Az ablak nélküli cella

Arcátlanul olcsó szavak olcsó formába öntött rezgései. Néma kétségbeesésbe csomagolt szobormosolyok, mű tettek, vak lépések zaja itt...meg ott. Képmutató rend. Égig érő vasállványait őrzik éjjel-nappal a hű szolgák, melyeknek se neve, se tudata.
Tornyokban leselkednek, és rögtön lecsapnak a menekülni akaró nyomorultra.
Mióta az utolsó ablakot is befalazták, nem éreztem szelet. Csak a fülledt semmi tölti ki zárkám minden pontját, a minden áron maradni akaró nem szívélyes vendég: a kényelmes reménytelenség. Fenyegetően feketéllő sötétség árad szét a térben, melynek láthatatlanok a határai. Mintha minden pillanatban megszólalna, suttogna nekem. Időnként tisztán hallom. Azt mondja: Ne félj.
Pedig tudom, hogy csend van. Egyetlen apró nesz sem töri fel a halotti nyugalmat, amely körülvesz. Azt kell mondjam, szinte idilli a hely, ahol végső óráimat töltöm. Ha jobban belegondolok, nem is kívánhattam volna magamnak jobb és szebb halált. Ez így tökéletes. Hogy ennyire kegyetlenül tökéletlen. Hiszen pontosan így kellett, hogy történjen. Nem véletlenül vagyok itt. És tudtam!
(nem tehetek róla, de hirtelen nevetnem kell...) Azt hitték, hogy átverhetnek, hogy meglephetnek. Ez volt a tervem. Soha nem fognak rájönni az igazságra. Arra, hogy mialatt én haláltusámban vívódóm éhen-szomjan, lázálmokat látva, addig ezrek menekülnek meg. Feláldoztam magam.
...de ez a hang a fejemben.... miért vagy itt? Ki vagy te? Nem értem. Talán most is csak félálomban vergődöm.
-Tudod, hogy ki vagyok. És nemsokára megértesz majd mindent.
-Mi?! Menj el, hagyj békén. Te nem voltál a tervem része. Takarodj innen.
-Ugyan, ne beszélj ostobaságokat. Hogy mehetnék el? Hát nem emlékszel te nagy, hideg fejű tervező?
-Mire kellene emlékeznem?!
-Nos...talán arra, hogy semmi sem tökéletes, kedves barátom. Semmi nem az, ami emberi. Et errare humanum est.
-Mégis mit akar ez jelenteni? A fenébe is! (éles fájdalom hasít halántékomba, úgy érzem, mindjárt elvesztem az eszméletem...izzad a tenyerem..valami nem teljes, valami nincs rendben...valamiről...megfeledkeztem.)
-Bizony, barátocskám!
-Neee, már megint te? Azt hittem egyedül hagysz végre. Mindjárt meghalok. De mielőtt ez megtörténne, tudni akarom, ki vagy, és miről beszélsz. A szavaid különös érzéseket ébresztenek bennem. És emlékeket, amelyekre nem emlékszem. Csak tudom, hogy vannak valahol. Lebegnek egy furcsa, ismeretlen vákuumban a fejemben. Mint az álmaim, amelyeket képtelen vagyok visszaidézni, miután felébredek.
-Persze, hogy nem emlékszel. Mert nem akarsz. Gyáva vagy beismerni még az utolsó pillanatban is. Pontosan ezért vagyok most
itt veled. Te sem vagy jobb, mint bárki más. Esendőség, önzés, kevélység. Bűneidet nem válthatod meg azzal, hogy Istent játszol, és magadra vállalod az emberiség sorsát. Ez lehetetlen. Nem szabadíthatod fel őket, amíg ők nem szabadítják fel saját magukat. Nem cselekedhetsz valaki más helyett, és nem kényszerítheted rá az akaratod. Az ember bűnlény, és élvezi ezt a létet. Nem akar megváltozni. Nem szereti a rácsokat , mert nem ő építette. Ezért fellázad, elmenekül. De miután kijut, legelső dolga lesz, hogy új rácsokat készítsen, amely körbefogja társait. Hát nem érted?
Semmit nem ért a tetted. Jobb, ha beletőrödsz. Higgy nekem, hiszen én vagyok az egyetlen igazságod. Én vagyok a marcangoló hang a fejedben. Én vagyok a keserű kongás a szívedben. Én vagyok az Ördög a hátad mögött, akinek eladtad a lelked. Én vagyok minden. Te meg csak egy ember, aki ugyan 'emberibb' mint azok, akikért feláldozza magát, de pontosan ezért rosszabb is. Milyen irónikus, nemde! Most meg miért mosolyogsz?
-Emlékszem. Mindenre. Emlékszem, hogy mit tettem, hol voltam és mit gondoltam. És nem kívánom, hogy bárcsak ne úgy történt volna, ahogy. Tudod, így, hogy már tisztában vagyok az igazsággal, semmit sem bántam meg. Ezeket az átélt pillanatokat senki nem veheti el tőlem. Még te sem! És most meghalok. Egy sötét cellában, egy kutya módjára. Mégis mennyire örvendek, hogy itt hagyhatom ezt a világot! Talán mindig is erre vágytam. Talán belül mindig is tudtam, hogy nemes célom mögött ez áll. A halál...a valódi felszabadulás. És ott már nincsenek rácsok. Az embernek meg én leszek a példa, a képmutatás szentképe, amelyet kirak a falra. Dalba öntött nagy nevemet fogja énekelni, mialatt az új rácsokat állítja fel. "Egy magafajta halandó nem kívánhatna ennél szebb dicsőséget!"-szól majd. Hát persze hogy nem. Hiszen ember vagyok.
Nagyon gyengének érzem magam...azt hiszem...csak néhány perc.
Most meg miért nem mondasz semmit? Itt vagy még?....héé...öööhhh...miért...hagytál...itt.......el...fény.