon becsben tartott hírhedtségem állandó ápolásáról.
Ez kell nekem, ez kell a népnek, nosza hát!
Nem kell sokat töprengenem az emlékeim között, hogy felidézzem azt az estét. Hat évvel ezelőtt....ó, igen, még üde, hamvas kislány voltam. Igaz, annak idején aligha gondoltam ezt magamról és azon sem morfondíroztam túl sokat hogy mások hogyan vélekednek rólam. Akkoriban kezdett kibontakozni személyiségem, melynek súlyos és viszontagságos folyamatát lázadó gruftiként láttam jónak megélni, még ha ennek nem is voltam tudatában. Nem tudom, mitől függ az, hogy valaki -ha az oly divatos kifejezéssel akarok élni -kinövi az efféle hozzáállását a körülötte lévő világhoz, és normális emberré válik majdan vagy nem növi ki, hanem mindig ugyanolyan lázadó marad a szívében, még ha a (ilyen értelemben véve lényegtelen) külsőségeket nagyrészt el is hagyja, illetve súrlódásmentesség és élhető élet szempontjából megtanul beépülni a rendszerbe (és belülről bomlasztani azt, háhá), vagy kihasználni egyes lehetőségeket.
Szóval békés, tündi-bündi antiszociálisként éltem napjaim. Az a fajta tinédzser voltam, aki szeretett elvonulni és egyedül lenni, olvasni, alkotni, elmerülni saját mélységeiben, de ugyanakkor szórakozni is a barátaival. A barátaival, akikből kevés volt, de annál értékesebbek.
Egy ilyen értékes barátommal-ki történetesen a legértékesebb volt és ma is az (mi sem lehetne nagyobb bizonyíték rá, hogy néha találhat az ember kincset) indultunk el egy szép nyári napon partizni, mint rendesen. Némiképp kényelmetlen körülmény volt azonban, hogy kisvárosi leánykákként a háromnegyed óra utazásnyira lévő nagyvárosba jártunk kirúgni a hámból, ahol egyébként fantasztikus gimnáziumi éveinket is töltöttük. (Sajnos nem egy iskolában.) Mindazonáltal a megszokás nagy hatalom, így különösebb lelki, illetve fizikai megrázkódtatást nem okozott bennünk, hogy ez így működött és hogy ennek keretében általában késő hajnalban vonattal kellett hazautaznunk.
Persze, persze két üde, hamvas kislánynak vigyázni kell hajnalban az utcán magára, mert sok veszély leselkedik minden sarkon, mert az anyu meg az apu azt mondta hogy sok rossz ember van és csúnya bácsi, (illetőleg néni) és mi ezt készségesen el is hisszük nekik, annak ellenére, hogy szerencsére nem volt olyan eset, amikor ez be is bizonyosodott. Egészen addig az estéig. Bár itt leszögezném,-még mielőtt valaki valami rosszra gondolna és sokkot kapna a rémülettől-olyan téren alapvetően nem tekinthető bebizonyosodásnak, hogy bármi nemű bajunk esett volna, inkább tekinthető egy intő tanúságnak hogy eljussunk a saját empírikus úton szerzett felismerésünkhöz: valóban vigyázni kell magunkra. (És hogy továbbá milyen alacsony az a bizonyos kerítés.) Nem mintha bármelyikünk felelőtlen naiva lett volna azelőtt: nagyon is odafigyeltünk, csak másképpen. Ez mindössze annyit jelentett, hogy két végletként operáltunk, pozitív szemszögből fogalmazva: jól kiegészítettük egymást. Míg ő volt a paranoiás rettegő, aki akkor sürgetett kétségbeesetten, hogy menjünk gyorsabban egy echte sötét utcán, mikor 500 méterre mögöttünk, -5 km/h óra sebességgel jött utánunk 4-5 békés, beszélgető fiatalember, én a higgadt, éber toronyőr szerepét töltöttem be, még részegen is, akinek az volt a jelszava hogy még akkor se pánikoljunk be, ha esetleg van rá okunk, sőt, főleg akkor ne. Mellesleg meg úgy voltam vele, hogy bulizni jöttem, nem fosni, és eme tétel akkor is érvényben van ha éppen ez idő alatt egy sötét utcán sétálunk kettecskén, vagy amikor utazunk hazafelé a vonaton. Ettől függetlenül az utóbb említett fázisban már óhatatlanul a toronyőr szerepemre helyeződött a hangsúly, és nirvanai nyugodtság szállt belém, míg a parti ideje alatt azért olykor vadul szétcsaptam magam, tekintve hogy a (rituális, kedvenc) helyen, ahova jártunk, többi barátunk között kevésbé volt szükséges arra koncentrálni, hogy valaki például mindjárt jön, leüt hátulról , bevonszol a kocsijába, kivájja a vesémet és eladja egy arabnak.
A hajnali vonatállomást csak azért utáltam kevésbé, mint a nappalit, mert hajnal volt, alig volt ember és a madarak csiripeltek. Tudniillik mióta az eszemet tudom, mániákusan viszolygok a vonatoktól, és csak akkor utazom eme járművel, ha nincs más választásom. A hajnali vonatállomásnak viszont épp az említettek miatt volt egy érdekes hangulata, ami vonzott. Vonzott az is, hogy olyan idegen volt az egész és veszélyes. Hogy tudtam, addig míg nem otthon vagyok, nem vagyok biztonságban. Tetszett nekem ez az érzés legbelül. A barátnőmnek nem szóltam róla, meg akkor még ez egyébként sem fogalmazódott meg bennem konkrétan.
Egyébként a hajnali vonatállomáson legtöbbször hozzánk hasonló, buliból hazatérő fiatalok voltak megtalálhatóak, akik viszont a hasonlóságot ezzel a kategóriával ki is merítették, mert általában olyanokkal akadtunk össze, akik a helyi elektronikus tánczenét, mint profilként alapul vett elemet használó szórakoztatóipari egységeket látogatták, annak minden negatív sztereotipikus hozadékával együtt, magában foglalva például a hangos véleménynyilvánítást rólunk, egy-egy "Haláááál" , "Gyááász" vagy olykor egy aggodalmaskodóbb "Mi van veletek?!" kíséretében. Megfordultak továbbá melegedő hajéktalanok, botladozó alkoholisták, és az emberben nem épp biztonságérzetet keltő biztonsági őrök. Egy alkalommal a padon vártunk leamortizáltan a vonatra olyan 3: 15 körül, amikor odalépett hozzánk egy középkorú férfi azzal, hogy most szabadult 10 év után és aprót kért. Nem derült ki, hogy ez csak marketingszöveg volt-e vagy tényleg, de bőkezűek voltunk. Említhetnék még pár hasonló esetet, de történetünk ezúttal másról szól.
Minden a megszokott volt akkor is. A vonat 3:30-kor indult. 20 körül azt hiszem, már fel is szálltunk rá. Nem volt senki a kocsiban. Csend volt és nyugalom. Nagyon kimerültek voltunk, leültünk egymás mellé, és a barátnőm pár perc múlva fejét az ablakra hajtva ( ő ült belülre) el is szenderedett. Gyakran aludt máskor is. A szememet én is behunytam időnként, de nem tudtam elaludni és nem is aludhattam, mert egyszer le is kellett szállni, az pedig messze nem a végállomás volt. Emlegettük néha, hogy mi lenne, ha úgy elaludnánk, hogy csak akkor kelnénk fel, de nem boncolgattuk sokáig a témát.
Lassan elindult a vonat, és én néztem ki a fejemből, üresen. Nem gondoltam semmire. Az utolsó pillanatban három fiú pattant fel a kocsira, még épp, hogy érkeztek felszállni. Itt szakadt vége a csendnek. Alighanem a fentiekben taglalt szubkultúra titánjait erősítették. Fiatal, jellegtelen arcú, magas, és viszonylag vékony volt mindhárom. Velünk egyidősek lehettek. Állapotukat tekintve annyi bizonyos, hogy részegek voltak, méghozzá a lehető legmaximálisabb mértékben, de megnyilvánulásaik, viselkedésük alapján gyanús volt, hogy még egyéb dolgok is vannak a szervezetükben. Finoman szólok, ha azt mondom, zavaróan hangosak voltak. A barátnőm is felkelt, egymásra néztünk és vágtunk egy sokatmondó fintort, de annyira ki volt ütve hogy vissza is aludt. Kényelmetlenül éreztem magam, mert láttam, hogy állandóan bámulnak, de próbáltam nem törődni vele és behunytam a szemem, gondoltam az jobb lesz, ahelyett hogy csúnyán nézek rájuk minden fél percben, amikor már nem bírom hogy engem néznek. Nem tudom, a vizualitás hogyan valósult meg akkor náluk mellesleg, de észrevették, hogy undorral tekintek feléjük. Azt hiszem, kommunikálni szerettek volna, talán még mondtak is valamit, de nem voltam nyitott a társalgásra. Hallottam pár perc múlva, hogy azt vitatják, nem sokára le kell szállniuk. (Ezen a ponton már elkezdtem örülni magamban.) El is kezdtek kifelé haladni, de nem ment a dolog gyorsan és zökkenőmentesen. Közben megint felénk is szóltak valamit, de ezekre sem emlékszem, vagy talán nem is értettem őket, mert az artikulálatlan beszédük inkább marhabőgésre emlékeztetett. Egyszer kinyitottam a szemem és láttam, hogy már kinn állnak a vonatajtó előtt. Visszacsuktam a szemem. Gondoltam magambam el se hiszem, hogy ezek a barmok leszállnak. A vonat már kezdett fékezni. Ekkor hallottam hogy az egyik fiú kiabál a másiknak:
-Bazmeeeg, gyere már te állat, mit csinálsz!
Csönd.
Semmit nem hallottam, csak ahogy továbbra is megy a hangoskodás távolabbról. Nem akartam kinyitni a szemem, mégis valami arra késztetett hogy kinyissam.
Az egyik fiú ott állt előttem, a farkát tartotta a kezében és éppen a számba akarta tenni. Hátrahőköltem és döbbenetemben felkiáltottam:
-Mi a fasz?!
Erre felkelt a barátnőm, aki félkómásan megszólalt:
-Mit akar ez a nyomorék? Takarodjon már.
Közben messzebb, a másik kocsiban észrevettem a kalauzt, aki kikerekedett szemekkel próbálta felmérni, mi folyik ott.
Ekkor a fiú vehemensen előrenyomult, én meg fogtam és teljes erőmből ellöktem magamtól, minek hatására majdnem az ajtóig elesett, ami körülbelül 4 méterre volt. A vonat közben már megállt és a két fiú épp már szállt le, mikor a harmadiknak is sikerült összekotornia magát ahhoz, hogy leszálljon. Szoborrá meredve néztem utánuk.
Közben a barátnőm hitetlenkedett-még mindig félálmos állapotban, szerencsére emiatt fel sem fogta teljes realitásában a történteket- hogy mi volt ez a jelenet, viszont még ezek után is visszaaludt. Örömmel nyugtáztam magamban, hogy nem rémült meg, én viszont nem tudtam behunyni a szemem többet.
Kisvártatva belépett a kalauz. Körülbelül 32 év körüli, alacsony, zömök testalkatú férfi volt, az arca leginkább egy disznóéra hasonlított. Elkérte a jegyünket, de barátnőmet nem keltettem fel, hanem elvettem tőle a jegyet és odaadtam. A kalauz aláírta, majd elkezdett mutogatni a kezével jobbra és így szólt:
-Gyere oda egy kicsit, kérdezek valamit!
Nem igazán értettem a helyzetet, tétován felálltam és követtem. Közben arra gondoltam, hogy valószínűleg ki akar kérdezni az előbbiről, hogy mi történt és hogy jól vagyok-e, meg ilyesmi. A másik ajtó előtti legelső üléshez ment. Mondta, hogy üljek le. Leültem. Ő is leült, velem szemben, komótosan helyezkedett el és feltűnt, hogy enyhe terpeszre nyitotta a lábait. Szótlanul nézett egy pillanatig, aztán azt kérdezte:
- Mit csináltál annak a fiúnak?
- Tessék? -kérdeztem vissza.
- Mit csináltál?- kérdezte újra.
- Semmit.
- De láttam.
- Semmit, nem hagyott békén, részeg volt és meglöktem.
- Nagyon szép vagy.
Kezdtem félelmet érezni, de arra koncentráltam, hogy ez ne látszódjon és maradjak higgadt.
- Köszönöm.-reagáltam.-Most szeretnék visszaülni a barátnőmhöz.
- Nem nézhetlek meg? -közben nagyobb terpeszre nyitotta a lábait és előrébb fészkelődött az ülésen. Nem tudom pontosan mit akart látni, de nem is akartam megtudni. Mozdulatlanul ültem előtte, üveges tekintettel meredtem az arcára, amelyről egy undorítóan perverz tekintet sütött rám. Furcsa, de amiatt is külön taszítást keltett bennem, hogy arra gondoltam hogy egy ilyen ember mi vonzót találhat egy magamfajta lányban,aki boszorkánynak öltözve, hosszú fekete szoknyában, testét szinte teljesen elfedve, fekete szemfestékben és sötétvörös rúzsban ül előtte? Tudom, hogy ez hülye kérdés, mert utólag diagnosztizáltam, hogy kis túlzással élve talán szinte mindegy lett volna neki, szegény, kiéhezett szatírnak, csak nőnemű legyen az illető, akiről azt hiszi, hogy az imént szopott le egy részeg drogos suttyót, és ezért minimum vele is ezt teszi majd. Aztán attól lehet, hogy leginkább az ilyen típusú nőkre izgul, de ez már csak részletkérdés, és soha nem is tudom már meg, hála az égnek.
- Szeretnék visszaülni a barátnőmhöz, mert vár rám.-válaszoltam neki. Feszülten figyeltem, hogy mit reagál. Arra is fel voltam készülve, hogy elszakad nála a cérna valahogy.
-Jó, rendben.-ezzel felállt és elindult kifelé. Nem nézett hátra.
Én is felálltam és visszamentem a helyemre.
Barátnőmnek ezt csak akkor meséltem el, miután leszálltunk. Akkor már nem láttam a kalauzt.
Idő közben kivilágosodott.
Sétáltunk haza az éledező utcákon, miközben libabőrösek lettünk a csípős reggeltől.
