És arra a válaszra jutottam, hogy senkiben. Egyedül vagyok. Soha nem tudhatom azt, hogy ki, miért tesz nekem jót. Hogy ki az, aki ad, de el is vesz valamit cserébe...és ki az, aki csak ad, de esze ágában nincs azon morfondírozni, hogy vajon én mivel is szolgáltam neki ezért. Mert ez a szeretet, azt hiszem...mivel a szeretet nem egy kibaszott piac. A kölcsönös odaadás egy igaz viszonyban magától jön. Ez az, amit jelenleg is így gondolok. Azonban az előbb mondottakról...a bizalommal kapcsolatban, mint említettem, a borúsabb napjaimban így elmélkedtem. Ma már másképp teszem ezt, némileg. Szerencsére vannak emberek, akikért tűzbe mennék. De ezek száma elenyésző a többi személyhez képest, akik az életemben jelen vannak. Ez elég szomorú, nem gondolod, kedves beszélgetőpartner? Neked nincsenek hasonló érzéseid?
-De igen, egyetértek veled. Ami azt illeti, párszor már meg is ütöttem a bokám amiatt, hogy közel engedtem magamhoz olyan embereket, akiket nem kellett volna. Akiknek volt egy arcuk akkor, amikor velem voltak, és volt egy másik, amikor én nem voltam ott...ha érted, mire akarok kilyukadni.
-Természetesen, sajnos a 'képmutatás' és 'kétszínűség' fogalmát én sem a szótárból ismerem. Örülök, hogy felhoztad ezt, hiszen még előbbi monológom befejezéséül erről akartam beszélni. Hogy az a legrosszabb, amikor nem tudod hányadán állsz egy emberrel, egy emberi kapcsolatoddal. Persze vannak megérzések, melyek megmutatják a helyes utat. Amikor látod belső szemeddel, hogy valaki szeretete tényleg igaz-e irántad vagy sem. Miért vetemedhet valaki oda, hogy ilyen legyen?... de talán nem is alkalmas ez a pejoratív kifejezés, hogy 'vetemedhet'. "Az ember eredendően rossznak születik." Mondja a fáma. Most nem azt akarom bizonygatni, hogy maga ez az állítás szerintem igaz-e vagy sem, hanem csak azt szeretném elmondani, hogy ebből milyen következtetésekre juthatunk a szóban forgó témával kapcsolatosan: az ember alapvetően egy ösztönlény-olyan mint az állatok-, akit tudatvezérelt működése tesz magasabb rendűvé a világon. Minden emberi lény szeretne boldog lenni. Mindenki szeretne jóllakni-átvitt értelemben is. Azonban ez nem olyan egyszerű...ha az lenne, nem itt tartana a világ...tehát át kell gázolni másokon, vagy manipulálni kell őket, el kell adni magunkat szép csomagolásban, azért, hogy előbbre jussunk, és megkapjuk, amit akarunk. Csak hogy ebben mi a legdurvább? Hogy csak az ösztön irányít, és alapvetően senki nincs vele tisztában, hogy mit tesz...magyarán nem akarattal csinálja, amit csinál. Ha valaki gonoszságokat művel másokkal érzelmileg például, ő valószínűleg fel sem fogja annak súlyát. (Legalábbis, ha feltételezzük, hogy alapvetően egy 'normális' emberről van szó.) Persze ezen lehet változtatni, csak ahhoz felismerés kell, és elhatározás. Mindenkinek meg van rá az esélye, hogy jobb ember legyen belőle annál, mint ami (de erre is valaki joggal kérdezhetné, hogy mi számít jónak)...csak hát kényelmetlen dolog az áldozat...ezért sem fogják megtudni sokan hogy másmilyen is lehet az a bizonyos élet. De miért is akarok mindig mániákusan más fejével gondolkozni? Ki tudja, lehet rengetegen nagyszerűen érzi magukat úgy is a bőrükben...elvégre...manapság már nem lehet tudni, ki miben lel örömöt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése