Hideg téli éjjel kinn ülök egy padon. Csak ülök a sötétben. Didergek. De nem érdekel. Egyedül vagyok. Bámulom az égboltot, kristálytiszta leplén gyönyörűen látszanak a csillagok. És a Telihold. Semmihez nem fogható érzés. Közönséges halandó ezt nem értheti. Egy csodálatos, békés helyen üldögélek. Ahol a holt lelkek laknak. Jól érzem itt magam, szívesen jövök ide gyakran. Téli estéken, késődélutáni őszi alkonyatban, ködben. Festegetek, írogatok, vagy csak élvezem a sejtelmes levegő ízét. Sétálgatok s gondolkodom…meddig tart e Világ még?...s én mikor távozom el innét? Vajon mikor jön el az én időm?
*********************
A sírok és a kápolna mögött van egy kis kubik. Ide is mindig ellátogatok, lehuppanok és álmodom. A víz sima tükrét fel-felzavarja az időnként megjelenő lágy, téli szellő. A Hold is tükröződik a felszínen. A pici tó körül sötét, magas fák…nem is látszik a tetejük. Csend van. Jólesik. Feketeség.
Vágy fog el. Hatalmas vágy, hogy e hellyel örökre eggyé váljak. A természetbe olvadjak…
Előre lépegetek a víz felé, míg el nem érem. Mély lélegzetet veszek, és belefekszem a vízbe. Lassan süllyedek, és közben látom a csillagokat a nagy fekete égen…lenyűgöző…nincs is ehhez fogható…
***********************
Ismét felkeltem. Úgy éreztem, újjászülettem. Körülnéztem. Körülöttem elmosódott arcokat láttam; testeket , melyek lebegtek a víz fölött. Rám néztek.
Majd magamra pillantottam: láttam, én is ugyanolyan vagyok, mint ők valamennyien. Felemelő érzés volt. Üdvözöltek s mondták: „Jöjj, a Sötétség befogad.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése