Fantázia és kétely

Adeodath:
-Tudod, néha furcsa dolgokat látok. Arra gondolok, mikor teljesen magamnál vagyok, mindenféle potenciális tudatmódosító hatástól mentesen, csak úgy, például egy teljesen szoványos éjjel.Vagy máskor. De legtöbbször éjjel jönnek elő.
Agathon:
-De mik? Miket látsz?
Adeodath:
- Most magadban biztosan arra gondolsz:szellemeket. Nem. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy ebben a pillanatban a szellem fogalmát, mint olyat, értelmezed. Komplexebb és szétágazóbb, nem egyszer banálisan hétköznapi jelenségekről van szó. Hétköznapiakról, de mégsem. Látni vélek olyanokat, amelyekről tudom, hogy valójában nem azok, amiknek hiszem őket, nem olyan a formájuk, nem olyan a színűk...
nem élnek. Érted? Nem látok valójában semmit, csak belelátok a dolgok eredeti, mindenki által ismert szubsztanciájába valami mást, ami megváltoztatja azt, sokszor épp ezek attribútumai segédkeznek ebben. És mivel belelátok, ez nem lehet más, mint a fantáziám. A fantáziám adrenalinéhes kavalkádja. Ránézek egy tárgyra, egy emberre, egy állatra, és látom valamilyennek, valaminek, mert félek tőle. Mindig is féltem, rettegtem belül, de ezt a konkrét helyzetben akkor tudom, nem lennék képes megfogalmazni. Ránézek egy másik tárgyra, egy másik emberre, egy másik állatra, és csodálatot ébreszt bennem. És késztetést érzek, hogy újra és újra ráemeljem tekintetem egy ellopott pillanatban talán. Szeretek valakit és úgy hiszem, ő Jó. Gyűlölök egy másik embert, és a szememben rosszabb, mint a sátán maga. Igen, tudom itt már nem csak fantáziáról van szó, sőt. De csak azért mondtam el az utóbbiakat, hogy jobban átérzed, miről beszéltem az elején. Amiket látok, azt a fantáziám szüli, az érzések miatt, amelyeket generál. Mondhatnám úgy is: előás. Onnan a feketén morajló, végeláthatatlan bugyrokból.
Agathon:
-Igen, azt hiszem, tudom, miről beszélsz. Mindenki van így ezzel talán. Mondjuk
valakinek nincs annyi képzelőereje, mint egy másiknak.
Adeodath :
-Így van. Az ilyen ember mindig halálosan józan, és racionális gondolkodású. Nem kísérti semmilyen lidérc. Csak úgy éli a kis világát. sokszor arra gondolok, néha jó lenne ilyennek lenni úgy félórára. Mikor már elegem van az agyamból. Magamból. Aztán csupán megnyomok egy gombot, és bumm, blackout. De hogy mindig ilyen legyek? Egy életen át? Köszönöm, soha. Szegénység ez, nagy szegénység. Inkább megőrülök, de mosollyal a számon megyek el.
Agathon:
-Sokan vannak, akik csúnyán letorkolnának ezért a véleményért, mert igazán szélsőségesen fogod ezt fel. Én mindkét végpontot meg tudom érteni.
Adeodath:
-Igen, te vagy az arany középút, az aura mediocritas, kedves barátom. Ezért kedvellek. Tudom, hogy sokan felháborodnának, csak épp nem érdekel. Mi értelme a gondolkodásnak, ha az ember nem alkothat valamiről saját véleményt, csak mert, az majd másoknak nem fog tetszeni? Még szerencse, hogy a relativitás örök és mindenhol ott van.

De van valami más is, ami mindig ott lapul a hátad mögött: a kétely.
És kételkedem abban, hogy bizonyos helyzetekben,amelyeket említettem, de nem meséltem el a leghátborzongatóbb élményeim egyikét sem, tényleg csak
a fantáziám működik-e, semmi több. Mi van, édes barátom, mi van akkor, ha az a valóság?