Pretty-deluxe edition from 2007

(based on the true story of the Korn song 'Pretty' from Follow the leader(1998))

Semmit nem éreztem.
Csak feküdtem ott.
A hideg kövön, és bámultam a semmibe kicsi szemeimmel.
11 hónapos voltam.

Lehetséges az, hogy ennyi éves fejjel emlékezzem ennek a napnak minden részletére?! Igen. A test egy fizikai burok. Ha ez megsérül, fájdalmat okoz, de elmúlik. A sebek begyógyulnak. De a lélek fájdalma soha. Az idő nagy úr, sok mindent helyre hozhat, jobb formába állíthat, de a tüske mindig megmarad. És ez a tüske sok-sok év múltával is hatással van jelentős dolgokra. Ezért emlékszem. Ezért vagyok ma az, ami. Ez lett belőlem. Az Ő hibája . Igen. Csak az övé. És én nem tudtam megvédeni magam. Kicsi voltam.

Szerettem a kiságyamat. Olyan meleg volt és puha. Hosszú órákat szundikáltam benne. Aztán jött anyuci, óvatosan kivett és megölelt és megetetett. Szerettem anyucit. A szobám is nagyon szép volt. Az én saját szobám, amit anyuci meg apuci már félévvel születésem előtt berendeztek a számomra. Barátságos volt. Tündéri. Mennyire szeretem ezt a szót. Rám is illett…aranyos gyerek voltam: angyali, szőke göndör copfok, kék szemek, kis kövérkés, vaskos lábak, piros-pozsgás arcocska-maga az Ártatlanság…szinte már túl tökéletes ahhoz, hogy a valóságnak megfeleljen. Ez nem volt így jól: muszáj volt megtudnom, mit is jelent ez: Élet. Szerettem apucit is. Mindig mosolygott rám. Amikor anyuci öltöztetett és fürdetett, ő csak ült, és hosszasan nézett. És emlékszem, mindig úgy csillogott a szeme. Amikor egyedül voltunk, akkor mindig játszott velem. Sokféle játékot. Ölelgetett, meg puszilgatott, levette a ruhácskáimat…nagyon vicces volt…hi hi…és…aztán…utána mindig simogatta a lábacskámat meg azt a valamit, ami a lábacskáim között volt…az kicsit furcsa érzés volt…azt a játékot nem értettem, de örültem, mert láttam, hogy apucinak nagyon tetszik. És amikor nagyon-nagyon tetszett neki, akkor mindig ő is leöltözött…hihi…mókás volt…és elővette azt a nagy valamit…ami nem tudom hogy miért volt neki… De amikor megjött anyuci, abba kellett hagynunk, mert azt mondta apuci, anyucinak nem tetszene ez a játék. Egy éjjel kiságyamban csucsultam mélyen…de hirtelen felkeltem..zajokat hallottam. Anyuci hangját, ami furcsa volt. Apucira is emlékszem: nevetett. Kimásztam…végig a folyóson, egyenesen a szobájukba. Anyuci a földön aludt, de nem értettem miért volt a nyitva a szeme, és miért volt alatta meg körülötte valami nagy vörös tócsa. Apuci ott állt melette, és még akkor is nevetett, és egy hosszú, fénylő dolgot fogott a kezében, amin olyan színű foltok voltak, mint az a tócsa. Nem értettem… …de emlékszem, akkor, abban a pillanatban először rossz érzésem támadt. Elkezdtem félni. Attól a csillogástól a szemében. Csak ott állt és rám bámult. Ijesztő volt. Aztán elidult felém, és én féltem. Először életemben. Megragadott és lehajított az ágyra. Levette a nadrágját, közben rólam is lerángatta a ruhákat, majd hátrarakta a lábaimat a nyakamba, mint egy rongybabának, és megbaszott. Sokáig csinálta. Fájt. Folyt a vérem. Nagyon. Őt nem érdekelte. Amikor befejezte, megfogott, elvitt és behajított a fürdőszobába. Kiment és becsukta az ajtót.

Semmit nem éreztem.
Csak feküdtem ott.
A hideg kövön, és bámultam a semmibe kicsi szemeimmel.
11 hónapos voltam.

Inner existence

At that moment I had realized I was just awake…lying on the bed, gazing at the darkness above me. My head was empty. I felt painful nothingness in my veins. Suddenly I got up, took my coat and left my room. The tiny room I was hiring from an old man. I liked Mr. Mind in a really serious way. He was a cool old man. It was winter-time, when I moved to that house and got to know him. We had already taken to each other at the beginning. I had never seen Mr. Mind during the whole day, but in the early evenings we usually sat together by the reason of drinking some wine. He told me several stories about his life and we generally talked about the world, which was surrounding us. That night I didn’t met Mr. Mind. I was just wondering where he could be…walking the streets near the river of the town and thinking. Everything was covered by the snow. The cold ran through my body again and again. It was so magnificient and freshing feeling. Only me, nobody else. Only standing alone next to to the water, looking at the black sky.

Nothing else…nothing matters.

************

Time had passed and I realized, I was still there.

’Now I must go’-I thought, and started to walk home. Home? What a strange expression. What’s the real meaning of that word? –I was wandering and wondering.

************

’Where am I? ’asked myself , and my heart slowly became icier than the air.

I was standing there. In front of the place where Mr. Mind’s house used to be. But there was no house. There was nothing. I was afraid and desparateness was crawlig up on my whole presence with a vicious smile on its vicious face.

Darkness…swallowing…drowning…falling…just asked again”Where is Mr.Mind’s house?” and after this question turned to that question: ’Who is Mr.Mind?’ and finally: ’Who am I?’

In memoriam Ady&Latinovits

A szentek szentje

...-Barátom, Istennek házába belépve, mit érzel? Elönti a szíved az alázat és a gyönyörűség? A mindenekfelett álló, fenséges hit?
-Barátom, én az Istennek házába belépve vak embereket látok, akik gondolkodásra képtelenek, megbűvöltek, mert ostobák. Gyávákat látok s gyámoltalanokat, akik menekülnek félelmeik szülte félelem-életük elől, s azt hiszik, itt megbújhatnak, elkerüli őket sorsuk keze. És zsarnokokat látok, démonoknak cimboráit, bárányarcú rókalelkűeket, haszonleső hazugokat, kik anyagi javak szolgái csupán, nem Istené, mégis hitet mímelnek, mert így uralkodhatnak az ostobák és a gyávák felett. Ha nincs min uralkodni, nincs hatalom sem. Istennek házába belépve az emberi társadalmat látom, az anyagi világot. Mind egyformák, mind ugyanazt teszik, ugyanazt mondják. Szól az egyik, s másiknak mintha csak visszhangja volna. Mintha kiszállt volna belőlük a saját lelkük. Barátom, én nem így hiszek. Boldog vagyok, hogy van Isten, és vigyáz rám, mellettem áll. Azért áll mellettem, mert hiszek önmagamban. Mert nem menekülök, járom az utat ami előttem van, és nem fordulok vissza. Ha hibázok, másodszorra nem úgy teszek, mint előtte. Isten bennem él. Ott van mindenben. A fákban, a vízben, a virágokban, a kenyérben, amit eszek. "Isten" maga az élet. Aki ezt tudja, igazán tud mosolyogni. Szívből. Ha majd Istennek házába belépve valódi mosolyokat fogok látni az emberek arcán, és sok-sok saját formával és szépséggel rendelkező lelket, akkor majd, barátom, elönti a szívem az alázat és a gyönyörűség. A mindenekfelett álló, fenséges hit.

"Mielőtt a szentek szentjébe lépsz, le kell vetned a cipődet, de nemcsak a cipődet, mindent: úti ruhád-poggyászod, és ha már meztelen vagy, a meztelenséget, és mindazt, ami annak burka alatt van, és ami az alatt rejtőzik, azt is egészen, aztán lényed magvát, és a benne búvó magot is, s ha maradt belőled valami, még azt is, majd annak is a maradékát, s le kell vetned végül a fényt is, amit múlhatatlan tüzed áraszt. Csak a pőre láng az, amit felszív és felszívhat végre a szentek szentje, ennek az emésztő egyesülésnek egyik sem tud ellenállni." /Franz Kafka-"Az oktávfüzetekből"/

Illusion of love?

(2009 november)

I see desire in your eyes

So damn beautiful

Butterflies are makin’ love in my mind

It’s just so wonderful

I’m hearing rustling of wings

As they’re singing their little melody

Floating and jumping round and round

Until the last hour…the last mile

Sea of flowers are growing from the ground

Army of eagles are fyling in the sky

I’m sitting on a cloud

Looking down on the heavenly sight

I don’t wanna do anything but to touch you

I don’t wanna hear anything but your voice

I don’t wanna see anything but your face

…going to the surface

…for you.

Bowie bácsi karöltve a NIN-nel, TR még jóképű férfiúi korszakában testesíti meg Amerikát

Kedves Naplóm!

Vasárnap van, és már megint későn keltem föl. Ez még önmagában nem lenne baj,
de hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy vasárnaponként van jelenésem
Dr. Kruegernél. Késésben voltam, mint általában. Szedtem is a lábam odafelé,
ahogy csak bírtam. Amikor beléptem az irodájába, ő már a kandallója mellett
üldögélt a székén, és egy pohár bort kortyolgatott. Vidáman üdvözölt, és
hellyel kínált, semminemű megjegyzést nem tett sokadik késésemre sem.
Dr. Krueger egy nem mindennapi pszichiáter volt. Olyan kisugárzással
rendelkezett, amit nem sok más orvos tudhat magáénak, meg egyáltalán:
nem sok más ember. Ezek után az sem meglepő talán, ha kijelentem, gyógyító
módszerei és némiképp eltértek a megszokottól...
Ennek köszönhetően már a kezdetekben hamar el tudtam engedni magam, gyorsan
feloldódtam, így nem kellett hozzá sok idő, hogy érezzem a jótékony hatását
a kezeléseknek. A maival sem volt ez másképp. Azonban a mai napom vége máshogy alakult, mint a többi. Nem várt fordulatot vett...az életem. Amiről azt hittem csak, hogy az életem.
Kora este csöngettek a lakásomon. Ajtót nyitottam, és egy magas, fekete szövet
kabátot viselő férfi köszöntött:
-Szép jó estét kívánok, elnézést a zavarásért hölgyem, Jack Dull nyomozó
vagyok, bemehetnék pár percre?
Lehetetlen volt elrejteni meglepettségemet, de mindenesetre próbáltam uralkodni rajta.
-Persze, fáradjon csak be, üljön le.
Miután megkínáltam egy csésze kávéval, afelől érdeklődtem, mégis mi járatban van itt.
-Nemrég, körülbelül egy hónapja tudomást szereztünk arról, hogy szeretett
városunkba tévedt, és már jó ideje itt bújkál egy roppant veszélyes bűnöző, aki 10 évvel
ezelőtt megszökött az elmegyógyintézetből.
-Ne mondja! Édes Istenem! Ez hihetetlen? Mégis miféle bűnöző?
-Egy sorozatgyilkosról van szó. Eddig 30 ember halála szárad a lelkén.
Mindegyiket különbözőképpen, válogatott eszközökkel ölte meg, rituális módon. De ami még érdekesebb és elképesztőbb, az az, hogy sok olyan áldozat volt, akivel huzamosabb ideig nem végzett, hanem fogva tartotta, és ezalatt az idő alatt többféle módon elérte azt, hogy a cinkosa, vagy valamiben a segítője legyen, vagy hogy egyszerűen csak birtokolhassa valahogyan. Nem viccelek, ezek közül több olyan személy volt, akinek annyira megbomlott
az elméje a trauma hatására, hogy önszántából állt be mellé és csak hamvai maradtak meg régi önmagának.
-Ez borzalmas!
A neve Vincent Wayne. 15 éve egy véletlen folytán elfogták, 5 évig
kezelték a pszichiátria zárt osztályán, de mint említettem, sikerült elszabadulnia, és
azóta-őszintén szólva-csak tapogatózunk a sötétben. Eszméletlenül profi a fickó.
10 éve úgy álcázza magát, és olyan személyazonosság mögé bújik, hogy egyszerűen
képtelenség rájönni, ki ő valójában, és hol van pontosan. Mióta szökésben van,
13 embert ölt meg. Emiatt is csodálkozom, hölgyem, hogy Ön még nem hallott
az esetről, hiszen mióta itt tartózkodik, már eltűnt egy ember. Nem tudjuk
biztosan, hogy még életben van-e, vagy sem, de minden jel erre mutat.
Mindenkit óva intettünk attól, hogy egyedül mászkáljon az utcán éjjel, vagy idegenekkel
ismerkedjen. Ön nem néz televíziót, vagy nem hallgat rádiót kisasszony, már
ne haragudjon?
-Sajnálom, Mr. Dull, de azt kell mondanom, nem. Tudja, egy ideje komoly
pszichés problémáim adódtak, és a pszichiáterem azt ajánlotta, ne ilyenekkel
töltsem az időm, mert ártalmas lehet. Sőt mi több, még a városba sem nagyon
járok ki.
-Ó,nagyon sajnálom. Bocsásson meg. Nem szeretnék
tolakodó lenni, ezért inkább térjünk át a tárgyra. Van arról elképzelése,
hogy konkrétan mi célból vagyok most itt?
-Nem, uram, izgatottan várom, hogy feltárja nekem ezt a rejtélyt.
-Hölgyem, úgy vélem, most is zavart állapotban lehet, máskülönben már
ki kellett volna találnia.
-Valóban? Röstellem magam, de fogalmam sincs róla.
-Hmm, mert azt képtelenségnek tartom hogy a főbérlője nem beszélt Önnek erről.
Ez etikai kötelesség lenne, sőt.
-Na, most már kezdek felettébb kíváncsi lenni, légyszíves akkor könnyítsen
rajtam!
-Arról van szó, kisasszony, hogy az a bizonyos személy, akit Wayne itt
először elrabolt, az az Ön lakásának előző albérlője volt. Ön mikor is
költözött ide?
-Micsoda? Ugye csak viccel? Semmit nem tudtam erről. Be kell vallanom
őszintén, hogy már nem is emlékszem pontosan, mikor költöztem ide, úgy
egy hónapja lehetett.
-Igen...körülbelül. Ugyanis információim szerint Ön közvetlenül az eset
megtörténte után már igénybe vette ezt a helyet.
-Uramisten! Esküszöm, nem szólt nekem senki. Ha ezt tudom, nem költözök ide.
De azért, Mr. Dull, mondja meg őszintén, igaz nem innen rabolták el azt az
illetőt?
-Mit gondol, hölgyem, mégis miért vagyok itt? Látogatásom
célja eredetileg az volt, hogy megkérdezzem, hogy esetleg beköltözése során,
vagy azóta nem tapasztalt-e valami furcsát. Persze, mielőtt idejött volna, a
rendőrség már kivizsgálta a helyszínt, és semmilyen nyomra nem akadt, de nem
árt óvatosnak lenni. Ellenben az elrabolt nő, és a lakás helye között
összefüggést nem találtak, ezért engedélyezték, hogy a lakást újból kiadják.
A nő holmijait levitték a raktárba...tudja, annak ellenére, hogy még közel
sem egyértelmű, hogy ez a személy halott-ismerve Wayne módszereit- a
rendőrség ezt azért engedélyezte, mert biztosak benne, hogy az áldozat ide
már nem tér vissza, sem pedig maga Wayne.
-Értem. Roppant felháborító, hogy ezt az egész históriát Mr.Taylor nem
közölte velem, de talán csak tartott attól, hogy feleslegesen fogok aggódni.
Mert egyébként nagyon rendes ember.
-Akkor bizonyára erről van szó.
-Egyébként említette, hogy egy nő az áldozat. Mit lehet róla tudni pontosan?
-Ó igen. Egy bizonyos Susan Shore, 25 éves, egyetemista. Azt kell mondanom,szinte
teljesen olyan felépítésű és magasságú, mint maga. Még arcra is hasonlítanak.
-Hát ez egyre bíztatóbb, nyomozó úr!
-De neki szőke haja van, és nem fekete, mint magának, Miss Brandon!
-Na, most megnyugtatott!
-Komolyra fordítva a szót, semmi ok a félelemre, hölgyem, ha valami gyanúsat észlelünk, rögtön intézkedünk. Mivel, látom, hogy semmi probléma nincs, és semmi nem történt,
ezért ideje távoznom.
-Köszönök, mindent, Mr. Dull.
-Nincs mit, hölgyem, én köszönöm. Tessék. Itt a névjegykártyám. Bármikor számíthat rám.
-Hálásan köszönöm! Viszlát!
Visszamentem a dolgozószobámba. Lefeküdtem az ágyra. Aludnom kellett volna,
már későre járt. De nem tudtam. Egyre csak az elmúlt félórában hallott
dolgok jártak a fejemben. Rám jött egy roham. Kirohantam a fürdőbe.
Gyorsan bekebeleztem a gyógyszereim, majd pár másodperc múlva zsibbadtan
és jellegtelen arckifejezéssel néztem a tükörbe. Akkor már tudtam. Azóta az
este óta...valahogy nem akart összeállni semmi...a valóság
illúzióra változott, a igazság elásta magát az agyam tudatalattijába...de
semmi nem tökéletes...még ő sem vihet véghez tökéletes tetteket...ki kellett,
hogy törjek önmagamból. Tudtam. Én voltam az. Mit művelt velem?

Prológus

Mortia és titokzatos útitársa hosszasan és bensőségesen beszélgettek, miközben a kietlen éjjeli táj szélsebesen suhant mellettük. Mindössze egy-egy hóval borított meztelen fa szörnykéz-ágai villantak meg az ablaknál időnként. Messze volt még a végállomás...végtelenül messze. Mortia életében először találkozott beszélgető- partnerével, mégis soha nem érzett olyan meleg bizalmat és biztonságot, amit ez az idegen keltett benne a jelenlétével, és a szavaival, amelyekre mindig is várt. Földöntúli érzés volt arra eszmélnie, hogy ez a valaki megérti őt. Értette, hogy miről beszél. Sőt, sokkal többet annál. Mortia ezért nyugodt lélekkel fedte föl életének történéseit, az elméjének legmélyebb bugyraiban lakozó, szunnyadó vulkánokat.
"Nem láttam semmit. Nem tudtam, hol vagyok. Kétségbeestem. Jegesen markolt a szívembe a rémület keze, egyre csak erősebben facsarta és facsarta egészen addig, amikor már nem is éreztem, nem is észleltem. Hogy mi történt ezután? Még mindig elképzelésem sem volt arról, hol vagyok. Mi vesz körül. Miért kerültem ide. Mi a neve, ha van neve egyáltalán. Azóta sem jöttem rá pontosan...lehetséges, hogy a valóság asztrális kivetülése csupán? A transzcendentális létforma magától eltaszított, hitvány alábbvalója? Elmém megismerő képességének szintje emberi lényemnél fogva korlátozott. Mégis motoszkál bennem a kéjes kérdés: van-e feloldozás béklyóinkból? Eljuthat-e valaha ember az igazság mezejére, ott, ahol minden kristálytisztán egyértelmű és valódi?

Nem látok semmit. Nem tudom, hol vagyok. De már nem félek. Harcolok. Megfigyelek. Tapasztalok. Békével és állandó bölcsesség utáni édes szomjjal a szívemben. Hiszem, hogy van végállomás."