Egy koromsötét erdőben
Kigyulladt a legapróbb szikra
És lángra lobbant
Ahogy én magam
Ahogy én magam

A nevem Isobel
Magamat vettem el
A szerelmem Isobel
Magának éli az életet.

Egy szívben, ami porral van tele
Él egy teremtmény, amit úgy hívnak:kéj.
Mindig meglepetést okoz és ijesztget
Mint ahogyan én
Mint ahogyan én

Akkor teszi meg, amikor akarja
Az éjjeli lepke közvetíti üzenetét
Megjelenik nyakadon váratlanul
Csendben mászik
Egyszerű mentség...

Egy toronyban, ami acélból van
A természet alkut kovácsol
Hogy felemelkedjen a csodálatos Pokol.

A Cinikus dilemmája, avagy Narcissus újjáéled

Ki tudja, mi a jó?
Vígan élni, ölelni mohón?
Nézz oda, kedvesednek piros ajka megcsillan a napfényben...
De ki tudja megmondani, mi a Nekem való?

Kígyószemű gonosz herceg!
Elátkozott tengerlelkű hableány!
Összefűzi őket a kártyavető ráncos keze
Holtukban is úgy nyugszanak ezek már...

Ártatlan fehérszívű angyal!
Bűbájarcú vérszívó bestia!
Baldachin nászágyuk nem más, mint a fekete ég maga.
Jól mulat az éjjel a műsoron a Sátán fia.

Mi tagadás, szép ez a kacsalábon forgó vár!
Erősek a falai, kemény téglából vannak azok összerakva.
Innen, ha bemész, édes fiatal arám, nem jössz ki soha.
De hát mi fán teremne a kínzó vágy, hogy ilyet kívánj!

Bolondozik viselt eszem nekem is már...

Egyesüljetek hát, szerelmespárok!
Csókoljatok forrón és járjatok táncot!
Romlottul szent köteléketek forrjon össze az örökkévalósággal
Ártatlanul bűnös szenvedélyetek váljon eggyé a halállal.

De mit vetsz nekem, te vén csaló?
Te meg tudod tán mondani mi a Nekem való?

Az ablak nélküli cella

Arcátlanul olcsó szavak olcsó formába öntött rezgései. Néma kétségbeesésbe csomagolt szobormosolyok, mű tettek, vak lépések zaja itt...meg ott. Képmutató rend. Égig érő vasállványait őrzik éjjel-nappal a hű szolgák, melyeknek se neve, se tudata.
Tornyokban leselkednek, és rögtön lecsapnak a menekülni akaró nyomorultra.
Mióta az utolsó ablakot is befalazták, nem éreztem szelet. Csak a fülledt semmi tölti ki zárkám minden pontját, a minden áron maradni akaró nem szívélyes vendég: a kényelmes reménytelenség. Fenyegetően feketéllő sötétség árad szét a térben, melynek láthatatlanok a határai. Mintha minden pillanatban megszólalna, suttogna nekem. Időnként tisztán hallom. Azt mondja: Ne félj.
Pedig tudom, hogy csend van. Egyetlen apró nesz sem töri fel a halotti nyugalmat, amely körülvesz. Azt kell mondjam, szinte idilli a hely, ahol végső óráimat töltöm. Ha jobban belegondolok, nem is kívánhattam volna magamnak jobb és szebb halált. Ez így tökéletes. Hogy ennyire kegyetlenül tökéletlen. Hiszen pontosan így kellett, hogy történjen. Nem véletlenül vagyok itt. És tudtam!
(nem tehetek róla, de hirtelen nevetnem kell...) Azt hitték, hogy átverhetnek, hogy meglephetnek. Ez volt a tervem. Soha nem fognak rájönni az igazságra. Arra, hogy mialatt én haláltusámban vívódóm éhen-szomjan, lázálmokat látva, addig ezrek menekülnek meg. Feláldoztam magam.
...de ez a hang a fejemben.... miért vagy itt? Ki vagy te? Nem értem. Talán most is csak félálomban vergődöm.
-Tudod, hogy ki vagyok. És nemsokára megértesz majd mindent.
-Mi?! Menj el, hagyj békén. Te nem voltál a tervem része. Takarodj innen.
-Ugyan, ne beszélj ostobaságokat. Hogy mehetnék el? Hát nem emlékszel te nagy, hideg fejű tervező?
-Mire kellene emlékeznem?!
-Nos...talán arra, hogy semmi sem tökéletes, kedves barátom. Semmi nem az, ami emberi. Et errare humanum est.
-Mégis mit akar ez jelenteni? A fenébe is! (éles fájdalom hasít halántékomba, úgy érzem, mindjárt elvesztem az eszméletem...izzad a tenyerem..valami nem teljes, valami nincs rendben...valamiről...megfeledkeztem.)
-Bizony, barátocskám!
-Neee, már megint te? Azt hittem egyedül hagysz végre. Mindjárt meghalok. De mielőtt ez megtörténne, tudni akarom, ki vagy, és miről beszélsz. A szavaid különös érzéseket ébresztenek bennem. És emlékeket, amelyekre nem emlékszem. Csak tudom, hogy vannak valahol. Lebegnek egy furcsa, ismeretlen vákuumban a fejemben. Mint az álmaim, amelyeket képtelen vagyok visszaidézni, miután felébredek.
-Persze, hogy nem emlékszel. Mert nem akarsz. Gyáva vagy beismerni még az utolsó pillanatban is. Pontosan ezért vagyok most
itt veled. Te sem vagy jobb, mint bárki más. Esendőség, önzés, kevélység. Bűneidet nem válthatod meg azzal, hogy Istent játszol, és magadra vállalod az emberiség sorsát. Ez lehetetlen. Nem szabadíthatod fel őket, amíg ők nem szabadítják fel saját magukat. Nem cselekedhetsz valaki más helyett, és nem kényszerítheted rá az akaratod. Az ember bűnlény, és élvezi ezt a létet. Nem akar megváltozni. Nem szereti a rácsokat , mert nem ő építette. Ezért fellázad, elmenekül. De miután kijut, legelső dolga lesz, hogy új rácsokat készítsen, amely körbefogja társait. Hát nem érted?
Semmit nem ért a tetted. Jobb, ha beletőrödsz. Higgy nekem, hiszen én vagyok az egyetlen igazságod. Én vagyok a marcangoló hang a fejedben. Én vagyok a keserű kongás a szívedben. Én vagyok az Ördög a hátad mögött, akinek eladtad a lelked. Én vagyok minden. Te meg csak egy ember, aki ugyan 'emberibb' mint azok, akikért feláldozza magát, de pontosan ezért rosszabb is. Milyen irónikus, nemde! Most meg miért mosolyogsz?
-Emlékszem. Mindenre. Emlékszem, hogy mit tettem, hol voltam és mit gondoltam. És nem kívánom, hogy bárcsak ne úgy történt volna, ahogy. Tudod, így, hogy már tisztában vagyok az igazsággal, semmit sem bántam meg. Ezeket az átélt pillanatokat senki nem veheti el tőlem. Még te sem! És most meghalok. Egy sötét cellában, egy kutya módjára. Mégis mennyire örvendek, hogy itt hagyhatom ezt a világot! Talán mindig is erre vágytam. Talán belül mindig is tudtam, hogy nemes célom mögött ez áll. A halál...a valódi felszabadulás. És ott már nincsenek rácsok. Az embernek meg én leszek a példa, a képmutatás szentképe, amelyet kirak a falra. Dalba öntött nagy nevemet fogja énekelni, mialatt az új rácsokat állítja fel. "Egy magafajta halandó nem kívánhatna ennél szebb dicsőséget!"-szól majd. Hát persze hogy nem. Hiszen ember vagyok.
Nagyon gyengének érzem magam...azt hiszem...csak néhány perc.
Most meg miért nem mondasz semmit? Itt vagy még?....héé...öööhhh...miért...hagytál...itt.......el...fény.

Pleased to meet you, pleased to have you on my plate
your meat is sweet to me
your destiny...
your fate...

you’re my life support, your life is my sport

I’m a man-eating machine...

you won’t hear me laughing, as I terminate your day
you can’t trace my footsteps, as I walk the other way

I can’t get enough prey, pray for me
(I’m a man-eating machine)
corporate cannibal, digital criminal
corporate cannibal, eat you like an animal

employer of the year, grandmaster of fear
my blood flows satanical,
mechanical, masonical and chemical
habitual ritual

I’m a man-eating machine..

Ideal in the market, every man, woman and child is a target
a closet full of faceless nameless pay more for less emptiness

I’ll make you scrounge, In my executive lounge
you pay less tax, but I’ll gain more back

my rules, you fools.

we can play the money game
greedgame, power game, stay insane
lost in the cell, in this hell
slave to the rhythm of the corporate prison

I’m a man-eating machine…
I can’t get enough prey
pray for me
corporate cannibal…
digital criminal…

I’ll consume my consumers, with no sense of humour
I’ll give you a uniform, chloroform
sanatize, homogenize, vaporize… you

I’m the spark, make the world explode
I’m a man-eating machine, I’ll make the world explode
corporate cannibal…

Mintha

Mintha csak lélek lettél volna
Úgy szippantott be a nagy fehér arcú örvény
Mintha álmodtál volna
S még közben aludtál is volna!

Mentem, jöttem, akartam
Néha suttogtam is unos-untalan
De csak félénken, halványan.

Ettem, ittam, neked soha semmit
Nem hagytam.
Álltál ott a semminek tetsző valóságban
És néztél bele a szemembe, oda, abba a feltérképezhetetlen, vadregényes országba.

Skizo-kéj, mentális agyorgazmus, mindez jár nekem:
Mert megérdemlem.
De más nem. Lehetetlen.
Nem hittem, hogy ezt egyszer beismerem.
Szép ábrándjaim, selymes, rózsaillatú képzeletem...mit tettetek velem!

Now my child, you would be five; through everything by my side
in this fin de siècle spirit; this age of selfishness
did we permit everything to slip away?
did i lose everything i believed in?
is there no tomorrow? only thoughts for today
is there no tomorrow? i trusted you

should you have been brought into this cold dark world
fatherless, abandoned with our child within
in this life there are no fathers not on heaven nor on earth
we spend our life searching for this lost fragment of our soul
immersed in self-indulgence is there no hope for beauty?
whose arms are big enough to hold my fears?
already i have more than i can bare.

this life i once opened to joy
now lies twisted in pain
this is dying and not loving
the honey now flows with blood

i will die with this guilt..... knowing i betrayed myself.

Andy Huang

a VNV Nation Illusion c. dalával:



Lyrics:

I know its hard to tell
How mixed up you feel
Hoping what you need
Is behind every door
Each time you get hurt
I don't want you to change
Cuz everyone has odds
You're human after all
The feeling sometimes
Wishing you were someone else
Feeling as though
You never belong
This feeling is not sadness
This feeling is not joy
I truly understand
Please don't cry now
Please don't go
I want you to stay
I'm begging you please
Please don't leave here
I don't want you to hate
For all the hurt that you feel
The world is just illusion
Trying to change you
Being like you are
Well this is something else
Who would comprehend
That some bad do lay claim
Divine purpose blesses them
Thats not what I believe
And it doesn't matter anyway
A part of your soul
Ties you to the next world
Or maybe to the last
But I'm still not sure
But what I do know
Is to us the world is different
As we are to the world
I guess you would know that
Please don't go
I want you to stay
I'm begging you please
Please don't leave here
I don't want you to hate
For all the hurt that you feel
The world is just illusion
Trying to change you
Please don't go
I want you to stay
I'm begging you please
Oh please don't leave here
I don't want you to change
For all the hurt that you feel
This world is just illusion
Always trying to change you