Csillogásod térdre borít szenvtelenül
Sírok...
Ó, nagy Isten, bocsáss meg neki!
Látod, hát így folynak el az idő lágy camambertjei
Összemosódnak a tér határai
Megbabonázva állok a kietlen ampurdáni tájban
Betölt halhatatlan szellemed nagysága
Olybá tűnik, én belehalok az átélés csodájának boldogságába
S közben belehalok meghurcolt földi halálod gyalázatába
Ó, piócavilág, mit tettél?
Megkísértetted mocskoddal törékeny géniuszunk lelkét
Még most is bámulom ködös éjjeli alakod,
Midőn állsz a magas háztetőn, s apádat, a tramontanát hívod
S morogva jön a hatalmas szél, melyből megszülettél
Hátára véve ragad fel a magasba, eldob egy messzi pontba,
Ott ragyogsz majd le ránk eztán mindörökké
Nincs hozzád hasonló lény,
Ki elbírta volna a vakító fényt,
A szenvedést, hogy viselje önmaga terhét
Te mégis megtetted
S csodálat vértezi Megváltó neved
Tündöklő meseország,
Paranoia-kritikai másság
Trónodon ülve követed végig
Ahogy szikrázva hasad meg az ég
Hosszú vattacukor-felhődön táncolsz
S közben vidáman dúdolsz
Ragyogj hát, kérlek!
Soha nem múló dicsőséged borítsa be életemet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése