Szűk folyosó. Magas, sötét falak. Mi van a végén? (Ha van vége...)
Alig látott valamit a sötétben, csak messzebb, halvány rejtelmes fényeket.
Ahogy lassan előrelépkedett, olyan volt, mintha mozogna lába alatt a talaj, és ő egyre mélyebbre süppedne belé. Lenézett. De mintha vak lett volna. Egész testében szétterjedt a rettenet. A mindent elborító-beborító rettenet. Nem tudta hol van, miért került oda, és mérhetetlen félelem kerítette hatalmába. Csupán a vegytiszta félelem létezett, akkor és ott, semmi más.
(de hol? és mikor?)
Amikor már arra gondolt, hogy ennél rosszabb nem történhet, zajokat hallott.
Hangokat. Elfojtott sikolyokat. Először távolról...igazán távolról...mintha az agyában csengene minden...mintha ez az egész csak ott történne...hiszen ez nem lehet valóság...gondolta. Hirtelen fenyegetően közel észlelte magához a kíntól eltorzult ordításokat. Nem mozdult meg, de még is tudta, hogy ő maga is közelebb siklott valamihez...de mihez?
A fények most már erősödtek. Vörösen világították meg a falakat, és elborzadva látta az eredetileg fehér felületen végigfolyó friss vértengert. Ahogy gépiesen levette tekintetét a döbbenetes látványról, előreszegezte azt, mert maga előtt még sokkolóbb jelenet fogadta. (Meglátta.)
A folyosó végére ért. Lángoló tűz volt az egész. Hatalmas. És végtelen, mint a világegyetem. És ott voltak mind. A sikoltozó emberek. Egymás hegyén-hátán vergődtek a lángokban kétségbeesetten. Ő meg csak ott állt lebénultan, sikoltani akart ő is, de megnémult. Mielőtt még tudatát el nem veszítette egy mély, tekintélyt parancsoló hangot hallott, amely mindenen áthatott: "Én vagyok maga az örök igazság. Kövess engem."
Még szilánkokban emlékezett, még ott lüktetett egész testében az élmény, ahogy zuhan egy olyan irányba, ami geometriailag definiálhatatlan és felfoghatatlan volt. Nem tudhatta hová zuhan, csak azt érezte, milyen nagy intenzitással. A maró félelem pedig egyre mászkált benne ide-oda.
Ide-oda...
***
Francis úgy ébredt föl, mint akit egy pohár vízzel locsoltak le. Ijedt tekintettel pattant fel. Leesett neki, hogy az irodájában van. Már megint itt aludt el az íróasztalára esve. Körülbelül 2 percig csak kábán meredt maga elé, és próbálta összerakni, hogy mi történt vele. Pontosabban, hogy mit álmodhatott. Tisztában volt vele, hogy álmodott valamit, és azzal is hogy rémes volt. Szó szerint. Azonban semmi nem maradt meg az agyában, képtelen volt emlékezni, mindössze egyetlen dolog vésődött belé, de az elsöprő erővel: az érzés. Amit egész idő alatt érzett, és elviselhetetlenül nyomasztotta.
Rossz szájízzel szedelőzködött össze, és első útja a kávézóba vezetett.
***
-Rendkívül nyúzottnak tűnik ma, doktor úr. Mi történt, ha megkérdezhetem?
-Köszönöm, Mr.Gore, hogy mindig ilyen figyelmes velem!
-Ami azt illeti, ahhoz hogy ezt észrevegye az ember, nincs szükség túl sok odafigyelésre-vágott közbe finoman a pszichiátria magánzárkájának lakója.
-Ez is igaz-válaszolt Francis, őszinte mosoly kíséretében-de én inkább arra gondoltam, hogy Ön nem csak úgy dobálózik ezekkel az észrevételekkel, hanem valóban aggódik.
-Ebben nem téved. Noha sajnos még nem ismerjük egymást eléggé, de elmondhatom: módfelett kedvelem magát.
-Nem is tudom, mit mondjak, Mr. Gore, lekötelez. Visszatérve meggyötört külsőm okához: csak arról van szó, hogy nem aludtam túl jól az éjjel. Előfordul velem az ilyesmi időnként.
-Talán rémálma volt?
Francis egy pillanatra megdermedt. Elementáris erővel hasított a fejébe a múlt éjszaka látomásának szörnyű súlya, minden egyes momentum néhány másodperc leforgása alatt. Látta maga előtt az égő embereket, és hallotta a hangot: "Én vagyok maga...maga az örök igazság..." Kiverte a víz, de magához tért hirtelen, majd Gore-re nézett.
("Ne...ne...kezdődik...")
-Jól érzi magát, doktor úr?-kérdezte.-Elsápadt.
-Á, igen, semmi gond...csak, tudja...épp most jutott eszembe az álmom. Eddig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán álmodtam valamit. De most minden beugrott. Hát, annyit elárulok Önnek, hogy ne csodálkozzon, hogy így festek.
-Nem akarja elmesélni? Pedig roppant kíváncsi lennék...
-Elhiszem, Mr. Gore, de nehezemre esne szavakba önteni, ha nem haragszik, ezt egyelőre megtartom magamnak. Másrészt nem ezért vagyok itt, valljuk be. Innentől kezdve magáé a főszerep. Én magára vagyok kíváncsi. Említette az imént, hogy alig ismerjük egymást. Nos, itt az idő, hogy ez megváltozzon. Azt javaslom, kezdjük ezt azzal, hogy mesél egy kicsit magáról, az életéről, a gyermekkoráról...ha van kedve...amit fontosnak talál...ami az eszébe jut...
-Miért is ne? -válaszolt vidáman a 32 éves sorozatgyilkos.
(f.k.)
Alig látott valamit a sötétben, csak messzebb, halvány rejtelmes fényeket.
Ahogy lassan előrelépkedett, olyan volt, mintha mozogna lába alatt a talaj, és ő egyre mélyebbre süppedne belé. Lenézett. De mintha vak lett volna. Egész testében szétterjedt a rettenet. A mindent elborító-beborító rettenet. Nem tudta hol van, miért került oda, és mérhetetlen félelem kerítette hatalmába. Csupán a vegytiszta félelem létezett, akkor és ott, semmi más.
(de hol? és mikor?)
Amikor már arra gondolt, hogy ennél rosszabb nem történhet, zajokat hallott.
Hangokat. Elfojtott sikolyokat. Először távolról...igazán távolról...mintha az agyában csengene minden...mintha ez az egész csak ott történne...hiszen ez nem lehet valóság...gondolta. Hirtelen fenyegetően közel észlelte magához a kíntól eltorzult ordításokat. Nem mozdult meg, de még is tudta, hogy ő maga is közelebb siklott valamihez...de mihez?
A fények most már erősödtek. Vörösen világították meg a falakat, és elborzadva látta az eredetileg fehér felületen végigfolyó friss vértengert. Ahogy gépiesen levette tekintetét a döbbenetes látványról, előreszegezte azt, mert maga előtt még sokkolóbb jelenet fogadta. (Meglátta.)
A folyosó végére ért. Lángoló tűz volt az egész. Hatalmas. És végtelen, mint a világegyetem. És ott voltak mind. A sikoltozó emberek. Egymás hegyén-hátán vergődtek a lángokban kétségbeesetten. Ő meg csak ott állt lebénultan, sikoltani akart ő is, de megnémult. Mielőtt még tudatát el nem veszítette egy mély, tekintélyt parancsoló hangot hallott, amely mindenen áthatott: "Én vagyok maga az örök igazság. Kövess engem."
Még szilánkokban emlékezett, még ott lüktetett egész testében az élmény, ahogy zuhan egy olyan irányba, ami geometriailag definiálhatatlan és felfoghatatlan volt. Nem tudhatta hová zuhan, csak azt érezte, milyen nagy intenzitással. A maró félelem pedig egyre mászkált benne ide-oda.
Ide-oda...
***
Francis úgy ébredt föl, mint akit egy pohár vízzel locsoltak le. Ijedt tekintettel pattant fel. Leesett neki, hogy az irodájában van. Már megint itt aludt el az íróasztalára esve. Körülbelül 2 percig csak kábán meredt maga elé, és próbálta összerakni, hogy mi történt vele. Pontosabban, hogy mit álmodhatott. Tisztában volt vele, hogy álmodott valamit, és azzal is hogy rémes volt. Szó szerint. Azonban semmi nem maradt meg az agyában, képtelen volt emlékezni, mindössze egyetlen dolog vésődött belé, de az elsöprő erővel: az érzés. Amit egész idő alatt érzett, és elviselhetetlenül nyomasztotta.
Rossz szájízzel szedelőzködött össze, és első útja a kávézóba vezetett.
***
-Rendkívül nyúzottnak tűnik ma, doktor úr. Mi történt, ha megkérdezhetem?
-Köszönöm, Mr.Gore, hogy mindig ilyen figyelmes velem!
-Ami azt illeti, ahhoz hogy ezt észrevegye az ember, nincs szükség túl sok odafigyelésre-vágott közbe finoman a pszichiátria magánzárkájának lakója.
-Ez is igaz-válaszolt Francis, őszinte mosoly kíséretében-de én inkább arra gondoltam, hogy Ön nem csak úgy dobálózik ezekkel az észrevételekkel, hanem valóban aggódik.
-Ebben nem téved. Noha sajnos még nem ismerjük egymást eléggé, de elmondhatom: módfelett kedvelem magát.
-Nem is tudom, mit mondjak, Mr. Gore, lekötelez. Visszatérve meggyötört külsőm okához: csak arról van szó, hogy nem aludtam túl jól az éjjel. Előfordul velem az ilyesmi időnként.
-Talán rémálma volt?
Francis egy pillanatra megdermedt. Elementáris erővel hasított a fejébe a múlt éjszaka látomásának szörnyű súlya, minden egyes momentum néhány másodperc leforgása alatt. Látta maga előtt az égő embereket, és hallotta a hangot: "Én vagyok maga...maga az örök igazság..." Kiverte a víz, de magához tért hirtelen, majd Gore-re nézett.
("Ne...ne...kezdődik...")
-Jól érzi magát, doktor úr?-kérdezte.-Elsápadt.
-Á, igen, semmi gond...csak, tudja...épp most jutott eszembe az álmom. Eddig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán álmodtam valamit. De most minden beugrott. Hát, annyit elárulok Önnek, hogy ne csodálkozzon, hogy így festek.
-Nem akarja elmesélni? Pedig roppant kíváncsi lennék...
-Elhiszem, Mr. Gore, de nehezemre esne szavakba önteni, ha nem haragszik, ezt egyelőre megtartom magamnak. Másrészt nem ezért vagyok itt, valljuk be. Innentől kezdve magáé a főszerep. Én magára vagyok kíváncsi. Említette az imént, hogy alig ismerjük egymást. Nos, itt az idő, hogy ez megváltozzon. Azt javaslom, kezdjük ezt azzal, hogy mesél egy kicsit magáról, az életéről, a gyermekkoráról...ha van kedve...amit fontosnak talál...ami az eszébe jut...
-Miért is ne? -válaszolt vidáman a 32 éves sorozatgyilkos.
(f.k.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése