Egyszerre kellemetlen érzés ütötte meg, ahogy Marcus Gore előtt állt egymaga
abban a külvilágtól kínosan jól megfosztott szobában. Ahogy visszaemlékezett,
még igen csak zöldfülűnek számított a szakmában, amikor utoljára érzett ehhez
hasonlót. Félelmet. De ez most más volt. Merőben más. Nem attól tartott, hogy a szó szoros értelmében véve történik vele valami-netán valamilyen módon, valamivel megpróbál rátámadni. (Ennek egyébként is nevetségesen alacsony volt a valószínűsége.) Egyszerűen mélyről jövő félelem szorította össze a gyomrát, de képtelen lett volna szavakba önteni miért. Hiszen még ő maga sem tudta.
Közben ráeszmélt, hogy már jó néhány másodperce mered csöndben, elgondolkodva
a pár méterrel előtte ülőre. "A francba.-gondolta. Össze kell szednem magam.
Mi ez a szarakodás, Francis? Még egy ilyet nem engedhetek meg magamnak. Mint
valami rohadt amatőr, a fenébe is." Ezzel együtt hirtelen visszanyerte lélekjelenlétét, majd nyugodt, üde hangnemben köszöntötte a páciensét:
- Jó reggelt kívánok, Mr. Gore. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Francis Broughter vagyok, az Ön új orvosa, aki mostantól foglalkozik Önnel.
- Nagyon örvendek, Mr. Broughter. Már alig vártam, hogy megismerhessem. Azt kell mondjam, így, első benyomásra pont olyan, amilyennek képzeltem. De bocsásson meg, nem akarok tolakodó lenni.
Francis szórakozott érdeklődéssel, kedvesen mosolyogva nézett Gore-ra, szándékosan hallgatott egy pillanatra, mint aki láthatólag az első paramétereket vonja le a hallottakból és látottakból az illetőről.
-Ugyan, Mr. Gore. Nem vettem annak, de őszintén szólva, különben sem azért
vagyunk most itt, hogy udvariaskodjunk. Értem ez alatt azt, hogy Ön azt mond, amit akar. Ami csak az elsőre eszébe jut, higgye el, még örömet is szerez nekem ezzel.
-Azt nem kétlem, doktor úr.- válaszolt Gore, és ("már megint...még mindig?")
bárgyú vigyorra húzódott a szája, de közben élesen csillogot a szeme, mint egy lesben álló ragadozóé. Az nem vigyorgott.( A doktor úr azonban ekkora már kényelmesen elfoglalta szerepét ebben a jópofa kis színjátékban, mintsem ezek az észrevételek megint előhúzzák belőle azt a nyomasztó érzést. Ehelyett inkább csak diszkréten figyelt az apró kis rezzenésekre, és ásta el agyában azokat későbbi lakomára. Egyszemélyes, hosszú lakomára. Csontrágásra, ínszaggatásra, miegyébre. Elkezdte élvezni a dolgot. "Ez az, a jó öreg Francis.")
-Nézze, én nem szeretek kertelni. Sem hülyének nézni olyanokat, akiket nyilvánvalóan nem lehet. Tudja, nem vagyok az a klasszikus pszichiáter. Legalábbis az a laikus körökben általánosnak vett karakter. Aki bejön, megkérdezi a betegektől, hogy hogy érzik magukat, és úgy beszél velük mint egy ötévessel. Valójában meg vastagon szarik rá, hogy kivel mi van. Nekem is vannak ilyen kollégáim, tudom mit beszélek. Azt is tudom, hogy maga egy rendkívül intelligens ember, Mr. Gore. Ezért remélem megérti és megengedi, ha arra kérem, hogy a jövőben nyíltan beszéljünk egymással, ha már
az a helyzet, ami. Mint két idegen egy kocsmában. Mit szól hozzá?
Gore hosszú másodpercekig hallgatásba burkolózott, közben végig Francis szemébe nézett, ugyanazzal a vigyorgó arccal, ugyanazzal a zavarbaejtő higgadtsággal tekintett rá mint az elejétől. Mintha magában tanakodott volna, hogy mit mondjon. Vagy mit ne.
-Lekötelez, Mr. Broughter. Gratulálok! Nagyon jó. ("Gratulálok? Nagyon jó??" -Francisbe hirtelen megint belecsapott valami. "Ez az átkozott vigyor...")
Ami azt illeti, az én helyzetemet is csak megkönnyítenénk ezzel. Számíthat a támogatásomra. Na de áruljon el nekem valamit. Mondja csak, és maga miért nem
szarik vastagon az ittlévőkre, mint a kollégái? Az nem egyszerűbb lenne? Már körülbelül 9 felé járhat az idő. Nem várja haza a felesége finom vacsorával otthon?-Francis mosolyt erőltetett magára, olyan természeteset, amilyet csak tudott. (Ó, igen, talán kissé tetemes idő telt el azóta, mióta utoljára efféle nagy hal akadt a horogra. Hamar kijön az ember a rutinból. Legalábbis Francis merte remélni, hogy csak erről volt szó. Össze-vissza cikázott minden az agyában. Egyre inkább perzselni kezdte a légkör, elzsibbadtak a tagjai.
("Ezt most abba kell, hogy hagyjam. Idő kell. Az irodám kell. A picsába!")
-Örülök, hogy így érdeklődik. Nincs feleségem, senki nem vár haza, ne aggódjon emiatt. Mindig én maradok itt éjszakába nyúlóan, ez így megy évek óta, már megszoktam. De képtelen lennék ezt csinálni, ha nem szeretném a munkámat, Mr. Gore. Elkötelezett híve vagyok a szakmának, és kiváltképp az olyan pazar egyéniségek miatt, mint Ön.-mondta nyájasan-Az ilyesmi nekem igazi kihívás, nem beszélve a segítő kézről, amit másoknak jelenthetek.
-Értem. Ez nagyon nemes magától, kedves doktor úr, és megtisztel.
-Ugyan. Ha ez az igazság. De erről majd még bőven beszélgetünk. De ha megbocsát, most ellenben tényleg készülök hazamenni. Valójában csak be akartam köszönni Önhöz, holnaptól kezdődnek a 'hivatalos látogatások', de hagyjuk a formaságokat.
-Persze, csak nyugodtan. Örülök, hogy találkoztunk, és szeretettel várom holnap. -búcsúzott Gore, miközben szemmel kísérte ahogy Francis távolodik az ajtó felé, majd kinyitja.
-Hát akkor holnap! Viszlát!-mondta Francis és kilépett.
Kinn a nővér feszülten várta, aggódva, de megkönnyebülten nézett rá, mikor megjelent.
-Na, milyen volt doktor úr?
-Remek, Julie. Remek pasas. Induljunk. Későre jár.
Julie először megrökönyödve nézett, aztán vidáman követte a főnökét, ismerte már eléggé ahhoz, hogy tudja, hogyan kell értelmezni nála az ilyeneket. Örült annak is, hogy az általa cipelt nyugtató szerek hadából semmire nem volt szükség.
Francis ismét irodájában ülve tépelődött magában és egyre inkább lázba jött ettől az alaktól. Egyrészről örömmel nyugtázta magában, hogy nem csalódott, ez tényleg az, amire már régóta várt. És ami elég nagy falat ahhoz, hogy az övé legyen.
No igen. Francis páratlan elmeorvos volt, és tényleg szívvel-lélekkel dolgozott, magán viselte más emberek sorsát. Csak egy baj volt. A hiúsága, ami elvakította. Mély nyomott hagyott benne a percekkel ezelőtti élmény, amikor is megbénította az a tekintet, és feszülten kellett összpontosítania minden pillanatban, hogy beszélgetőpartnere nehogy megsejtsen valamit abból, mennyire az elevenébe vágott egész lényével.
"De ha meg is sejtette, a végén én kerekedtem felül. Nálam van a gyeplő, kispajtás. Nem fordítva. Várj csak. Majd meglátod hogy velem nem szórakozhatsz, és akkor nem fogsz olyan pimaszul vigyorogni. Az az átkozott vigyor..." Mi is zavarta ennyire? Hogy nem volt elsőre orvosként a helyzet magaslatán? Tompa dühöt érzett. De a tompa düh elfedett valami mást. Valami egészen mást. Miért ilyen zaklatott? Mi kavarta fel ennyire? Nem jött rá, mert nem is akart rájönni. Nem mert.
(f.k.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése