Húsz

Tompa fényben úszik a város éjjel
Félénken világítanak a lámpák az utak végtelenjében
Trónol már a Hold is a magasban régen
Mint dölyfös úr, veszi birtokba a fekete eget

Büszkén ékeskedve a pár órával,
Amit a kegyetlen Nap neki odavet,
Ahogy kutyának csontot az ember...
Tudja, nem sokáig tart uralma
Pirkadat előtt eltűnik tündöklő világa
Szertefoszlik, hogy újra csak álommá váljon
Maga mögött hagyva az álmokkal átszőtt valóságot

Közeledik a rideg másnap illata
Véget ér a titokzatos mámor pillanata
Vele tart a ködbe sok régi emlék
Elragadja a mohó múlt, ami az övé
Eljött talán az idő, hogy felnőjek, belátom
Kacagó homályba vész bolondos gyermekkorom

Éjjeli repülés

Episode 2-part 1

Francis hirtelen ledobta tollát jegyzeteire, melyek rendezetlenül borították be íróasztalát. Az éjjeli lámpa halványan pislákoló fénye mellett lehajolt és karjait feje elé helyezve magába temetkezett. Rémesen kimerült az elmúlt hetekben, és csak most eszmélt rá, hogy valójában hébe-hóba szunyókált pár órát, amikor ideje engedte, de már nem is emlékezett, mikor aludta ki magát jólesően. Az egészben az volt a legfelháborítóbb számára, hogy tudta, ez egyedül az ő hibája. A kórházban gyakorlatilag nem kellett többet dolgoznia a megszokottnál, rendszerint, ha semmi nem jött közbe, este 8 után már indulhatott is haza. Az, ami gátat szabott annak, hogy kikapcsolódjon, nem volt más, mint saját elméje. Mindig cikáztak a fejében a gondolatok, újabb és újabb hipotéziseket állított föl, ha valami olyan eset került a markába, amit kihívásnak érzett hivatásában...a hivatásában, ami első számú, és egyetlen igazi érdeklődési körének számított. Szenvedéllyel tört elő, egészen addig,
amíg nem talált megoldást, nem kapott kielégítő magyarázatot az épp esetleges
problémáról. Az a fajta orvos volt, aki képtelen volt elzárni a határvonalat az életében, sőt mi több, mániásan kutatta egy-egy kirívóan különleges páciense agyát. Kollégáival ellentétben nem hitt bizonyos hivatalos eljárásokban, sablon-szabályokban...minden ilyen betegben meglátta az egyedit, és addig nem nyugodott, amíg értelmével- ha akár a legcsekélyebb módon is, de-fel nem fogta, meg nem értette, át nem érezte szavaik és tetteik gyökerét. Ebben különbözött a többiektől, ennek ellenére ő maga soha nem morfondírozott ennek okán. Egyszerűen személyisége vonásaként kezelte.
...párás, esős nap volt, már estefelé járt. Épp hazafelé készülődött már egykedvűen, amikor George, a munkatársa nagy sebbel-lobbal, kopogtatás nélkül állított be az irodájába. Francis semmit nem szólt, kérdően, de ugyanakkor teljesen higgadtan meredt barátjára, várva, hogy elmondja, miért jött.
-Még jó, hogy itt találtalak. Most szállítottak be valakit, aki szerintem érdekelni fog. Kétséget kizáróan a te asztalod. Én nem is eszem rajta magam. A rangidős főorvosok közül már csak te meg én vagyunk háznál...
-Na, halljuk, felcsigáztál. Miről gondolod azt vajon, hogy az én asztalom,
hmm?-mondta cinikus mosolyra húzva szája egyik szélét Francis.
-32 éves férfi, a neve Marcus Gore, egészen idáig a szomszédos kerületi börtönben, a különrészlegen tartották egy szűk cellában...konkrétan 2 évig teljesen elzárva mindentől, habár elfogása napján az orvosszakértő állítólag azon a véleményen volt, hogy rögtön hozzánk kellene hozni, mert nem nézte jó szemmel, hogy egy nyilvánvalóan-hogy így fogalmazzunk- több sürgős szempont miatt kivizsgálásra szoruló embert egyszerűen szó szerint hűvösre tegyenek. Úgy vélte, ezzel mindenki csak rosszul járhat, de hát tudod milyenek arrafelé is ezek, nem hallgattak rá.
-Hmmm-cirógatta állát sejtelmesen Francis-, akkor gondolom nem bankot rabolhatott a fickó...
-Jha, ne is mondd, ezért jöttem egyenesen hozzád, amit eddig megtudtam az imént, nekem már az elég volt, úgyhogy ezennel átadom neked a pálcát, mester.-kacsintott vigyorogva a kolléga.
-Rendben George, ha már így állunk, talán be kellene avatnod engem is...
-Á, igen, szóval a pasi-ha röviden akarok fogalmazni-ez a klasszikus "hogyan
gyilkoljunk meg minél több embert a legállatibb módon" típus, igazából semmi extra.
Francis hitetlenkedve nevetett.
-Te is tudod, hogy semmit nem intézhetünk el ennyivel. Nincs két egyforma
pszichopata beteg, úgyhogy ne kategorizálgass ilyen primitíven...
-De, te mondtad hogy avassalak már be...
-Na ne mondd, azok után amiket előtte felvázoltál, meg se fordult volna a fejemben hogy valami ilyen alakról van szó...
-Áá, Francis ne kóstolgass már este tízkor, belehalnál ha egyszer
megpróbálnál nem ironizálni? Mindegy, mára nekem ennyi...
-Hé, hé bocs, oké, tudom, fáradt vagy, nehéz napod volt...nem könnyű a szőke
nővérkékkel szaladgálni megállás nélkül, hogy a vérengző nyugdíjas betegeknek
beadogasd a napi nyugtató szurikat...
-Ez egyszerűen nem lehet igaz, álljál már le! Van fogalmad róla mit össze
gürcölök én...
-Jó, jó, térjünk vissza erre az új páciensre, mert így aztán tényleg soha nem
mész el innen.
-Na, hát mondom hogy nem sok mindenre voltam kíváncsi. 4 éve kezdte el a kis
showműsorát a csávó, 2 évig nem tudták elcsípni...ez alatt a 2 év alatt a nagykutyák tudomása szerint 25 áldozata volt...erőszak, nekrofília, csonkítás, belezés, feldarabolás...
-Csak nők?
-Nem, nem férfiak is jó arányban. Illetve, néhány egész kicsi gyerek, ha jól hallottam. De csak a felnőtt nőket erőszakolta meg, és azokból se mindegyiket.
-Valamint a rejtekhelyén nagy mennyiségben tárolt fagyasztott vért is találtak...befőttes üvegekben.
-Ennyi?
-Igen.
-Köszönöm az információkat, haver, szép estét!
-Ez aaaaz, el se hiszem, hogy vége mára, Francis. Hát akkor holnap! Csá!-azzal George sarkon pördült, és kiviharzott az ajtón.
Francis pedig továbbra is a székében ült, meg se moccant. Csak üresen maga elé nézett. Nem akarta elhinni, amit érzett. Örömteli izgatottság volt az. Végre valami, ami miatt megint igazán érdemes bevetnie magát...ezennel a befellegzett a lagymatag, szürke hétköznapoknak, az irodájában való vegetálásnak nevetséges esetek miatt...végre hosszú idő óta megint foglakozhat valami olyannal...amiben értelmet lel.

***
-Doktor úr, kérem, nagyon vigyázzon magára, mostantól az Ön intézetük vállal
felelősséget érte.-mondta a kalapos rendőrkapitány, amikor távoztak az épületből, Francis pedig épp az új beteghez tartott.
-Ne aggódjanak, nem hiába a több évtizedes jó nevünk. Itt mindenki biztonságban van, soha nem szabadult ki még innen senki, és nem történt semmi nagyobb incidens, ahogy bizonyára tudják.
-Így van, nem véletlenül esett a választásunk erre az intézményre. Akkor mi mennénk is, minden jót és sok szerencsét!
-Köszönöm, Önöknek is!
Francis még egy ideig tétovázott a zárt osztályhoz vezető folyosón, és szórakozottan nézte, ahogy a két zsaru távolodik...maga sem tudja miért, de mindig is megvetette őket...annyira érzéketlenek voltak...
Azon a bizonyos részlegen nagy csend honolt...semmi nyoma a más osztályokon oly jellemző sürgésre-forgásra...Francis egy nővérrel és egy biztonsági őrrel állt meg Marcus Gore külsőleg gondosan bepáncélozott gumiszobája előtt.
Mosolyogva rápillantott a nővérre, azzal a szándékkal hogy ne aggódjon, majd
kinyitotta az ajtókat, amelyek belépését követően masszívan, súlyosan záródtak össze mögötte. Maga előtt vastag rácsokat látott, azon túl pedig egy közepes termetű, rövid, fekete hajú férfit pillantott meg. A cella egyetlen székében foglalt helyet, láthatólag teljesen nyugodtan, komfortosan. Beesett, meggyötört arca volt, de ennek ellenére volt valami különös a vonásaiban, ami kontrasztot alkotott az előbbiekkel. Valami mérhetetlen nagy béke sugárzott róla. Ahogy Francis belépett, a férfi ráemelte tekintetét lassan, vontatottan és kifejezéstelen arccal nézett a szemébe....de valahogy a szemei mintha gunyoros vigyort sugalltak volna. Mindemellett Francis első gondolata az volt, hogy első ránézésre nyoma se volt rajta azoknak a jellemzőknek, amiket
elképzelt volna. Úgy festett, mint egy teljesen kiegyensúlyozott, normális ember. A sokat tapasztalt orvosnak sasszeme volt már hozzá, hogy rögtön megállapítsa, ki az, aki csak nyugodtnak álcázza magát, és ki az, aki tényleg az. Ez az ember azonban több volt, mint nyugodt.
(folyt. köv.)

Léteznek emberek, akik hatalmas érzékenységgel születnek erre a világra. Mindenféle értelemben vett érzékenységgel. Érzékenyek mindazon tiszta esszenciára, amelyek e létben felfoghatóak, és megismerhetőek. Igénylik mindezen dolgok közelségét és befolyását életükben, hiszen ez szükséges ahhoz, hogy ne pusztuljanak el. Mondhatnánk úgy is, ezek azok az emberek, akikben mindig aktívan működik gyermeki énjük, hiába az idő múlása, hiába az öregedés. Kalandvágy, izgalmas fantazmagóriák, kellemes álmodozás, hatalmas igény a szeretetre. Sóvárgás a paradicsomi boldogság után. Vágyakozás arra, hogy egy olyan helyen éljenek, ahol minden jó és szép, és ahol mindenki igazi arcát mutatja, mert mutathatja-nem kell attól félni, hogy lenyúzzák a valódi bőrt az arcáról...
***
Tegnap Josephine felment a hegyekbe egy ragyogó tavaszi délutánon. Szülei nagy örömére, hiszen lányuk hónapok óta nem tette ki a lábát otthonról, ami azt illeti, saját szobájából is csak ritkán. Mániákus depresszióban szenvedett, de az orvos házhoz járt. Nem akarták elengedni otthonról, pedig tudták, nagyon súlyos a baj. Josephine sokat mesélt a doktornak arról, mennyire szeretett régen a hegyekben sétálgatni, vagy egyszerűen csak feküdni a magasban valahol, és nézni a távolban elterülő fenyveseket, addig, ameddig a szeme ellátott. Előfordult, hogy csak alkonyatkor tért haza. Bájos lelkesedéssel mesélt róla, amikor néha-néha látott egy őzikét, vagy egy nyuszit útközben. A doktor már egy ideje folyton unszolta, hogy látogasson el újra kedvenc helyére, és meglátja, hogy csoda fog történni. Josephine ebben nem is kételkedett, hisz minden vágya az volt, hogy még egyszer eljusson oda, csakhogy ez az akkori állapotában egyáltalán nem volt már könnyen teljesíthető küldetés. Az egész napot ágyban töltötte, iszonyatosan le volt gyengülve, és már a teljesen hétköznapi alapfeladatok elvégzése gondot okozott. Eleinte csak pszichésen tűnt számára bonyolultnak a létezés, később már fizikálisan is. Ezek után pedig kezdetben lehetetlen volt az, hogy a városon túl található területre menjen, akár segítség nélkül. Csakhogy múlt az idő, teltek a napok, a hetek, és Josephine közérzete egyre jobb lett a kezelések hatására, és az immunrendszere is megerősödött. Örömmel nyugtázták ezt a szülők is. Eljött hát a nap, amikor készen állt nagy utazására. Ő maga akart nekivágni az útnak egyedül. Ezzel kapcsolatban azonban mindenkinek voltak aggályai, de látva a lány eltököltségét, áldásukat adták rá. Visszatért hát arra a helyre, amit annyira imádott. Könnyezve csodálta a látványt, amit egy gonosz árny elszakított tőle...nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nem menekülhet többé ettől az árnytól igazán. Láncra verte őt, mert gyenge volt és naiv. Beleköltözött az egész valójába. Nem akarta, hogy így végezze. Tudta, innen már nincs visszaút. Csak egyetlen lehetőség volt, hogy felszabaduljon a súly alól, amelyek véresre szorították már haldokló lelkét.
Felállt és körülnézett. Tett pár lépést előre. (Körülbelül 600 m magasan volt egy sziklaszirten.) Megállt és még utoljára jól megízlelte a kristálytiszta levegőt. A következő pillanatban széttárta karjait és a mélybe vetette magát.
Eljutott oda, ahová mindig is akart.
Oda, ahová tartozott.

A mood of a dawn

Mi sem jobb, mit egy cigarettafüstös álmatlan hajnalon egy kis Waits-gyönyör, just to "satisfy my soul" with a Chocolate Jesus...

Ranbo 13

Ez a vidám nóta még az ős-Neo Eklektogram nevű albumáról vala...nem felejthető videoklippel, amit ma divatosan csak úgy mondanak: epic.

Az erdő

Volt egy hely, messze a várostól. Nem sokan jártak arra, mert a hiedelem szerint az erdőben évszázadok óta lakik egy gonosz lény, akinek varázsereje van, és ellopja az emberek lelkét. Mert régen sok városlakónak veszett nyoma ott az idők során. Tity sem jött vissza. Meby még most is várja, mindig várni fog. Élete végéig.
Tity és Meby szomszédgyerekek voltak. Hamar egymásra találtak, s innentől kezdve minden idejüket együtt töltötték: együtt játszottak, együtt mentek iskolába, együtt törtek borsót a szüleik orra alá. Egy nap elkószáltak a városból. Addig sétálgattak az idegenben, míg nem egy nagy tisztáshoz értek.
A fű pipacsokkal volt tele, és a tisztás egyik végén, ahol már a zöldellő erdő kezdődött, eredt egy kis patak. Az ég tisztán ragyogott. A Nap fénysugarai sziporkázva borították be az egész tájat. A két csavargó elcsodálkozott ezen az ismeretlen, ám gyönyörű világon, úgy, ahogy gyermekek szoktak rácsodálkozni új dolgokra. Gondtalanul futkároztak a piros virágrengetegben, majd a fák közé is berohantak, végül, mikor igazán elfáradtak, leültek a patak szélére. Hatalmas csend honolt az egész erdőben, amelyet néha egy-egy madár éneke szakított félbe. Tetemes mennyiségű óra eltelhetett már, mióta elhagyták a várost iskola után. De nem törődtek vele, noha zsenge koruk ellenére tisztában voltak azzal, hogy szüleik mérgesek, ha sokáig elmaradnak, mert aggódnak miattuk. De milyenek a kis emberpalánták?
Vonzza őket a tiltott gyümölcs. Szabadok, mint a madár, nem ismerik a veszélyt. Övék az egész világ, és mindent megtehetnek.
-Szerinted itt milyen állatok vannak, Tity?
-Nem tudom, de nem olyanok mint otthon. Az erdőt vadon élő állatok lakják. Biztos van itt például nyuszi és mókus, de lehet, hogy medve is.
-Medve?-kérdezte szemeit tágra nyitva Meby.
-Igen! Nem láttál még medvét?
-Nem! Hogy néz ki egy medve?
-De hülye vagy! Nem tudod milyen egy medve!...-nevetett önfeledten Tity.
-Nem vagyok hülye! Te vagy a hülye! Nem tehetek róla, hogy még nem láttam soha. Szerintem te sem, csak kitaláltad az egészet!
-Nem találtam ki, jobb, ha hiszel nekem!
-Mi volt ez?-hirtelen nagy roppanás hangja verte fel a csendet távolabbról.
-Igen. Na, látod, biztos egy medve jön, hogy megegyen minket!
-Hallgass el! Gyere, fussunk, Tity, én nagyon félek!
-Ne legyél már ilyen kis beszari!
-Mi az, hogy beszari?
-Jaj, még ezt sem tudod?
-Figyelj, menjünk már, anyuék is biztos várnak otthon, nem akarok megint büntit.
-Nem érdekel, én itt maradok, és megvárom, amíg előjön a medve a fák közül. Gyere, együnk egy kis szedret onnan!-mutatott Tity az egyik bokorra pár lépéssel odébb a helytől, ahol voltak.
Meby kétségbeesetten habozott, azonban nem mert elindulni visszafelé egyedül a hosszú, és csak egyszer járt úton, ráadásul valami felettébb erős, és megmagyarázhatatlan félelem szállt belé. Gyermekfejében csak ott ketyegett az óra egyre, hogy minél hamarabb eliszkoljanak onnan, mert ha nem, akkor valami szörnyű dolog fog történni.
Így hát, Meby követte pajtását a bokrokig, ahol nagyot lakmároztak a szederből. Úgy tűnt, hogy a valami, amiről Tity meg volt győződve, hogy medve, mégsem akarja megtámadni őket, hosszú percek óta nem hallottak semmit. Mebynek visszatért a jókedve, Tity azonban kissé csalódott volt. Annak ellenére, hogy egyidősek voltak, Tity mindig is sokkal merészebb, bátrabb, de annál meggondolatlanabb is volt.
-Most már tényleg mennünk kellene haza!-mondta Tity.
-Bizony! El sem tudom képzelni mit fogok otthon kapni az anyuéktól, meg még a végén sötét is lesz. Mondtam ne...
Ebben a pillanatban messzebbről egy hatalmas ordítás hallatszott, amiről elsőre nem lehetett volna megállapítani, hogy állaté vagy emberé volt-e. Meby és Tity remegve néztek egymásra, de még Meby arca egyre inkább torzabb lett a rettenettől, Tity szája szélén halovány mosoly jelent meg, majd így szólt:
-Gyere, Meby, mielőtt haza indulnánk meg kell tudnunk, mi ez!
-Én sehova sem moccanok innen. Egy tapodtat sem mozdulok. Menj, ha akarsz, majd jól megmondalak a szüleidnek!
-Fogd már be! Jó, akkor várj meg itt, mindjárt visszajövök! Azzal Tity elindult előre az erdőben, abba az irányba, ahonnan pár másodperce az üvöltés jött. Meby már semmit nem szólt, csak összeszorított foggal nézett társa után. Szeretett volna kiabálni még, de valahogy képtelen volt rá. Kimerült.
Addig-addig nézte Tity távolodó alakját, míg az teljesen el nem tűnt a fák sűrűjében. Onnantól kezdve pedig csak rettegve figyelt és várt. Nem hallott semmit. Csend volt. Túl nagy csend. Közben elgondolkozott azon, milyen furcsa egy erdő az...nem tudta miért érzi ezt, ahogyan azt sem, hogy már korábban miért kerítette hatalmába a félelem.

