A XX. század elején egy orvos megalkotott egy elméletet, egy módszert, egy (később) külön tudományt, amit úgy hívtak: pszichoanalízis. Ennek központi szereplője az egyes ember volt,(nem pedig a társadalom, vagy valamilyen közösség, stb.) és a benne kialakult és végbemenő neurotikus, és patológiás folyamatok élete során, valamint az ezek hogyanjának és miértjének felderítése. Természetesen nem Freud volt az első valaki, aki ily módon vizsgálta az embert, és az ember viszonyát környezetéhez. Ha kissé naivan romantikusak akarunk lenni, elmondhatnánk: már az ókori filozófusok műveiben is fellelhetőek voltak a témáról való értekezések, persze más megvilágításban, az akkori értékrend szerint, a pszichológiai jellegű elméleteket abba a bizonyos Etika gyűjtőnévbe foglalva.
( pl. Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika)
Telt az idő, túlléptünk a sötét középkoron, lassacskán megjelent a felvilágosodás is, új
tudományágak jelentek meg folyamatosan egészen napjainkig. Maga a pszichológia is sok-sok szakterületre bomlott. Vegyük csak nagyvonalakban: XX. század. Második ipari forradalom, a modern, indusztriális jellegű társadalom kialakulása, első, majd második világháború. A 90'es évektől a kapitalizmus, és globalizáció folyamatos térhódítása, posztmodernitás, információs technológián(kockákon) alapuló világ. És itt jön be a kérdés: vajon mi történt ez alatt az emberrel, mint olyannal? Anyagi bizonytalanság, reményvesztett jövőkép. Mit látunk? Pontosan emiatt mindenki csak rohan előre, fut a pénze után, építi a karrierjét, közben meg elfelejt élni igazán, megfeledkezik az emocionalitásról. Talán nem véletlen, hogy Freud munkásság azzá lett, amivé. Egy gépies környezetben, az ember is géppé válik, meg akar felelni az elvárásoknak. It's business. És itt bizony tökösnek kell lenni, mert az ún. 'gyengéket' sárba tiporják. Meg kell alkotni a megbonthatatlan imázst. De biztos, hogy valójában az a tökös, aki ezt teszi? Aki környezete kedvéért megerőszakolja önmagát, és torz képet mutat a külvilágnak? Vagy talán rosszabb esetekben már nem is csak a külvilágnak? De nem akarok kilyukadni egy régebbi bejegyzésem témájához.:) Bár igaz, minden mindennel összefügg, és minden látszólag bonyolult dolognak van egy magvas lényege, gyakorlatilag ezen gondolatmenet is ugyanabból a forrásból táplálkozik.;)
Szóval egoista és nárcisztikus emberek. Nem mindegy. A nárcizmus mindenképp negatív tulajdonság, felfoghatjuk úgy is, mint az egoizmus elfajult, radikális altípusát. A nárcisztikus ember mindennel és mindenkivel szemben önmagát helyezi előtérbe, önmaga érdekeinek és szükségleteinek mindenkori, a lehető leghamarabbi kielégítése a cél. Totálisan hiányzik belőle az empátia és a tolerancia képessége. Az egoizmus véleményem szerint már más tészta, és igen vitatható az, hogy ki mit is tekint annak. Nyilván mindenkiben van egy nem megfogalmazott, vagy akár megfogalmazott definíció az agyában arról, hogy mi is ez. Legalábbis köznyelvi, laikus értelmezésében. A legtöbben az egoizmust is negatív jelenségként kezelik. Mondván, ez az elsősorban ÖNZŐ, nagyképű, beképzelt, stb. emberek sajátja. Nos, ez így kétségtelenül igaz lehet, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberek nem egyformák, más-más személyiség-struktúrával rendelkeznek: míg valaki birtokol pl. többek között x és y tulajdonságot, addig egy más egyén mondjuk meg x és z tulajdonságot, ami azt jelenti hogy két ember hiába hasonló valamiben, az más tényezők hatására, másként fog bennük jelentkezni, lecsapódni összefogó formájában. Ha így nézzük, egyszerű kémia, vagy genetika az egész.:) Személy szerint én azok táborába tartozom, akik az egocentrikusságot magát, mint önmagában álló, absztrakt fogalmat, negatívumként kezeli. De egy ember személyisége nem ilyen tiszta és egyértelmű. Még szerencse.:) Ellenben van valami, ami egy képzeletbeli skálán szorosan az egoizmus előtt található véleményem szerint: ez az egészséges önszeretet. Amikor valaki teljesen egyensúlyban és harmóniában van önmagával, de felismeri, hogy mikor kell áldozatokat hoznia mások iránt, kész az odaadásra, és nem erőlteti rá másokra magát feleslegesen, ezt mondhatnánk úgy is, hogy a kör közepén való állást nem viszi nevetséges módon túlzásba. Ezen túl már mindenképp egoista valaki. Meggyőződésem szerint azonban az egoizmusnak is vannak szintjei, és változatai. Van, aki oly módon egoista, hogy ezzel kivívja mások tiszteletét, egyebét. Vagyis: a nem biztos lábakon álló halász bekapatja a horgot a tudatlan halacskákkal. Ez a mai hierachikus társadalom oly jellemző gegje. Valakit meg egyszerűen csak utálnak, de attól még bizonyos esetekben nem biztos, hogy ezt éreztetik a célszeméllyel, sőt. Ez már viszont egy másik mesgye. De azt is elmondhatjuk, hogy vannak teljesen korrekt karakterű egoisták is, stb. Továbbá az egoista ember két általam kissé nyersen, provokatívabb, de annál egyszerűbben szétbontott típusa: az, aki úgymond megteheti, hogy az legyen, és az, aki NEM, mégis az. Nem azt állítom, hogy ez előbbivel semmi gond nincs, sőt,(de nyilván ez a leírtak után már nem lehet meglepő) ellenben az utóbbi az, ami igazán elvetemült változat. Senkinek nem kell bemutatni, ezek azok az emberek, akik a "semmire rázzák magukat", és kifelé mutatják a nagy, megsebezhetetlen arcukat. Csak hogy valójában ők azok, akik módfelett nincsenek rendben önmagukkal: kisebbségi komplexusok végtelen lánca, elfojtások. Hát többek között az ilyen személyekre fér rá a jó öreg pszichoanalízis például. Az egoizmus tágabb értelmezése viszont szintén azt támasztja alá, hogy az 'ez egy rossz dolog' kijelentése előtt a téma egy mélyreható, és mindenféle irányt átfogó elemzést követel. Kanyarodjunk csak vissza Freudhoz. Az sem véletlen, hogy az ember pszichés értelemben vett 3 alkotórészének nevei az id, az EGO, és a szuperego. Mint tudjuk, az id ösztönöket irányító szubsztancia, az ego maga az én, mely felismer és elhelyezi az ént a valóságban, visszaszorítja, és uralja az ösztön kísértéseit, és a szuperego-az én fölötti én-amely az erkölcsök lakhelye, a gyermekkorban internalizálódott szülői normarendszer gyűjteménye. Tehát babakorunkban még az id irányít mindent, nem tudjuk mi a jó, mi a rossz. Aztán elkezdődik a fejlődés: “Wo Es war, soll Ich werden”( "Ahol Az volt, ott Nekem kell lennem."), vagyis “az ösztön-én helyét fokozatosan az énnek kell elfoglalnia”. De mi van ha ez nem sikerül, vagy nem zajlik le helyesen?
“A szülői tekintély alóli felszabadulás, amely az egyén felnövekedése során végbemegy, az egyik legszükségesebb, ugyanakkor leggyötrelmesebb teljesítmény, amit fejlődésének során megvalósít. A felszabadulásnak feltétlenül le kell zajlania, s gyanítható, hogy bizonyos mértékig mindenki túljutott rajta, aki egy normális állapotot elért. ... Másfelől, léteznek neurotikusok, akiknek állapotát minden jel szerint az határozza meg, hogy e feladat végrehajtásában kudarcot vallottak.” Egy újabb példa arra, honnan is eredeztethetjük még az egoizmus kialakulását úgymond. Azonban a Freud utáni gondolkodók rengeteg dologba belekötöttek. Valóban az én az éber, igazságos irányító a személyiségben? Mára kialakult korunkban-visszatérve a kezdeti gondolatokra- valószínűleg nem, vagy nem minden esetben, talán többek között a vadegoista, és nárcista egyéneknél nem. Az egyik legmegrázóbb álláspontot olvassuk el végül Lacantól:
"...az én korántsem az igazság és az emancipáció letéteményese. Valójában defenzív struktúra, megalázkodó rabszolga, 'hízelgő, megalkuvó és hazudozó' — nem egyéb mint 'tünet', — mely nárcisztikus módon igyekszik megvédelmezni az individuumot a másságtól, s végső soron eközben erőszakot tesz a Másik másságán. Vagy, ami még durvább, úgy is állhat a dolog, hogy magának az emancipációnak a fogalma sem egyéb, mint a hatalomvágy egyik újabb álcája, a modern kor nagyszabású illúzióinak egyike, amely végességünket — azaz, a természetbe, a nyelvbe és a tradícióba való óhatatlan beágyazottságunkat — a mindenható felsőbbrendűség által igyekszik eltagadni."
