Fantázia és kétely

Adeodath:
-Tudod, néha furcsa dolgokat látok. Arra gondolok, mikor teljesen magamnál vagyok, mindenféle potenciális tudatmódosító hatástól mentesen, csak úgy, például egy teljesen szoványos éjjel.Vagy máskor. De legtöbbször éjjel jönnek elő.
Agathon:
-De mik? Miket látsz?
Adeodath:
- Most magadban biztosan arra gondolsz:szellemeket. Nem. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy ebben a pillanatban a szellem fogalmát, mint olyat, értelmezed. Komplexebb és szétágazóbb, nem egyszer banálisan hétköznapi jelenségekről van szó. Hétköznapiakról, de mégsem. Látni vélek olyanokat, amelyekről tudom, hogy valójában nem azok, amiknek hiszem őket, nem olyan a formájuk, nem olyan a színűk...
nem élnek. Érted? Nem látok valójában semmit, csak belelátok a dolgok eredeti, mindenki által ismert szubsztanciájába valami mást, ami megváltoztatja azt, sokszor épp ezek attribútumai segédkeznek ebben. És mivel belelátok, ez nem lehet más, mint a fantáziám. A fantáziám adrenalinéhes kavalkádja. Ránézek egy tárgyra, egy emberre, egy állatra, és látom valamilyennek, valaminek, mert félek tőle. Mindig is féltem, rettegtem belül, de ezt a konkrét helyzetben akkor tudom, nem lennék képes megfogalmazni. Ránézek egy másik tárgyra, egy másik emberre, egy másik állatra, és csodálatot ébreszt bennem. És késztetést érzek, hogy újra és újra ráemeljem tekintetem egy ellopott pillanatban talán. Szeretek valakit és úgy hiszem, ő Jó. Gyűlölök egy másik embert, és a szememben rosszabb, mint a sátán maga. Igen, tudom itt már nem csak fantáziáról van szó, sőt. De csak azért mondtam el az utóbbiakat, hogy jobban átérzed, miről beszéltem az elején. Amiket látok, azt a fantáziám szüli, az érzések miatt, amelyeket generál. Mondhatnám úgy is: előás. Onnan a feketén morajló, végeláthatatlan bugyrokból.
Agathon:
-Igen, azt hiszem, tudom, miről beszélsz. Mindenki van így ezzel talán. Mondjuk
valakinek nincs annyi képzelőereje, mint egy másiknak.
Adeodath :
-Így van. Az ilyen ember mindig halálosan józan, és racionális gondolkodású. Nem kísérti semmilyen lidérc. Csak úgy éli a kis világát. sokszor arra gondolok, néha jó lenne ilyennek lenni úgy félórára. Mikor már elegem van az agyamból. Magamból. Aztán csupán megnyomok egy gombot, és bumm, blackout. De hogy mindig ilyen legyek? Egy életen át? Köszönöm, soha. Szegénység ez, nagy szegénység. Inkább megőrülök, de mosollyal a számon megyek el.
Agathon:
-Sokan vannak, akik csúnyán letorkolnának ezért a véleményért, mert igazán szélsőségesen fogod ezt fel. Én mindkét végpontot meg tudom érteni.
Adeodath:
-Igen, te vagy az arany középút, az aura mediocritas, kedves barátom. Ezért kedvellek. Tudom, hogy sokan felháborodnának, csak épp nem érdekel. Mi értelme a gondolkodásnak, ha az ember nem alkothat valamiről saját véleményt, csak mert, az majd másoknak nem fog tetszeni? Még szerencse, hogy a relativitás örök és mindenhol ott van.

De van valami más is, ami mindig ott lapul a hátad mögött: a kétely.
És kételkedem abban, hogy bizonyos helyzetekben,amelyeket említettem, de nem meséltem el a leghátborzongatóbb élményeim egyikét sem, tényleg csak
a fantáziám működik-e, semmi több. Mi van, édes barátom, mi van akkor, ha az a valóság?

cause i'm a creep

...and a mothafuckin' radiohead-lover-consumer.


Street spirit(Fade out)


Lucky




A wolf at the door


We suck young blood(Your time is up)

Are you hungry?
Are you sick?
Are you begging for a break?
Are you sweet?
Are you fresh?
Are you strung up by the wrists? We want the young blood
Are you fracturing?
Are you torn at the seams?
Would you do anything?
Fleabitten, motheaten?

We suck young blood
We suck young blood

Won’t let them creep in on me
Won’t let the nervous bury me
Our veins are thin
Our rivers poisoned

We want the sweet meat
We want the young blood



Exit music for a film /Romeo+Juliet/

Wake from your sleep
The drying of your tears
Today we escape
We escape

Pack and get dressed
Before your father hears us
Before all hell breaks loose

Breathe, keep breathing
Don't lose your nerve
Breathe, keep breathing
I can't do this alone

Sing us a song
A song to keep us warm
There's such a chill, such a chill

You can laugh
A spineless laugh
We hope your rules and wisdom choke you
Now we are one
In everlasting peace

We hope that you choke, that you choke
We hope that you choke, that you choke
We hope that you choke, that you choke




The best song and video ever

I am the key to the lock in your house
That keeps your toys in the basement.
And if you get too far inside
You'll only see my reflection.

It's always best when the covers up,
I am the pick in the ice.
Do not cry out or hit the alarm,
You know we're friends 'til we die.

And either way you turn
I'll be there
Open up your skull
I'll be there
Climbing up the walls

It's always best when the light is off,
It's always better on the outside.
Fifteen blows to the back of your head,
Fifteen blows to your mind.

So lock the kids up safe tonight
And shut the eyes in the cupboard.
I've got the smell of a local man
Who's got the loneliest fear.

That either way he turns - I'll be there
Open up your skull - I'll be there
Climbing up the walls

Climbing up the walls Climbing up the walls

Negédesség, parányi negédesség, amit magába forraszt a lelked
Hangok, olyan távolról jönnek, mégis jobban hallom őket mint a szót, mely itt zúg fejem mellett
*
Lágy, aranysárga mézbe mártom a szívem, mihelyst kitépem a helyéről, nézem ahogy mohón dobog, ahogy kétségbeesetten él...hasztalan erejét latba vetve, nem fékezve rezdül még..és még...hát nem elég?!
eljön a pillanat, mikor elvész
minden lélegzet
minden félelem
minden érzelem
és érzelem-képzet
*
utolsó sóhajommal megízlelem a mézédes vérem...
*
ott...arra...egy test lebeg egy test felett
az egyik tömör falfehér fekvő tetem, a másik homályos, átlátszik, és csüng a semmiben
nem akarom látni amit látok, reszketek, elfordítom a fejem
(de hát hogyan? nincs is fejem...)
visszanéznék, de nem tehetem...
különben nehéz kín sújt, és kővé meredek...

"Ma éjjel semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen"

Un sogno gioioso

Una volta saró stregha, una maga magica, e con mio gatto nero
In mio cappello grando, volaro sul cielo oscuro Ulularo attraverso la notte, nessuno potra fermarmi
E ridero, ridero, che ridero! Ci sará tante risa in ogni momenti
Frullaro, ballaro fra le stelle, mentre essere sulla mia scopa
Dopo un lampo, e spariro di botto, non saró giá
Mamma mia, che burla! Accidenti! Un bambino potra vedermi! ...ci passeggiara con suo padre alla strada, e gridara mentre levara sua testa nello alto:
-Guarda, papa, ho visto una stregha, di lá, sopra!-Eh, mio piccolino caro! Te guardi favoli sovrabbondanti alla casa!

Pallasz Athéné-tünet

Este szépnek tetszett még a Nap...
Ma reggel fényében tündökölve kelve, hunyorogva fordítottam el fintort rejtő arcom
Hogy ne lássa rothadó testem bolygójának ura, miként undorodva tőle, magára hagyom
Mindennapi nagy lángolásában, büdös öndicséretében...
Heh, érzem, megvetés gyökeredzik bennem...
...gyökeredzik?!...bűnös, enyhítő mentegetőzés részemről
Hiszen kihűlt pora, hamuvá szottyadt tűzteste fölött állva azok között,
Kinek mosolyog majdan a szeme, én leszek az első.
***
Én bizony, a romlott, vak vétkező.

Pillanatnyi mélység

Hallgatom a csendet
Lelkem meg-megremeg
Kiszáradt szemmel merengek a tudattalan mezején
Magamban élvezem önmagam hangtalan gyászénekét

Jólesik ez a kis semmiség
Csöppnyi üresség
Gondolataim megállíthatatlan zuhatagában
Mely szétszakít...lassan
...őrületbe taszít.

Szánalmas tehetetlenség
Önmegvetés
Dermedten fekszem
A percek múlását már nem figyelem
Nem számít már nekem idő
Holnap, reggel, jövő
Nincs számomra már más
Csak a lassú elmúlás
Hervadok, mint egy ócska virág
Így várom az oltalmazó halált

Magyarázatot már nem keresek:
Okára haszontalan létezésemnek
Értelmet adni érzésnek?
Nem küzdök többet érte
Nem kell több miért s miért nem
Látom már, utolért könyörületes végzetem

Így ülhet cellájában a halálraítélt rab
Mikor felvirrad, s tudja, az az utolsó nap
Hideg nihili tökéletesség...
Nem kínozza őt többé csapongó örvény,
A sebesen sodró gyilkos ár
Nem kapja el őt soha már

Homályos szösszenetnek tetszik csupán
Hajdani énem játéka
Ahogy visszaidézi foltokban szüntelenül izzó pszichém formáját...
Rengő szalmaszál-tudatom a szélben
Hajlong, hullik egyre az ismeretlen mélybe

Vágyhatatlan vágyak tengerében úsztam, lubickoltam, pancsoltam, mint gyermek
S végre megértettem: ez a víz nekem túl édes.
Csalafinta, kacér szirének éneke
Megtévesztett már elégszer
Csöndet!
Csöndet!
Ennyi kell nekem...

Kegyetlenül vet ki magából a jelen:
Bűnös vagyok, mert bűntelen.
Tisztaságom átkom hordozója,
Nem kért szeretetem komor sorsom kulcsa
...ebben a világban hol minden hazugság
Gonoszság, irigység, mérgező ármány.

Megszülettem, nevelkedtem
Hogy egyszer eltemessék megsorvadt testemet
Apám, anyám megsirat e szép napon
Talán még más is akad, akinek majd hiányzom
A jégbe zárt tűzláng pedig, mi voltam igazán,
Vajon valahol elnyerheti áhított szabadságát?