Az erdő

Volt egy hely, messze a várostól. Nem sokan jártak arra, mert a hiedelem szerint az erdőben évszázadok óta lakik egy gonosz lény, akinek varázsereje van, és ellopja az emberek lelkét. Mert régen sok városlakónak veszett nyoma ott az idők során. Tity sem jött vissza. Meby még most is várja, mindig várni fog. Élete végéig.
Tity és Meby szomszédgyerekek voltak. Hamar egymásra találtak, s innentől kezdve minden idejüket együtt töltötték: együtt játszottak, együtt mentek iskolába, együtt törtek borsót a szüleik orra alá. Egy nap elkószáltak a városból. Addig sétálgattak az idegenben, míg nem egy nagy tisztáshoz értek.
A fű pipacsokkal volt tele, és a tisztás egyik végén, ahol már a zöldellő erdő kezdődött, eredt egy kis patak. Az ég tisztán ragyogott. A Nap fénysugarai sziporkázva borították be az egész tájat. A két csavargó elcsodálkozott ezen az ismeretlen, ám gyönyörű világon, úgy, ahogy gyermekek szoktak rácsodálkozni új dolgokra. Gondtalanul futkároztak a piros virágrengetegben, majd a fák közé is berohantak, végül, mikor igazán elfáradtak, leültek a patak szélére. Hatalmas csend honolt az egész erdőben, amelyet néha egy-egy madár éneke szakított félbe. Tetemes mennyiségű óra eltelhetett már, mióta elhagyták a várost iskola után. De nem törődtek vele, noha zsenge koruk ellenére tisztában voltak azzal, hogy szüleik mérgesek, ha sokáig elmaradnak, mert aggódnak miattuk. De milyenek a kis emberpalánták?
Vonzza őket a tiltott gyümölcs. Szabadok, mint a madár, nem ismerik a veszélyt. Övék az egész világ, és mindent megtehetnek.
-Szerinted itt milyen állatok vannak, Tity?
-Nem tudom, de nem olyanok mint otthon. Az erdőt vadon élő állatok lakják. Biztos van itt például nyuszi és mókus, de lehet, hogy medve is.
-Medve?-kérdezte szemeit tágra nyitva Meby.
-Igen! Nem láttál még medvét?
-Nem! Hogy néz ki egy medve?
-De hülye vagy! Nem tudod milyen egy medve!...-nevetett önfeledten Tity.
-Nem vagyok hülye! Te vagy a hülye! Nem tehetek róla, hogy még nem láttam soha. Szerintem te sem, csak kitaláltad az egészet!
-Nem találtam ki, jobb, ha hiszel nekem!
-Mi volt ez?-hirtelen nagy roppanás hangja verte fel a csendet távolabbról.
-Igen. Na, látod, biztos egy medve jön, hogy megegyen minket!
-Hallgass el! Gyere, fussunk, Tity, én nagyon félek!
-Ne legyél már ilyen kis beszari!
-Mi az, hogy beszari?
-Jaj, még ezt sem tudod?
-Figyelj, menjünk már, anyuék is biztos várnak otthon, nem akarok megint büntit.
-Nem érdekel, én itt maradok, és megvárom, amíg előjön a medve a fák közül. Gyere, együnk egy kis szedret onnan!-mutatott Tity az egyik bokorra pár lépéssel odébb a helytől, ahol voltak.
Meby kétségbeesetten habozott, azonban nem mert elindulni visszafelé egyedül a hosszú, és csak egyszer járt úton, ráadásul valami felettébb erős, és megmagyarázhatatlan félelem szállt belé. Gyermekfejében csak ott ketyegett az óra egyre, hogy minél hamarabb eliszkoljanak onnan, mert ha nem, akkor valami szörnyű dolog fog történni.
Így hát, Meby követte pajtását a bokrokig, ahol nagyot lakmároztak a szederből. Úgy tűnt, hogy a valami, amiről Tity meg volt győződve, hogy medve, mégsem akarja megtámadni őket, hosszú percek óta nem hallottak semmit. Mebynek visszatért a jókedve, Tity azonban kissé csalódott volt. Annak ellenére, hogy egyidősek voltak, Tity mindig is sokkal merészebb, bátrabb, de annál meggondolatlanabb is volt.
-Most már tényleg mennünk kellene haza!-mondta Tity.
-Bizony! El sem tudom képzelni mit fogok otthon kapni az anyuéktól, meg még a végén sötét is lesz. Mondtam ne...
Ebben a pillanatban messzebbről egy hatalmas ordítás hallatszott, amiről elsőre nem lehetett volna megállapítani, hogy állaté vagy emberé volt-e. Meby és Tity remegve néztek egymásra, de még Meby arca egyre inkább torzabb lett a rettenettől, Tity szája szélén halovány mosoly jelent meg, majd így szólt:
-Gyere, Meby, mielőtt haza indulnánk meg kell tudnunk, mi ez!
-Én sehova sem moccanok innen. Egy tapodtat sem mozdulok. Menj, ha akarsz, majd jól megmondalak a szüleidnek!
-Fogd már be! Jó, akkor várj meg itt, mindjárt visszajövök! Azzal Tity elindult előre az erdőben, abba az irányba, ahonnan pár másodperce az üvöltés jött. Meby már semmit nem szólt, csak összeszorított foggal nézett társa után. Szeretett volna kiabálni még, de valahogy képtelen volt rá. Kimerült.
Addig-addig nézte Tity távolodó alakját, míg az teljesen el nem tűnt a fák sűrűjében. Onnantól kezdve pedig csak rettegve figyelt és várt. Nem hallott semmit. Csend volt. Túl nagy csend. Közben elgondolkozott azon, milyen furcsa egy erdő az...nem tudta miért érzi ezt, ahogyan azt sem, hogy már korábban miért kerítette hatalmába a félelem.

***

"...akkor láttam utoljára őt...Tityt...azon a napon, abban ez erdőben...azon a helyen...amikor utoljára eltűnt a horizontról...soha nem felejtem el. 15 év telt el azóta. Ma sem emlékszem arra, hogy kerültem haza. Pontosabban a rendőrség által, mint utólag megtudtam, csak hogy elvesztettem az eszméletem. Fogalmam sincs miért, milyen körülmények között. Csak egyet tudok...a rémület...az a hatalmas rémület ami az egész valómban uralkodott már akkor...közrejátszhatott. Tityt meztelenül, kopaszon találták meg beljebb az erdőben. Testét véres fekélyek borították be, eltört az egyik karja, és kificamodott a bokája. Nem akadtak a tettes/tettesek nyomára...valójában sok pletyka keringett az erdőről...
Hetekig kórházban volt...alig vártam, hogy jöjjön suliba, de aztán kaptam a hírt hogy magántanár fog foglalkozni vele. Pszichiáter kezelte. Ma már a zárt osztályon van. Katatón állapotban évek óta. Párszor elmentem hozzá...úgy értem...még régebben, otthon is meglátogattam. Meg itt is, az intézetben. De többet nem megyek. Illúziórombolás. Nem beszél azóta...csak halott tekintettel néz maga elé, és egyszerűen csak létezik. Az arcán a mai napig van egy nagy forradás. Nekem mindig fájt így látnom...ezért nem megyek hozzá többet. Nem akarom, hogy meghaljon bennem az utolsó remény szikrája. Mert én mindig várok. Várok...hogy egyszer visszatér Tity, az én kedves pajtásom, akivel annyit játszottam, és aki beszarinak tartott engem...aki egy nap eltűnt a fák között...és nem tudom mi történt vele. Senki sem tudja. Csak ő.
De örök hallgatást fogadott ez az emberi maradvány, aki nem tudom ki, de nem Tity. Tity most valahol máshol van. És ismerve őt...biztos hogy vissza fog jönni. Egy szép napon.
Remélem, tudtam segíteni Önnek ezzel a beszámolóval, nyomozó úr. Azt tartottam a legfontosabbnak, hogy saját benyomásaimat és érzéseimet írjam le.
Üdvözlettel:
Mebore Grenten"

-Tökéletes. Milyen tökéletes szerkezet az olyan elme, amelynek megadatik az isteni tehetség...arghhh....egyre inkább vágyom rá...hogy megtudják ezek az alantas ivadékok...hogy én vagyok a Mindenség. Hogy én uralkodok fölöttük. Nem tűrhetem el a végtelenségig, hogy sárba tiporjanak, és magukkal egyenrangúnak higgyenek ezek a primitív lények...eljött az idő...hogy leboruljatok lábam előtt...embernek gyermekei.