Episode 2-part 1

Francis hirtelen ledobta tollát jegyzeteire, melyek rendezetlenül borították be íróasztalát. Az éjjeli lámpa halványan pislákoló fénye mellett lehajolt és karjait feje elé helyezve magába temetkezett. Rémesen kimerült az elmúlt hetekben, és csak most eszmélt rá, hogy valójában hébe-hóba szunyókált pár órát, amikor ideje engedte, de már nem is emlékezett, mikor aludta ki magát jólesően. Az egészben az volt a legfelháborítóbb számára, hogy tudta, ez egyedül az ő hibája. A kórházban gyakorlatilag nem kellett többet dolgoznia a megszokottnál, rendszerint, ha semmi nem jött közbe, este 8 után már indulhatott is haza. Az, ami gátat szabott annak, hogy kikapcsolódjon, nem volt más, mint saját elméje. Mindig cikáztak a fejében a gondolatok, újabb és újabb hipotéziseket állított föl, ha valami olyan eset került a markába, amit kihívásnak érzett hivatásában...a hivatásában, ami első számú, és egyetlen igazi érdeklődési körének számított. Szenvedéllyel tört elő, egészen addig,
amíg nem talált megoldást, nem kapott kielégítő magyarázatot az épp esetleges
problémáról. Az a fajta orvos volt, aki képtelen volt elzárni a határvonalat az életében, sőt mi több, mániásan kutatta egy-egy kirívóan különleges páciense agyát. Kollégáival ellentétben nem hitt bizonyos hivatalos eljárásokban, sablon-szabályokban...minden ilyen betegben meglátta az egyedit, és addig nem nyugodott, amíg értelmével- ha akár a legcsekélyebb módon is, de-fel nem fogta, meg nem értette, át nem érezte szavaik és tetteik gyökerét. Ebben különbözött a többiektől, ennek ellenére ő maga soha nem morfondírozott ennek okán. Egyszerűen személyisége vonásaként kezelte.
...párás, esős nap volt, már estefelé járt. Épp hazafelé készülődött már egykedvűen, amikor George, a munkatársa nagy sebbel-lobbal, kopogtatás nélkül állított be az irodájába. Francis semmit nem szólt, kérdően, de ugyanakkor teljesen higgadtan meredt barátjára, várva, hogy elmondja, miért jött.
-Még jó, hogy itt találtalak. Most szállítottak be valakit, aki szerintem érdekelni fog. Kétséget kizáróan a te asztalod. Én nem is eszem rajta magam. A rangidős főorvosok közül már csak te meg én vagyunk háznál...
-Na, halljuk, felcsigáztál. Miről gondolod azt vajon, hogy az én asztalom,
hmm?-mondta cinikus mosolyra húzva szája egyik szélét Francis.
-32 éves férfi, a neve Marcus Gore, egészen idáig a szomszédos kerületi börtönben, a különrészlegen tartották egy szűk cellában...konkrétan 2 évig teljesen elzárva mindentől, habár elfogása napján az orvosszakértő állítólag azon a véleményen volt, hogy rögtön hozzánk kellene hozni, mert nem nézte jó szemmel, hogy egy nyilvánvalóan-hogy így fogalmazzunk- több sürgős szempont miatt kivizsgálásra szoruló embert egyszerűen szó szerint hűvösre tegyenek. Úgy vélte, ezzel mindenki csak rosszul járhat, de hát tudod milyenek arrafelé is ezek, nem hallgattak rá.
-Hmmm-cirógatta állát sejtelmesen Francis-, akkor gondolom nem bankot rabolhatott a fickó...
-Jha, ne is mondd, ezért jöttem egyenesen hozzád, amit eddig megtudtam az imént, nekem már az elég volt, úgyhogy ezennel átadom neked a pálcát, mester.-kacsintott vigyorogva a kolléga.
-Rendben George, ha már így állunk, talán be kellene avatnod engem is...
-Á, igen, szóval a pasi-ha röviden akarok fogalmazni-ez a klasszikus "hogyan
gyilkoljunk meg minél több embert a legállatibb módon" típus, igazából semmi extra.
Francis hitetlenkedve nevetett.
-Te is tudod, hogy semmit nem intézhetünk el ennyivel. Nincs két egyforma
pszichopata beteg, úgyhogy ne kategorizálgass ilyen primitíven...
-De, te mondtad hogy avassalak már be...
-Na ne mondd, azok után amiket előtte felvázoltál, meg se fordult volna a fejemben hogy valami ilyen alakról van szó...
-Áá, Francis ne kóstolgass már este tízkor, belehalnál ha egyszer
megpróbálnál nem ironizálni? Mindegy, mára nekem ennyi...
-Hé, hé bocs, oké, tudom, fáradt vagy, nehéz napod volt...nem könnyű a szőke
nővérkékkel szaladgálni megállás nélkül, hogy a vérengző nyugdíjas betegeknek
beadogasd a napi nyugtató szurikat...
-Ez egyszerűen nem lehet igaz, álljál már le! Van fogalmad róla mit össze
gürcölök én...
-Jó, jó, térjünk vissza erre az új páciensre, mert így aztán tényleg soha nem
mész el innen.
-Na, hát mondom hogy nem sok mindenre voltam kíváncsi. 4 éve kezdte el a kis
showműsorát a csávó, 2 évig nem tudták elcsípni...ez alatt a 2 év alatt a nagykutyák tudomása szerint 25 áldozata volt...erőszak, nekrofília, csonkítás, belezés, feldarabolás...
-Csak nők?
-Nem, nem férfiak is jó arányban. Illetve, néhány egész kicsi gyerek, ha jól hallottam. De csak a felnőtt nőket erőszakolta meg, és azokból se mindegyiket.
-Valamint a rejtekhelyén nagy mennyiségben tárolt fagyasztott vért is találtak...befőttes üvegekben.
-Ennyi?
-Igen.
-Köszönöm az információkat, haver, szép estét!
-Ez aaaaz, el se hiszem, hogy vége mára, Francis. Hát akkor holnap! Csá!-azzal George sarkon pördült, és kiviharzott az ajtón.
Francis pedig továbbra is a székében ült, meg se moccant. Csak üresen maga elé nézett. Nem akarta elhinni, amit érzett. Örömteli izgatottság volt az. Végre valami, ami miatt megint igazán érdemes bevetnie magát...ezennel a befellegzett a lagymatag, szürke hétköznapoknak, az irodájában való vegetálásnak nevetséges esetek miatt...végre hosszú idő óta megint foglakozhat valami olyannal...amiben értelmet lel.

***
-Doktor úr, kérem, nagyon vigyázzon magára, mostantól az Ön intézetük vállal
felelősséget érte.-mondta a kalapos rendőrkapitány, amikor távoztak az épületből, Francis pedig épp az új beteghez tartott.
-Ne aggódjanak, nem hiába a több évtizedes jó nevünk. Itt mindenki biztonságban van, soha nem szabadult ki még innen senki, és nem történt semmi nagyobb incidens, ahogy bizonyára tudják.
-Így van, nem véletlenül esett a választásunk erre az intézményre. Akkor mi mennénk is, minden jót és sok szerencsét!
-Köszönöm, Önöknek is!
Francis még egy ideig tétovázott a zárt osztályhoz vezető folyosón, és szórakozottan nézte, ahogy a két zsaru távolodik...maga sem tudja miért, de mindig is megvetette őket...annyira érzéketlenek voltak...
Azon a bizonyos részlegen nagy csend honolt...semmi nyoma a más osztályokon oly jellemző sürgésre-forgásra...Francis egy nővérrel és egy biztonsági őrrel állt meg Marcus Gore külsőleg gondosan bepáncélozott gumiszobája előtt.
Mosolyogva rápillantott a nővérre, azzal a szándékkal hogy ne aggódjon, majd
kinyitotta az ajtókat, amelyek belépését követően masszívan, súlyosan záródtak össze mögötte. Maga előtt vastag rácsokat látott, azon túl pedig egy közepes termetű, rövid, fekete hajú férfit pillantott meg. A cella egyetlen székében foglalt helyet, láthatólag teljesen nyugodtan, komfortosan. Beesett, meggyötört arca volt, de ennek ellenére volt valami különös a vonásaiban, ami kontrasztot alkotott az előbbiekkel. Valami mérhetetlen nagy béke sugárzott róla. Ahogy Francis belépett, a férfi ráemelte tekintetét lassan, vontatottan és kifejezéstelen arccal nézett a szemébe....de valahogy a szemei mintha gunyoros vigyort sugalltak volna. Mindemellett Francis első gondolata az volt, hogy első ránézésre nyoma se volt rajta azoknak a jellemzőknek, amiket
elképzelt volna. Úgy festett, mint egy teljesen kiegyensúlyozott, normális ember. A sokat tapasztalt orvosnak sasszeme volt már hozzá, hogy rögtön megállapítsa, ki az, aki csak nyugodtnak álcázza magát, és ki az, aki tényleg az. Ez az ember azonban több volt, mint nyugodt.
(folyt. köv.)