Prológus

Mortia és titokzatos útitársa hosszasan és bensőségesen beszélgettek, miközben a kietlen éjjeli táj szélsebesen suhant mellettük. Mindössze egy-egy hóval borított meztelen fa szörnykéz-ágai villantak meg az ablaknál időnként. Messze volt még a végállomás...végtelenül messze. Mortia életében először találkozott beszélgető- partnerével, mégis soha nem érzett olyan meleg bizalmat és biztonságot, amit ez az idegen keltett benne a jelenlétével, és a szavaival, amelyekre mindig is várt. Földöntúli érzés volt arra eszmélnie, hogy ez a valaki megérti őt. Értette, hogy miről beszél. Sőt, sokkal többet annál. Mortia ezért nyugodt lélekkel fedte föl életének történéseit, az elméjének legmélyebb bugyraiban lakozó, szunnyadó vulkánokat.
"Nem láttam semmit. Nem tudtam, hol vagyok. Kétségbeestem. Jegesen markolt a szívembe a rémület keze, egyre csak erősebben facsarta és facsarta egészen addig, amikor már nem is éreztem, nem is észleltem. Hogy mi történt ezután? Még mindig elképzelésem sem volt arról, hol vagyok. Mi vesz körül. Miért kerültem ide. Mi a neve, ha van neve egyáltalán. Azóta sem jöttem rá pontosan...lehetséges, hogy a valóság asztrális kivetülése csupán? A transzcendentális létforma magától eltaszított, hitvány alábbvalója? Elmém megismerő képességének szintje emberi lényemnél fogva korlátozott. Mégis motoszkál bennem a kéjes kérdés: van-e feloldozás béklyóinkból? Eljuthat-e valaha ember az igazság mezejére, ott, ahol minden kristálytisztán egyértelmű és valódi?

Nem látok semmit. Nem tudom, hol vagyok. De már nem félek. Harcolok. Megfigyelek. Tapasztalok. Békével és állandó bölcsesség utáni édes szomjjal a szívemben. Hiszem, hogy van végállomás."