***

"...akkor láttam utoljára őt...Tityt...azon a napon, abban ez erdőben...azon a helyen...amikor utoljára eltűnt a horizontról...soha nem felejtem el. 15 év telt el azóta. Ma sem emlékszem arra, hogy kerültem haza. Pontosabban a rendőrség által, mint utólag megtudtam, csak hogy elvesztettem az eszméletem. Fogalmam sincs miért, milyen körülmények között. Csak egyet tudok...a rémület...az a hatalmas rémület ami az egész valómban uralkodott már akkor...közrejátszhatott. Tityt meztelenül, kopaszon találták meg beljebb az erdőben. Testét véres fekélyek borították be, eltört az egyik karja, és kificamodott a bokája. Nem akadtak a tettes/tettesek nyomára...valójában sok pletyka keringett az erdőről...
Hetekig kórházban volt...alig vártam, hogy jöjjön suliba, de aztán kaptam a hírt hogy magántanár fog foglalkozni vele. Pszichiáter kezelte. Ma már a zárt osztályon van. Katatón állapotban évek óta. Párszor elmentem hozzá...úgy értem...még régebben, otthon is meglátogattam. Meg itt is, az intézetben. De többet nem megyek. Illúziórombolás. Nem beszél azóta...csak halott tekintettel néz maga elé, és egyszerűen csak létezik. Az arcán a mai napig van egy nagy forradás. Nekem mindig fájt így látnom...ezért nem megyek hozzá többet. Nem akarom, hogy meghaljon bennem az utolsó remény szikrája. Mert én mindig várok. Várok...hogy egyszer visszatér Tity, az én kedves pajtásom, akivel annyit játszottam, és aki beszarinak tartott engem...aki egy nap eltűnt a fák között...és nem tudom mi történt vele. Senki sem tudja. Csak ő.
De örök hallgatást fogadott ez az emberi maradvány, aki nem tudom ki, de nem Tity. Tity most valahol máshol van. És ismerve őt...biztos hogy vissza fog jönni. Egy szép napon.
Remélem, tudtam segíteni Önnek ezzel a beszámolóval, nyomozó úr. Azt tartottam a legfontosabbnak, hogy saját benyomásaimat és érzéseimet írjam le.
Üdvözlettel:
Mebore Grenten"

-Tökéletes. Milyen tökéletes szerkezet az olyan elme, amelynek megadatik az isteni tehetség...arghhh....egyre inkább vágyom rá...hogy megtudják ezek az alantas ivadékok...hogy én vagyok a Mindenség. Hogy én uralkodok fölöttük. Nem tűrhetem el a végtelenségig, hogy sárba tiporjanak, és magukkal egyenrangúnak higgyenek ezek a primitív lények...eljött az idő...hogy leboruljatok lábam előtt...embernek gyermekei.