Hallgatom a csendet
Lelkem meg-megremeg
Kiszáradt szemmel merengek a tudattalan mezején
Magamban élvezem önmagam hangtalan gyászénekét
Jólesik ez a kis semmiség
Csöppnyi üresség
Gondolataim megállíthatatlan zuhatagában
Mely szétszakít...lassan
...őrületbe taszít.
Szánalmas tehetetlenség
Önmegvetés
Dermedten fekszem
A percek múlását már nem figyelem
Nem számít már nekem idő
Holnap, reggel, jövő
Nincs számomra már más
Csak a lassú elmúlás
Hervadok, mint egy ócska virág
Így várom az oltalmazó halált
Magyarázatot már nem keresek:
Okára haszontalan létezésemnek
Értelmet adni érzésnek?
Nem küzdök többet érte
Nem kell több miért s miért nem
Látom már, utolért könyörületes végzetem
Így ülhet cellájában a halálraítélt rab
Mikor felvirrad, s tudja, az az utolsó nap
Hideg nihili tökéletesség...
Nem kínozza őt többé csapongó örvény,
A sebesen sodró gyilkos ár
Nem kapja el őt soha már
Homályos szösszenetnek tetszik csupán
Hajdani énem játéka
Ahogy visszaidézi foltokban szüntelenül izzó pszichém formáját...
Rengő szalmaszál-tudatom a szélben
Hajlong, hullik egyre az ismeretlen mélybe
Vágyhatatlan vágyak tengerében úsztam, lubickoltam, pancsoltam, mint gyermek
S végre megértettem: ez a víz nekem túl édes.
Csalafinta, kacér szirének éneke
Megtévesztett már elégszer
Csöndet!
Csöndet!
Ennyi kell nekem...
Kegyetlenül vet ki magából a jelen:
Bűnös vagyok, mert bűntelen.
Tisztaságom átkom hordozója,
Nem kért szeretetem komor sorsom kulcsa
...ebben a világban hol minden hazugság
Gonoszság, irigység, mérgező ármány.
Megszülettem, nevelkedtem
Hogy egyszer eltemessék megsorvadt testemet
Apám, anyám megsirat e szép napon
Talán még más is akad, akinek majd hiányzom
A jégbe zárt tűzláng pedig, mi voltam igazán,
Vajon valahol elnyerheti áhított szabadságát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése