Zsibbadtság

Érzel még?-kérdi a türkiz hajú kislány.
Mit kellene éreznem?-kérdi ő, a felnőtt nő.

A sekélység pszichoterrorból és manipulációból szőtt falai omladozni látszanak. Ezt látja, mert ezt hiszi. És örül, hiszen szabad, rá nem hat többé a világi mantra. Rá semmi nem hat többé. De valamivel nem számolt: a sorompóval, a határ előtt. Felirat: Bármi, ami él és mozog: állj! Az őrök szigorúak, a bürokrácia utópikusan tökéletes. Szürke, gépvezérelt és kegyetlen. Képtelenség, hogy átengedik. Utolsó szuflájával is nekirohan még egy drótkerítésnek, miközben az egyik a hátába vág a puskájával. Erőltenűl zuhan a földre. Vérben és szilánkokban úszik lénye. Szelleme némán sikít benne.
Hazamegy. Kiüríti a postaládát. Megnézi az e-maileket. Megvacsorázik és leviszi a szemetet. Kimerült, holnap nap lesz, álomra hajtja fejét. Egyedül. Csak a türkiz hajú kislány látogatja meg. Mint általában. Telnek a hónapok, telnek az évek. Emlékeit időnként felidézi, mintha egy könyv lapjait olvasgatná újra. Mosolyog. A könyvet félreteszi. Rágyújt. Ugyanott, ugyanabban a házban él, a város közepén. Noha fiatalként mindig is vidékre akart költözni. Egyre nehezebben alszik és egyre kevesebbet. A kislány már régóta nem jön el hozzá, éjszakái nagyrészét kéjbarlangokban tölti, vagy néhány régi barátjával iszogat. Ilyenkor reggelig ébren van, majd teljes öntudatlanságban kóvályog el az ágyáig, ha sikerül.
Egy nap mégis álmában éri a halál. Nem szenved, nem kiabál, csak a gyermeket hívogatja magában. Nem tudni, még élt-e, csupán hallucinált vagy már a túlvilágon történt-e, de oly sok idő után a türkiz hajú kislány újra megjelent. Ő áhítattal bámulta, ahogy egyre közelebb jön, a kislány szelíden nézett rá. A két kezében tartott valamit, hófehér kendőbe burkolva. Mikor elég közel ért hozzá, fölé hajolt és homlokon csókolta, miközben szétbontotta a kendőt és így szólt lágyan:
- Látod, megőriztem neked.
A szíve volt.

Medvebőr

Mikor lementem a külvárosba
kenyérért meg egy kis tejért
(cirkuszra most nem futotta)
ott találtam őt, az árokban még
ahol tegnap óta feküdt fél-részegen
nem kimondottan feltűnésmentes
pozitúrában, nyakában mindkét lába
valahogy, mellkasán hányása megszáradva:
pár dekányi füstölt párizsi a koccintósban
némi epével körítve, sójával, kis borssal
kulináris élvezetet illetően csak ínyenceknek
mi magam is volnék, de most inkább továbbmegyek.

-Hazafelé sietek én nagyon vagy izé, munkába
szóval bocs, de felsegíteni nem és ki se tudlak
mi? ja nem, nem dohányzom, nincsen, nem kell
inkább te se tedd, elvisz a rák, gondolkozz, ember
küzdj és bízva bízzál, na de lépek mert bennem
nagy hiányt szenved az együttérzés és a kegyelem,
nem érdekel engem, mi bajod van, mert büdös vagy
ocsmány, ostoba és otromba, ó, oltalmas szent anya!
(segíts a tévelygőkön, óvd, kiknek fedelük nincsen
a fejük fölött és mindennapi élelmüket add meg
jaj, szegények, csak engem hagyjanak békében.)

Mikor lementem a külvárosba
kenyérért meg kis párizsiért, hátha
a boltba végül nem mentem, a kukába
találtam jóféle eledelt, azzal elvoltam
több mint fél napig, hát a pénzt így
folyadékra fordíthattam, ittam reggelig
utána nagyszerűen elaludtam a téren
a szobor alatt, csak fájt utána mindenem
mer' a múltkor megvertek a szaros suhancok
ellopták még a cipőmet is, hát mezítláb járok
mostan, de nem bánom, szellőzik a lábam
jobban esik bebaszni s álmodni a múltam.

'12. 05. 13.