Negédesség, parányi negédesség, amit magába forraszt a lelked
Hangok, olyan távolról jönnek, mégis jobban hallom őket mint a szót, mely itt zúg fejem mellett
*
Lágy, aranysárga mézbe mártom a szívem, mihelyst kitépem a helyéről, nézem ahogy mohón dobog, ahogy kétségbeesetten él...hasztalan erejét latba vetve, nem fékezve rezdül még..és még...hát nem elég?!
eljön a pillanat, mikor elvész
minden lélegzet
minden félelem
minden érzelem
és érzelem-képzet
*
utolsó sóhajommal megízlelem a mézédes vérem...
*
ott...arra...egy test lebeg egy test felett
az egyik tömör falfehér fekvő tetem, a másik homályos, átlátszik, és csüng a semmiben
nem akarom látni amit látok, reszketek, elfordítom a fejem
(de hát hogyan? nincs is fejem...)
visszanéznék, de nem tehetem...
különben nehéz kín sújt, és kővé meredek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése