Vasárnap van, és már megint későn keltem föl. Ez még önmagában nem lenne baj,
de hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy vasárnaponként van jelenésem
Dr. Kruegernél. Késésben voltam, mint általában. Szedtem is a lábam odafelé,
ahogy csak bírtam. Amikor beléptem az irodájába, ő már a kandallója mellett
üldögélt a székén, és egy pohár bort kortyolgatott. Vidáman üdvözölt, és
hellyel kínált, semminemű megjegyzést nem tett sokadik késésemre sem.
Dr. Krueger egy nem mindennapi pszichiáter volt. Olyan kisugárzással
rendelkezett, amit nem sok más orvos tudhat magáénak, meg egyáltalán:
nem sok más ember. Ezek után az sem meglepő talán, ha kijelentem, gyógyító
módszerei és némiképp eltértek a megszokottól...
Ennek köszönhetően már a kezdetekben hamar el tudtam engedni magam, gyorsan
feloldódtam, így nem kellett hozzá sok idő, hogy érezzem a jótékony hatását
a kezeléseknek. A maival sem volt ez másképp. Azonban a mai napom vége máshogy alakult, mint a többi. Nem várt fordulatot vett...az életem. Amiről azt hittem csak, hogy az életem.
Kora este csöngettek a lakásomon. Ajtót nyitottam, és egy magas, fekete szövet
kabátot viselő férfi köszöntött:
-Szép jó estét kívánok, elnézést a zavarásért hölgyem, Jack Dull nyomozó
vagyok, bemehetnék pár percre?
Lehetetlen volt elrejteni meglepettségemet, de mindenesetre próbáltam uralkodni rajta.
-Persze, fáradjon csak be, üljön le.
Miután megkínáltam egy csésze kávéval, afelől érdeklődtem, mégis mi járatban van itt.
-Nemrég, körülbelül egy hónapja tudomást szereztünk arról, hogy szeretett
városunkba tévedt, és már jó ideje itt bújkál egy roppant veszélyes bűnöző, aki 10 évvel
ezelőtt megszökött az elmegyógyintézetből.
-Ne mondja! Édes Istenem! Ez hihetetlen? Mégis miféle bűnöző?
-Egy sorozatgyilkosról van szó. Eddig 30 ember halála szárad a lelkén.
Mindegyiket különbözőképpen, válogatott eszközökkel ölte meg, rituális módon. De ami még érdekesebb és elképesztőbb, az az, hogy sok olyan áldozat volt, akivel huzamosabb ideig nem végzett, hanem fogva tartotta, és ezalatt az idő alatt többféle módon elérte azt, hogy a cinkosa, vagy valamiben a segítője legyen, vagy hogy egyszerűen csak birtokolhassa valahogyan. Nem viccelek, ezek közül több olyan személy volt, akinek annyira megbomlott
az elméje a trauma hatására, hogy önszántából állt be mellé és csak hamvai maradtak meg régi önmagának.
-Ez borzalmas!
A neve Vincent Wayne. 15 éve egy véletlen folytán elfogták, 5 évig
kezelték a pszichiátria zárt osztályán, de mint említettem, sikerült elszabadulnia, és
azóta-őszintén szólva-csak tapogatózunk a sötétben. Eszméletlenül profi a fickó.
10 éve úgy álcázza magát, és olyan személyazonosság mögé bújik, hogy egyszerűen
képtelenség rájönni, ki ő valójában, és hol van pontosan. Mióta szökésben van,
13 embert ölt meg. Emiatt is csodálkozom, hölgyem, hogy Ön még nem hallott
az esetről, hiszen mióta itt tartózkodik, már eltűnt egy ember. Nem tudjuk
biztosan, hogy még életben van-e, vagy sem, de minden jel erre mutat.
Mindenkit óva intettünk attól, hogy egyedül mászkáljon az utcán éjjel, vagy idegenekkel
ismerkedjen. Ön nem néz televíziót, vagy nem hallgat rádiót kisasszony, már
ne haragudjon?
-Sajnálom, Mr. Dull, de azt kell mondanom, nem. Tudja, egy ideje komoly
pszichés problémáim adódtak, és a pszichiáterem azt ajánlotta, ne ilyenekkel
töltsem az időm, mert ártalmas lehet. Sőt mi több, még a városba sem nagyon
járok ki.
-Ó,nagyon sajnálom. Bocsásson meg. Nem szeretnék
tolakodó lenni, ezért inkább térjünk át a tárgyra. Van arról elképzelése,
hogy konkrétan mi célból vagyok most itt?
-Nem, uram, izgatottan várom, hogy feltárja nekem ezt a rejtélyt.
-Hölgyem, úgy vélem, most is zavart állapotban lehet, máskülönben már
ki kellett volna találnia.
-Valóban? Röstellem magam, de fogalmam sincs róla.
-Hmm, mert azt képtelenségnek tartom hogy a főbérlője nem beszélt Önnek erről.
Ez etikai kötelesség lenne, sőt.
-Na, most már kezdek felettébb kíváncsi lenni, légyszíves akkor könnyítsen
rajtam!
-Arról van szó, kisasszony, hogy az a bizonyos személy, akit Wayne itt
először elrabolt, az az Ön lakásának előző albérlője volt. Ön mikor is
költözött ide?
-Micsoda? Ugye csak viccel? Semmit nem tudtam erről. Be kell vallanom
őszintén, hogy már nem is emlékszem pontosan, mikor költöztem ide, úgy
egy hónapja lehetett.
-Igen...körülbelül. Ugyanis információim szerint Ön közvetlenül az eset
megtörténte után már igénybe vette ezt a helyet.
-Uramisten! Esküszöm, nem szólt nekem senki. Ha ezt tudom, nem költözök ide.
De azért, Mr. Dull, mondja meg őszintén, igaz nem innen rabolták el azt az
illetőt?
-Mit gondol, hölgyem, mégis miért vagyok itt? Látogatásom
célja eredetileg az volt, hogy megkérdezzem, hogy esetleg beköltözése során,
vagy azóta nem tapasztalt-e valami furcsát. Persze, mielőtt idejött volna, a
rendőrség már kivizsgálta a helyszínt, és semmilyen nyomra nem akadt, de nem
árt óvatosnak lenni. Ellenben az elrabolt nő, és a lakás helye között
összefüggést nem találtak, ezért engedélyezték, hogy a lakást újból kiadják.
A nő holmijait levitték a raktárba...tudja, annak ellenére, hogy még közel
sem egyértelmű, hogy ez a személy halott-ismerve Wayne módszereit- a
rendőrség ezt azért engedélyezte, mert biztosak benne, hogy az áldozat ide
már nem tér vissza, sem pedig maga Wayne.
-Értem. Roppant felháborító, hogy ezt az egész históriát Mr.Taylor nem
közölte velem, de talán csak tartott attól, hogy feleslegesen fogok aggódni.
Mert egyébként nagyon rendes ember.
-Akkor bizonyára erről van szó.
-Egyébként említette, hogy egy nő az áldozat. Mit lehet róla tudni pontosan?
-Ó igen. Egy bizonyos Susan Shore, 25 éves, egyetemista. Azt kell mondanom,szinte
teljesen olyan felépítésű és magasságú, mint maga. Még arcra is hasonlítanak.
-Hát ez egyre bíztatóbb, nyomozó úr!
-De neki szőke haja van, és nem fekete, mint magának, Miss Brandon!
-Na, most megnyugtatott!
-Komolyra fordítva a szót, semmi ok a félelemre, hölgyem, ha valami gyanúsat észlelünk, rögtön intézkedünk. Mivel, látom, hogy semmi probléma nincs, és semmi nem történt,
ezért ideje távoznom.
-Köszönök, mindent, Mr. Dull.
-Nincs mit, hölgyem, én köszönöm. Tessék. Itt a névjegykártyám. Bármikor számíthat rám.
-Hálásan köszönöm! Viszlát!
Visszamentem a dolgozószobámba. Lefeküdtem az ágyra. Aludnom kellett volna,
már későre járt. De nem tudtam. Egyre csak az elmúlt félórában hallott
dolgok jártak a fejemben. Rám jött egy roham. Kirohantam a fürdőbe.
Gyorsan bekebeleztem a gyógyszereim, majd pár másodperc múlva zsibbadtan
és jellegtelen arckifejezéssel néztem a tükörbe. Akkor már tudtam. Azóta az
este óta...valahogy nem akart összeállni semmi...a valóság
illúzióra változott, a igazság elásta magát az agyam tudatalattijába...de
semmi nem tökéletes...még ő sem vihet véghez tökéletes tetteket...ki kellett,
hogy törjek önmagamból. Tudtam. Én voltam az. Mit művelt velem?
de hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy vasárnaponként van jelenésem
Dr. Kruegernél. Késésben voltam, mint általában. Szedtem is a lábam odafelé,
ahogy csak bírtam. Amikor beléptem az irodájába, ő már a kandallója mellett
üldögélt a székén, és egy pohár bort kortyolgatott. Vidáman üdvözölt, és
hellyel kínált, semminemű megjegyzést nem tett sokadik késésemre sem.
Dr. Krueger egy nem mindennapi pszichiáter volt. Olyan kisugárzással
rendelkezett, amit nem sok más orvos tudhat magáénak, meg egyáltalán:
nem sok más ember. Ezek után az sem meglepő talán, ha kijelentem, gyógyító
módszerei és némiképp eltértek a megszokottól...
Ennek köszönhetően már a kezdetekben hamar el tudtam engedni magam, gyorsan
feloldódtam, így nem kellett hozzá sok idő, hogy érezzem a jótékony hatását
a kezeléseknek. A maival sem volt ez másképp. Azonban a mai napom vége máshogy alakult, mint a többi. Nem várt fordulatot vett...az életem. Amiről azt hittem csak, hogy az életem.
Kora este csöngettek a lakásomon. Ajtót nyitottam, és egy magas, fekete szövet
kabátot viselő férfi köszöntött:
-Szép jó estét kívánok, elnézést a zavarásért hölgyem, Jack Dull nyomozó
vagyok, bemehetnék pár percre?
Lehetetlen volt elrejteni meglepettségemet, de mindenesetre próbáltam uralkodni rajta.
-Persze, fáradjon csak be, üljön le.
Miután megkínáltam egy csésze kávéval, afelől érdeklődtem, mégis mi járatban van itt.
-Nemrég, körülbelül egy hónapja tudomást szereztünk arról, hogy szeretett
városunkba tévedt, és már jó ideje itt bújkál egy roppant veszélyes bűnöző, aki 10 évvel
ezelőtt megszökött az elmegyógyintézetből.
-Ne mondja! Édes Istenem! Ez hihetetlen? Mégis miféle bűnöző?
-Egy sorozatgyilkosról van szó. Eddig 30 ember halála szárad a lelkén.
Mindegyiket különbözőképpen, válogatott eszközökkel ölte meg, rituális módon. De ami még érdekesebb és elképesztőbb, az az, hogy sok olyan áldozat volt, akivel huzamosabb ideig nem végzett, hanem fogva tartotta, és ezalatt az idő alatt többféle módon elérte azt, hogy a cinkosa, vagy valamiben a segítője legyen, vagy hogy egyszerűen csak birtokolhassa valahogyan. Nem viccelek, ezek közül több olyan személy volt, akinek annyira megbomlott
az elméje a trauma hatására, hogy önszántából állt be mellé és csak hamvai maradtak meg régi önmagának.
-Ez borzalmas!
A neve Vincent Wayne. 15 éve egy véletlen folytán elfogták, 5 évig
kezelték a pszichiátria zárt osztályán, de mint említettem, sikerült elszabadulnia, és
azóta-őszintén szólva-csak tapogatózunk a sötétben. Eszméletlenül profi a fickó.
10 éve úgy álcázza magát, és olyan személyazonosság mögé bújik, hogy egyszerűen
képtelenség rájönni, ki ő valójában, és hol van pontosan. Mióta szökésben van,
13 embert ölt meg. Emiatt is csodálkozom, hölgyem, hogy Ön még nem hallott
az esetről, hiszen mióta itt tartózkodik, már eltűnt egy ember. Nem tudjuk
biztosan, hogy még életben van-e, vagy sem, de minden jel erre mutat.
Mindenkit óva intettünk attól, hogy egyedül mászkáljon az utcán éjjel, vagy idegenekkel
ismerkedjen. Ön nem néz televíziót, vagy nem hallgat rádiót kisasszony, már
ne haragudjon?
-Sajnálom, Mr. Dull, de azt kell mondanom, nem. Tudja, egy ideje komoly
pszichés problémáim adódtak, és a pszichiáterem azt ajánlotta, ne ilyenekkel
töltsem az időm, mert ártalmas lehet. Sőt mi több, még a városba sem nagyon
járok ki.
-Ó,nagyon sajnálom. Bocsásson meg. Nem szeretnék
tolakodó lenni, ezért inkább térjünk át a tárgyra. Van arról elképzelése,
hogy konkrétan mi célból vagyok most itt?
-Nem, uram, izgatottan várom, hogy feltárja nekem ezt a rejtélyt.
-Hölgyem, úgy vélem, most is zavart állapotban lehet, máskülönben már
ki kellett volna találnia.
-Valóban? Röstellem magam, de fogalmam sincs róla.
-Hmm, mert azt képtelenségnek tartom hogy a főbérlője nem beszélt Önnek erről.
Ez etikai kötelesség lenne, sőt.
-Na, most már kezdek felettébb kíváncsi lenni, légyszíves akkor könnyítsen
rajtam!
-Arról van szó, kisasszony, hogy az a bizonyos személy, akit Wayne itt
először elrabolt, az az Ön lakásának előző albérlője volt. Ön mikor is
költözött ide?
-Micsoda? Ugye csak viccel? Semmit nem tudtam erről. Be kell vallanom
őszintén, hogy már nem is emlékszem pontosan, mikor költöztem ide, úgy
egy hónapja lehetett.
-Igen...körülbelül. Ugyanis információim szerint Ön közvetlenül az eset
megtörténte után már igénybe vette ezt a helyet.
-Uramisten! Esküszöm, nem szólt nekem senki. Ha ezt tudom, nem költözök ide.
De azért, Mr. Dull, mondja meg őszintén, igaz nem innen rabolták el azt az
illetőt?
-Mit gondol, hölgyem, mégis miért vagyok itt? Látogatásom
célja eredetileg az volt, hogy megkérdezzem, hogy esetleg beköltözése során,
vagy azóta nem tapasztalt-e valami furcsát. Persze, mielőtt idejött volna, a
rendőrség már kivizsgálta a helyszínt, és semmilyen nyomra nem akadt, de nem
árt óvatosnak lenni. Ellenben az elrabolt nő, és a lakás helye között
összefüggést nem találtak, ezért engedélyezték, hogy a lakást újból kiadják.
A nő holmijait levitték a raktárba...tudja, annak ellenére, hogy még közel
sem egyértelmű, hogy ez a személy halott-ismerve Wayne módszereit- a
rendőrség ezt azért engedélyezte, mert biztosak benne, hogy az áldozat ide
már nem tér vissza, sem pedig maga Wayne.
-Értem. Roppant felháborító, hogy ezt az egész históriát Mr.Taylor nem
közölte velem, de talán csak tartott attól, hogy feleslegesen fogok aggódni.
Mert egyébként nagyon rendes ember.
-Akkor bizonyára erről van szó.
-Egyébként említette, hogy egy nő az áldozat. Mit lehet róla tudni pontosan?
-Ó igen. Egy bizonyos Susan Shore, 25 éves, egyetemista. Azt kell mondanom,szinte
teljesen olyan felépítésű és magasságú, mint maga. Még arcra is hasonlítanak.
-Hát ez egyre bíztatóbb, nyomozó úr!
-De neki szőke haja van, és nem fekete, mint magának, Miss Brandon!
-Na, most megnyugtatott!
-Komolyra fordítva a szót, semmi ok a félelemre, hölgyem, ha valami gyanúsat észlelünk, rögtön intézkedünk. Mivel, látom, hogy semmi probléma nincs, és semmi nem történt,
ezért ideje távoznom.
-Köszönök, mindent, Mr. Dull.
-Nincs mit, hölgyem, én köszönöm. Tessék. Itt a névjegykártyám. Bármikor számíthat rám.
-Hálásan köszönöm! Viszlát!
Visszamentem a dolgozószobámba. Lefeküdtem az ágyra. Aludnom kellett volna,
már későre járt. De nem tudtam. Egyre csak az elmúlt félórában hallott
dolgok jártak a fejemben. Rám jött egy roham. Kirohantam a fürdőbe.
Gyorsan bekebeleztem a gyógyszereim, majd pár másodperc múlva zsibbadtan
és jellegtelen arckifejezéssel néztem a tükörbe. Akkor már tudtam. Azóta az
este óta...valahogy nem akart összeállni semmi...a valóság
illúzióra változott, a igazság elásta magát az agyam tudatalattijába...de
semmi nem tökéletes...még ő sem vihet véghez tökéletes tetteket...ki kellett,
hogy törjek önmagamból. Tudtam. Én voltam az. Mit művelt velem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése