Vadészaki cyberpunk mese

Vjorg későn ért oda. Túl későn. Cimboráját, egyetlen hű társát vérbe fagyva találta már. A kietlen távolba tekintett, a hegyekkel körülölelt üres tájra. A porfelhő még ott gomolygott messzebb az úton, amit barátja gyilkosainak lovai vertek fel. Még nem járhattak messze. Az átkozott sgrittok. Közönséges vademberek. A városban mindenkit lemészároltak, majd felgyújtották azt. A zsákmányokat( beleértve nőket és gyerekeket is) mind magukkal vitték. Senki és semmi nem állt az útjukban. A középkor szélét éppen taposó férfi társa mellett ült egy sziklán, elmerengve, hosszú haját lobogtatta a szél. Lassan előhúzta tokjából ezer éves fegyverét, és gondosan megtisztogatta. Egy gyors mozdulatot követően vissza is csúsztatta a helyére a pisztolyt, majd hirtelen felállt és hátrafordult. A porig égett város hamvait bámulta. Eközben a Nap fönnhéjazva visszavonult, s átadta birodalmát a Holdnak. Vjorg nem időzött tovább, fogta lovát, s elindult. Átvágtatott a nagy pusztán, át a patakokon, át az egész éjjelen. Vágtatott, hogy ne gondolkozhasson, nem gondolkozott, hogy vágtathasson. Hideg fejjel tekintett útja elé. Szürkületkor megállt egy kövesebb vidéken. Itt megpihent egy kicsit. Nem volt pocsékolnivaló ideje. Minden perc számított. A tengerhez tartott. A remény vizéhez. Csak egy cél lebegett már előtte régen: a vérbosszú. Szerettei halálának megtorlása, városának elpusztítása után senkije nem volt már. Csak e primitív szörnyetegek vörös lángokban izzó, üvöltő tömegét látta képzeletében egyre erősebben, úgy, hogy már szinte megremegett. E szörnyetegek, akik sáskák módjára borították el Vjorg népének földjét, s kannibálokként lakmároztak húsukból. S azóta is csak élősködnek, mint a férgek, és megfertőznek mindent. Talán az elszánt vándor már nem volt eszénél? Nem tudta mit akar véghez vinni egymagában, egyedüli tiszta lényként azon a földön. Talán sejtette, mi vár rá, de nem tántorított a céljától. Az utolsó pillanatig küzdeni akart. Harcolni akart egy jobb nap reményében. A reményben, hogy faja fennmarad, sőt átveszi az uralmat az evolúcióban. Mert, ha nem, mivé lesz vajon a élet? Rothadás, dögszag, sivárság...efféle képek jelentek meg fejében. Így hát, elhatározta, hogy elmegy a tenger túloldalán lévő vidékre, hol ugyan még soha nem járt, de hitte-mert hinni akarta, és biztosabb volt benne mint önnön létezésében- hogy még talál elég túlélőt, akik ugyanazt akarják, és összefognak. Tisztában volt vele, hogy nehéz lesz és sokáig fog tartani, míg erőt gyűjtenek, és felkészülnek a nagy összecsapásra. Kész volt erre áldozni hátralévő életét. Ezen tervekkel felvértezve folytatta útját a tengerhez. Őrült volt...egy őrületbe taszító világban.