( pl. Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika)
Telt az idő, túlléptünk a sötét középkoron, lassacskán megjelent a felvilágosodás is, új
tudományágak jelentek meg folyamatosan egészen napjainkig. Maga a pszichológia is sok-sok szakterületre bomlott. Vegyük csak nagyvonalakban: XX. század. Második ipari forradalom, a modern, indusztriális jellegű társadalom kialakulása, első, majd második világháború. A 90'es évektől a kapitalizmus, és globalizáció folyamatos térhódítása, posztmodernitás, információs technológián(kockákon) alapuló világ. És itt jön be a kérdés: vajon mi történt ez alatt az emberrel, mint olyannal? Anyagi bizonytalanság, reményvesztett jövőkép. Mit látunk? Pontosan emiatt mindenki csak rohan előre, fut a pénze után, építi a karrierjét, közben meg elfelejt élni igazán, megfeledkezik az emocionalitásról. Talán nem véletlen, hogy Freud munkásság azzá lett, amivé. Egy gépies környezetben, az ember is géppé válik, meg akar felelni az elvárásoknak. It's business. És itt bizony tökösnek kell lenni, mert az ún. 'gyengéket' sárba tiporják. Meg kell alkotni a megbonthatatlan imázst. De biztos, hogy valójában az a tökös, aki ezt teszi? Aki környezete kedvéért megerőszakolja önmagát, és torz képet mutat a külvilágnak? Vagy talán rosszabb esetekben már nem is csak a külvilágnak? De nem akarok kilyukadni egy régebbi bejegyzésem témájához.:) Bár igaz, minden mindennel összefügg, és minden látszólag bonyolult dolognak van egy magvas lényege, gyakorlatilag ezen gondolatmenet is ugyanabból a forrásból táplálkozik.;)
Szóval egoista és nárcisztikus emberek. Nem mindegy. A nárcizmus mindenképp negatív tulajdonság, felfoghatjuk úgy is, mint az egoizmus elfajult, radikális altípusát. A nárcisztikus ember mindennel és mindenkivel szemben önmagát helyezi előtérbe, önmaga érdekeinek és szükségleteinek mindenkori, a lehető leghamarabbi kielégítése a cél. Totálisan hiányzik belőle az empátia és a tolerancia képessége. Az egoizmus véleményem szerint már más tészta, és igen vitatható az, hogy ki mit is tekint annak. Nyilván mindenkiben van egy nem megfogalmazott, vagy akár megfogalmazott definíció az agyában arról, hogy mi is ez. Legalábbis köznyelvi, laikus értelmezésében. A legtöbben az egoizmust is negatív jelenségként kezelik. Mondván, ez az elsősorban ÖNZŐ, nagyképű, beképzelt, stb. emberek sajátja. Nos, ez így kétségtelenül igaz lehet, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberek nem egyformák, más-más személyiség-struktúrával rendelkeznek: míg valaki birtokol pl. többek között x és y tulajdonságot, addig egy más egyén mondjuk meg x és z tulajdonságot, ami azt jelenti hogy két ember hiába hasonló valamiben, az más tényezők hatására, másként fog bennük jelentkezni, lecsapódni összefogó formájában. Ha így nézzük, egyszerű kémia, vagy genetika az egész.:) Személy szerint én azok táborába tartozom, akik az egocentrikusságot magát, mint önmagában álló, absztrakt fogalmat, negatívumként kezeli. De egy ember személyisége nem ilyen tiszta és egyértelmű. Még szerencse.:) Ellenben van valami, ami egy képzeletbeli skálán szorosan az egoizmus előtt található véleményem szerint: ez az egészséges önszeretet. Amikor valaki teljesen egyensúlyban és harmóniában van önmagával, de felismeri, hogy mikor kell áldozatokat hoznia mások iránt, kész az odaadásra, és nem erőlteti rá másokra magát feleslegesen, ezt mondhatnánk úgy is, hogy a kör közepén való állást nem viszi nevetséges módon túlzásba. Ezen túl már mindenképp egoista valaki. Meggyőződésem szerint azonban az egoizmusnak is vannak szintjei, és változatai. Van, aki oly módon egoista, hogy ezzel kivívja mások tiszteletét, egyebét. Vagyis: a nem biztos lábakon álló halász bekapatja a horgot a tudatlan halacskákkal. Ez a mai hierachikus társadalom oly jellemző gegje. Valakit meg egyszerűen csak utálnak, de attól még bizonyos esetekben nem biztos, hogy ezt éreztetik a célszeméllyel, sőt. Ez már viszont egy másik mesgye. De azt is elmondhatjuk, hogy vannak teljesen korrekt karakterű egoisták is, stb. Továbbá az egoista ember két általam kissé nyersen, provokatívabb, de annál egyszerűbben szétbontott típusa: az, aki úgymond megteheti, hogy az legyen, és az, aki NEM, mégis az. Nem azt állítom, hogy ez előbbivel semmi gond nincs, sőt,(de nyilván ez a leírtak után már nem lehet meglepő) ellenben az utóbbi az, ami igazán elvetemült változat. Senkinek nem kell bemutatni, ezek azok az emberek, akik a "semmire rázzák magukat", és kifelé mutatják a nagy, megsebezhetetlen arcukat. Csak hogy valójában ők azok, akik módfelett nincsenek rendben önmagukkal: kisebbségi komplexusok végtelen lánca, elfojtások. Hát többek között az ilyen személyekre fér rá a jó öreg pszichoanalízis például. Az egoizmus tágabb értelmezése viszont szintén azt támasztja alá, hogy az 'ez egy rossz dolog' kijelentése előtt a téma egy mélyreható, és mindenféle irányt átfogó elemzést követel. Kanyarodjunk csak vissza Freudhoz. Az sem véletlen, hogy az ember pszichés értelemben vett 3 alkotórészének nevei az id, az EGO, és a szuperego. Mint tudjuk, az id ösztönöket irányító szubsztancia, az ego maga az én, mely felismer és elhelyezi az ént a valóságban, visszaszorítja, és uralja az ösztön kísértéseit, és a szuperego-az én fölötti én-amely az erkölcsök lakhelye, a gyermekkorban internalizálódott szülői normarendszer gyűjteménye. Tehát babakorunkban még az id irányít mindent, nem tudjuk mi a jó, mi a rossz. Aztán elkezdődik a fejlődés: “Wo Es war, soll Ich werden”( "Ahol Az volt, ott Nekem kell lennem."), vagyis “az ösztön-én helyét fokozatosan az énnek kell elfoglalnia”. De mi van ha ez nem sikerül, vagy nem zajlik le helyesen?
“A szülői tekintély alóli felszabadulás, amely az egyén felnövekedése során végbemegy, az egyik legszükségesebb, ugyanakkor leggyötrelmesebb teljesítmény, amit fejlődésének során megvalósít. A felszabadulásnak feltétlenül le kell zajlania, s gyanítható, hogy bizonyos mértékig mindenki túljutott rajta, aki egy normális állapotot elért. ... Másfelől, léteznek neurotikusok, akiknek állapotát minden jel szerint az határozza meg, hogy e feladat végrehajtásában kudarcot vallottak.” Egy újabb példa arra, honnan is eredeztethetjük még az egoizmus kialakulását úgymond. Azonban a Freud utáni gondolkodók rengeteg dologba belekötöttek. Valóban az én az éber, igazságos irányító a személyiségben? Mára kialakult korunkban-visszatérve a kezdeti gondolatokra- valószínűleg nem, vagy nem minden esetben, talán többek között a vadegoista, és nárcista egyéneknél nem. Az egyik legmegrázóbb álláspontot olvassuk el végül Lacantól:
"...az én korántsem az igazság és az emancipáció letéteményese. Valójában defenzív struktúra, megalázkodó rabszolga, 'hízelgő, megalkuvó és hazudozó' — nem egyéb mint 'tünet', — mely nárcisztikus módon igyekszik megvédelmezni az individuumot a másságtól, s végső soron eközben erőszakot tesz a Másik másságán. Vagy, ami még durvább, úgy is állhat a dolog, hogy magának az emancipációnak a fogalma sem egyéb, mint a hatalomvágy egyik újabb álcája, a modern kor nagyszabású illúzióinak egyike, amely végességünket — azaz, a természetbe, a nyelvbe és a tradícióba való óhatatlan beágyazottságunkat — a mindenható felsőbbrendűség által igyekszik eltagadni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése