2010. február 13., szombat

Léteznek emberek, akik hatalmas érzékenységgel születnek erre a világra. Mindenféle értelemben vett érzékenységgel. Érzékenyek mindazon tiszta esszenciára, amelyek e létben felfoghatóak, és megismerhetőek. Igénylik mindezen dolgok közelségét és befolyását életükben, hiszen ez szükséges ahhoz, hogy ne pusztuljanak el. Mondhatnánk úgy is, ezek azok az emberek, akikben mindig aktívan működik gyermeki énjük, hiába az idő múlása, hiába az öregedés. Kalandvágy, izgalmas fantazmagóriák, kellemes álmodozás, hatalmas igény a szeretetre. Sóvárgás a paradicsomi boldogság után. Vágyakozás arra, hogy egy olyan helyen éljenek, ahol minden jó és szép, és ahol mindenki igazi arcát mutatja, mert mutathatja-nem kell attól félni, hogy lenyúzzák a valódi bőrt az arcáról...
***
Tegnap Josephine felment a hegyekbe egy ragyogó tavaszi délutánon. Szülei nagy örömére, hiszen lányuk hónapok óta nem tette ki a lábát otthonról, ami azt illeti, saját szobájából is csak ritkán. Mániákus depresszióban szenvedett, de az orvos házhoz járt. Nem akarták elengedni otthonról, pedig tudták, nagyon súlyos a baj. Josephine sokat mesélt a doktornak arról, mennyire szeretett régen a hegyekben sétálgatni, vagy egyszerűen csak feküdni a magasban valahol, és nézni a távolban elterülő fenyveseket, addig, ameddig a szeme ellátott. Előfordult, hogy csak alkonyatkor tért haza. Bájos lelkesedéssel mesélt róla, amikor néha-néha látott egy őzikét, vagy egy nyuszit útközben. A doktor már egy ideje folyton unszolta, hogy látogasson el újra kedvenc helyére, és meglátja, hogy csoda fog történni. Josephine ebben nem is kételkedett, hisz minden vágya az volt, hogy még egyszer eljusson oda, csakhogy ez az akkori állapotában egyáltalán nem volt már könnyen teljesíthető küldetés. Az egész napot ágyban töltötte, iszonyatosan le volt gyengülve, és már a teljesen hétköznapi alapfeladatok elvégzése gondot okozott. Eleinte csak pszichésen tűnt számára bonyolultnak a létezés, később már fizikálisan is. Ezek után pedig kezdetben lehetetlen volt az, hogy a városon túl található területre menjen, akár segítség nélkül. Csakhogy múlt az idő, teltek a napok, a hetek, és Josephine közérzete egyre jobb lett a kezelések hatására, és az immunrendszere is megerősödött. Örömmel nyugtázták ezt a szülők is. Eljött hát a nap, amikor készen állt nagy utazására. Ő maga akart nekivágni az útnak egyedül. Ezzel kapcsolatban azonban mindenkinek voltak aggályai, de látva a lány eltököltségét, áldásukat adták rá. Visszatért hát arra a helyre, amit annyira imádott. Könnyezve csodálta a látványt, amit egy gonosz árny elszakított tőle...nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nem menekülhet többé ettől az árnytól igazán. Láncra verte őt, mert gyenge volt és naiv. Beleköltözött az egész valójába. Nem akarta, hogy így végezze. Tudta, innen már nincs visszaút. Csak egyetlen lehetőség volt, hogy felszabaduljon a súly alól, amelyek véresre szorították már haldokló lelkét.
Felállt és körülnézett. Tett pár lépést előre. (Körülbelül 600 m magasan volt egy sziklaszirten.) Megállt és még utoljára jól megízlelte a kristálytiszta levegőt. A következő pillanatban széttárta karjait és a mélybe vetette magát.
Eljutott oda, ahová mindig is akart.
Oda, ahová tartozott.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése