Burok

Hajnalban indultam, hogy a lépteim

Ne lássam magam előtt, hogy ne

Lássák mások, mezítelen vagyok.

Lenyúzott bőrömet eladtam egy

Preparátornak, jó pénzért, feketén.

Hajnalban a hó is jobban világít

Fájdalom hasított a szemembe,

De nem törődtem vele,

Nem figyeltem valótlan érzékekre,

Sürgetett emberi létem bús emléke.

Leszálltam a téren, a kis szobor mellett.

Ott visz le az út a folyópartra, ott

akartam látni a tükörképem.

Nem libbent hullám a kacér felszínen,

Béke trónolt a bölcs mélységben.

Sejtelmem igazolást nyert, immár

Nem volt miért bizakodva maradnom,

Alászállt a köd, felettem repült egy árny.

Gyalog mentem tovább, lassan

Megkeresni az otthonom.

Vörös köntösbe bújt az ég alja

Nem ígért semmit a másnapra.

Megálltam félúton, nem siettem

Cigarettám füstje kéklett, míg régi,

Cinkos álmaimba visszatértem.

Well I stepped into an avalanche,
It covered up my soul;
When I am not this hunchback that you see,
I sleep beneath the golden hill.
You who wish to conquer pain,
You must learn, learn to serve me well.

You strike my side by accident
As you go down for your gold.
The cripple here that you clothe and feed
Is neither starved nor cold;
He does not ask for your company,
Not at the centre, the centre of the world.

When I am on a pedestal,
You did not raise me there.
Your laws do not compel me
To kneel grotesque and bare. 

I myself am the pedestal
For this ugly hump at which you stare.
You who wish to conquer pain,
You must learn what makes me kind;
The crumbs of love that you offer me,
They're the crumbs I've left behind.
Your pain is no credential here,
It's just the shadow, shadow of my wound.

I have begun to long for you,
I who have no greed;
I have begun to ask for you,
I who have no need.
You say you've gone away from me,
But I can feel you when you breathe.

Do not dress in those rags for me,
I know you are not poor;
You don't love me quite so fiercely now
When you know that you are not sure,
It is your turn, beloved,
It is your flesh that I wear.

Mindörökké bürokrácia

2069 telén, december 10-én, hajnali 2 óra 20 perckor nevezett M. Gizike nehéz álomból ébredt.
Sűrűn kapkodva a levegőt, verejtékben úszva szállt le az ágyáról és a szekrényhez ment. Felülről kivett egy közepes méretű műanyag-dobozt, amely tabletta formájú antibiotikummal volt tele. Kihelyezett az asztalra 1 db, 'Paranoid rémálom-csillapító' elnevezésű, 58YGE jelzéssel ellátott tablettát, valamint a 2db, 65XQT jelű, 'Belső béke' tablettáit, amelyeket napi rendszerességgel szedett 5 éve, mióta azt orvosa, a YourDoctor 10.1 ( a legjobb a környéken) neki felírta.
Azonban most elfelejtette bevenni őket napközben. Soha nem fordult még ez elő vele 5 év alatt és rendkívüli módon kétségbeesett. Következésképp előbbi adagját még egy Xanax5000-rel is megtoldotta. Néhány ismerőse ugyan gyakran mondogatta neki, hogy ne ezt az ezeréves, kétes összetételű nyugtatót használja, amelyen vagy 20 éve nem hajtottak végre egy tisztességes innovációt, és amelynél sokkal megbízhatóbb gyógyszerek vannak a piacon. Hiába, Gizike csak az ódivatú Xanax5000-re esküdött. 10 perccel később újra elaludt. Ezúttal nyugodtan telt a még alvással töltött néhány órája, de reggel kissé fáradtan kelt. Munkába indult.

Az Állami Pénzek és Virtuális Javak Felügyeletének Hivatalában dolgozott, mint lakossági ügyintéző. 15 éve. Elmondása szerint sok tapasztalatot és biztos hátteret tudhat maga mögött. Az osztályvezető, K. Pista mindig hasznos és precíz munkaerőként értékelte, akivel azonban nem ápolt közvetlen munkatársi viszonyt, mint ahogy egyébként a többi alkalmazottjával sem. Az intézményen belüli hierarchia szent volt és sérthetetlen.
Mondhatnánk, hogy Gizike csak a munkájának élt, hiszen elvált, gyermektelen asszony volt. Férje, P. Béla, építészmérnök és ő nem illettek össze, amire 2 év után rá is jöttek. Békében váltak el, de a kapcsolatot nem igazán tartották, mert Béla elköltözött a Földről. Jó pénzért elvállalta a "Támad a Mars" c. projekt építészeti részének vezetését, a földönkívüliek titkos megbízásából.
Gizikének tehát rengeteg szabadideje volt, amelyet egy olyan mintaalkalmazott, mint ő, akár otthoni munkára is fordíthatott volna, de ez nem így történt. Igazság szerint alig várta, hogy a munkaidő leteljen és a lehető leggyorsabban távozhasson az épületből. Egészen másnapig vagy hétfő reggelig nem is gondolt a munkával kapcsolatos ügyekre. Hogy miért? Mert Gizike úgy gondolta, ezek semmiképpen nem az ő ügyei, hanem az embereké, akik hozzá bemennek. Azon kívül pedig, hogy ő megteszi, amit kell, semmi köze idegenek ügyes-bajos dolgaihoz. Már fiatalon rájött, hogy gyűlöli az idegeneket. És azzal is tisztában volt, hogy csak egy ilyen ember lehet alkalmas ennek a munkának a hatékony elvégzésére. Tudta ezt Pista is, éppen ezért gyűjtött össze magához hasonló embereket.
-És csak jönnek és jönnek a hülyébbnél hülyébb kérdéseikkel. Soha nem fogynak el, nem hagynak békén. Nem értik meg, hogy nem tudhatom a választ a huszadrangú kérdésükre és nem lehet eleget tenni a kérésüknek. Különben is, menjenek, amerre látnak. Készülne már az ember haza és akkor 15:50-kor még beesik egy idióta és okoskodik? Érti? Okoskodik.- Gizike felült a díványáról, levette a fejhallgatót. Majd kikapcsolta az érintőképernyőjén a YourDoctor 10.1 YourPsychiatrist funkcióját.
-Fárasztó nap volt ez is.-gondolta magában Gizike. 22 óra 34 perc volt. Úgy döntött, lefekszik. Ismét nyugtatót vett be, így rögtön álomba szenderült.

Ugyanaz a rémálom. Megint. Álmában a múltban járt, amiről dédnagymamája mesélt neki gyerekkorában. A kép, amit akkor lefestett, eléggé szörnyű volt ahhoz, hogy emlékezzen rá ennyi év után is. De nem gondolta volna, hogy ennyire rettenetes lesz a város, ahol ő is született. Az autók olyanok voltak, mint egy konzervdoboz: ócskák és rozogák. Benzinnel működtek. Romos, lepusztult társasházak mindenfelé. Furcsa öltözékű és frizurájú emberek. Ellenségesek, mégis, üres tekintetükben mintha magát látta volna. A képek filmszerűen folytak a fejében.
Egy vágás, és a hivatalban ül. Ott, ahol dolgozik. Igaz, az épület és az iroda kinézete egy lapon sem emlegethető a valóságbelivel, de felismeri. Ez az. És ezek a furcsa emberek mindenhol. Sok a szemüveges, idős ember. Ronda, nagy szemüveg van rajtuk.
Ott ült a helyén és kötelességszerűen várta, hogy jöjjön valaki. Nagy volt a zaj, a zűrzavar. Az asztalán nem volt számítógép. Csak papírtornyok. Hirtelen látta megjelenni Pistát, a főnökét. Egy férfihez tartott, aki az imént lépett be a bejáraton. Mikor odaért hozzá, így köszöntötte:
- Jó napot, elvtárs! Jöjjön, már vártam magát!- A személyes ügyfele volt.
Közvetlenül ezután megjelent Gizike előtt egy középkorú, sötét hajú, sötét bőrű nő. Ő volt a legfurcsább ember, akit addig az álmában látott. Hosszú, tarka szoknyát viselt és hosszú haja kendőbe volt kötve. Mindkét kezén hatalmas gyűrűk. Gizikét kirázta a hideg.
- Jó napot kívánok!-mondta az asszony, furcsa akcentussal.
- Jó napot kívánok! Kérem, foglaljon helyet! Miben segíthetek? -kérdezte Gizike.
- Hát kérem szépen, én a kérvényemmel kapcsolatban jöttem, a TB miatt.
- Kedves neve?
- H. Piroska.
- Születési ideje?
- 1940. 06. 20.
- Anyja neve?
- Sz. Irénke.
- Egy pillanat...igen, itt vannak a dokumentumai. Kedves Piroska, Önnek 2 hónapja megszűnt a munkaviszonya. Ennek értelmében az orvosi ellátást jelenleg magának kell finanszíroznia. A kérvény elbírálására 30 nap áll a rendelkezésünkre, így azt Ön 2 héten belül meg fogja kapni.
- És akkor azt elfogadják?
- Nagy valószínűséggel nem,éppen az említettek miatt, de mivel nem én vagyok az illetékes az ügyben, nem tudok Önnek pontos tájékoztatást adni.
- És az illetékes hol van? Tudok vele beszélni?- kérdezte a nő ingerülten.
- Nem, nem tud.-válaszolt Gizike kevésbé higgadtan, kelletlenül.-Az illetékes úr ilyen ügyekben nem fogad személyesen ügyfeleket.
- De nekem nagyon sürgős lenne. Komoly betegségem van, kórházi kezelésre szorulok, drága gyógyszereket szedek és ha még a háziorvoshoz is...
- Asszonyom, kérem. -szólt közbe Gizike. - Nem tudok Önnek segíteni. Viszontlátásra!
- Maguk semmit se tudnak! Hogy verné meg magukat az Isten! -kiabálta H. Piroska és magában mormogva hagyta el a termet.
Gizikéhez odafordult a mellette lévő munkatársa:
- Minden rendben, Gizi?
- Persze.-válaszolta nyugodtan. Mert az volt. Ugyanúgy ahogy a valóságban, az álmában sem zaklatták már fel az ehhez hasonló esetek. Később azonban váratlanul megfájdult a feje. Gyakran küszködött erős fejfájással. (Többek között.) Fájdalomcsillapító után kutatott a táskájában, de csak egy Xanaxot talált. (5000 nélkülit.)
Pár másodpercig habozott, aztán gyorsan bekapta. Rosszul lett. Nem jött hozzá senki, így kiment a mosdóba. Megnyitotta a csapot és kis vizet fröcskölt magára. Úgy érezte, mindjárt elájul. A tükörbe nézett. Megállt a szívverése. Semmit sem érzett, de látta, ahogy a feje lassan szétnyílik kétfelé, majd hirtelen leesik a nyakáról.

Sikítozva ébredt fel. Senki nem hallhatta, hiszen a lakása hangszigetelt volt, ahogy mindenki másé akkoriban. Bevett egy maréknyi tablettát. Elájult.

Ismét a múltban találta magát. De egy másik évben. Körülbelül 20-25 évvel később lehetett. A város már valamivel modernebbnek tűnt és az emberek is jobban emlékeztették a mostaniakra, de összességében hasonló volt a benyomása, mint azelőtt. Az emberek arcán ezúttal félelmet látott. Nem tudta, mi történik éppen, de mindenfelé pánikszerű hangulat uralkodott.
Hirtelen megint a Hivatalban ült, a munkahelyén, ahol azt is megtudta, hogy aznap állítólag vége lesz a világnak, valami ősi maja naptár szerint. Nem sokat értett az egészből, de nem is mutatott különösebb érdeklődést a dolog iránt. Sosem hitt az ilyesmiben, azonban igazság szerint, ha tudta volna, hogy ez biztosan bekövetkezik, akkor sem hatódott volna meg. Önnön halála tényén sem. A valósághoz hasonlóan.

Ezúttal bágyadtan kelt fel, nem volt még teljesen magánál. Próbált vissza emlékezni, hogyan végződött az álma. Homályosan lebegett előtte, hogy valami hasonló történt, mint a korábbiban. Azt viszont biztosan tudta, hogy a világnak akkor nem lett vége, ha levált a feje a nyakáról, ha nem.
Pár perc után eszmélt csak rá, hogy ég a villany. A mennyezetre bámult. Hatalmas lámpákat látott, amelyek vakítóan világítottak. Rádöbbent, hogy nem otthon van.
Tompának és erőtlennek érezte magát, és a szeme is fájt a fénytől, de megpróbált felkelni. Ekkor vette csak észre, hogy a karjai le vannak szíjazva és egy kórteremhez hasonló helyiségben van, de tudta, hogy nem az. Olyan volt a berendezés, amelyet még azelőtt soha nem látott. Nem ismerte azokat az eszközöket sem, amelyeket itt-ott látott. Nagyon megijedt. Nem értette, mi történik, nem értette, hol van. Talán még mindig álmodik? Megint elájult a rémülettől.

-Beadtad az alanynak a koncentrátumot?
-Igen, uram.
-Rendben, akkor most kösd be az infúziót, te meg, Ernő, készítsd elő a másik szobát. Ha minden rendben megy, már ma áthelyezzük oda.
-Igen, uram.
-Igen, uram.

Gizike erre ébredt fel újra. Különösebben érezte magát, mint mielőtt elájult. Kinyitotta a szemeit. Most már biztos volt benne, hogy álmodik vagy hallucinál. Látott valakit maga mellett. Nem ember volt. Mégsem félt. Nem tudta felfogni, miért. Igazából gondolkozni sem tudott. A lény egyszercsak megszólalt, emberi nyelven, az anyanyelvén:
- Üdvözlöm, kedves Gizike. Talán nem fog most mindent megérteni, amit mondok, de idővel minden világos lesz. Ön most 2150-ben van. Mi a Marsról jöttünk ide. Néhány évtizede volt szerencsénk együtt dolgozni a kedves volt férjével, utólag is csókoltatja Önt. Ő már nem él. Ahogy már Ön sem, itt a jövőben. Az, hogy most mégis itt van, az időutazás felfedezésének érdeme. Ön szerencsés kiválasztottjaink egyike, és az első emberi lények között vesz részt kísérletünkben a robot-technológia létrehozásában, amely lassan a végső fázisba lép, és hamarosan egy egészen új társadalmat köszönthetünk az Univerzumban. Korábbi időutazásai is-melyet Ön álomként élt meg-kísérletünk részei voltak, melyben teszteltük többek között az Ön kompetenciáit és az állóképességét.
- Ezt nem hiszem el.-fakadt ki Gizike sírva.- Ha ez igaz...hogy tehetik ezt velem? Ehhez nincs joguk! Saját tudattal rendelkező emberi lény vagyok, nem tettem semmit, hagyjanak békén! Engedjenek el!
- Hölgyem, ne olyan hevesen. Nyugodjon meg, kérem. Fel voltam készülve arra, hogy mit fog mondani, mivel nincs tisztában a jelenlegi világban lévő helyzettel és az  érvényben lévő törvényekkel, amelyeket mi hozunk.
-Tessék. -a lény elővett valamilyen kis méretű elektronikus tárgyat, amelyet megnyomva a levegőben megjelent egy képernyő.- Itt van a  X*867536363*<<< jelű dokumentum, érvényesítve a Univerzumbeli Főhatóság Földi Székhelyének Hivatala által is. Ennek értelmében a Főlaboratóriumban dolgozó tudósok, amelyeknek a vezetője én vagyok, fel vannak arra hatalmazva, hogy az emberi lényeket a tudományos kiválasztás elve alapján saját beleegyezésük nélkül a szociális jólét érdekében megvalósuló kísérletek és az azok alapján történő fejlesztés céljából felhasználják.
- Lehetetlen. -mondta Gizike elhaló hangon.
Szeretett volna ordítani, de nem tudott. Szeretett volna tovább sírni, de már azt sem tudott. Sokáig bámult maga elé szótlanul, majd halvány mosoly jelent meg fakó, jellegtelen arcán. Mielőtt a nyugtató hatni kezdett, arra gondolt, hogy megértette. Megértette, hogy ő ezért született meg. És hogy egész életében nem történhetett volna vele nagyszerűbb dolog.
A lény elindult kifelé. Az átlátszó ajtó kinyílt előtte, de ő félig visszafordult és együttérzően megszólalt:
-Magából kiváló robot lesz, Gizike.
Majd kilépett és eltűnt az ajtó mögött.

Mr. Halál

-0 fok. Éppen kellemes idő egy kis újságolvasásra a reggeli kávéhoz-gondolta Mr. Halál és hanyag mozdulattal vágta le maga mellé fekete aktatáskáját. Tavaly október volt. A kedvenc kávézója előtt ült. Mióta a környékre költözött, mindig itt kezdte a napját. Tél közeledett már, és igencsak hideg volt odakinn, de őt ez egyáltalán nem zavarta, sőt, elmondása szerint kedvelte is, mert így jobban tudott koncentrálni. Kizárólag gazdasági lapokat olvasott, abból is csak a legnívósabbakat. Különös figyelmet fordított rá, hogy folyamatosan naprakész legyen egyaránt a hazai és nemzetközi helyzettel. Már csak a munkájából adódóan is. Tudniillik biztosítási ügynök volt. A kezdetek kezdete óta ezzel foglalkozott, mióta két munkáltatója, a Nagy Öreg és társai Kft., illetve a Kárhozott lelkek Zrt. egymással szerződve őt a Földre küldte. Imádta a hivatását, és miután az emberek között élt, neki is emberi létformát volt szükséges gyakorolnia, amit szintén hamar megszeretett, főleg, hogy neki járt az a néhány extra, ami a halandóknak nem. Mindemellett rendkívüli mértékben azonosult a földi léttel, amelyet nagy mókának tartott. Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy abszolút versenyképes bérrel büszkélkedhetett, szóval nem volt oka panaszra. Mégis mondogatta időnként:
 - Ez a mocskos kapitalizmus...
Nem mintha a szocializmust, vagy bármi mást preferált volna annak idején. Ezt is csak az emberektől tanulta el: mindig az aktuális rendszert kell szidni. (Egyébként leginkább az anarchistákkal szimpatizált.) Ettől eltekintve azonban Mr. Halál békésen éldegélt és vette el az emberek életét.

Természetesen az emberek nem tudhatták, hogy ő Mr. Halál, így egy számukra sokallta pozitívabb és szokványosabb csengésű nevet használt, ami a Thomas Smith volt. Ügyfélkörét időről időre szorgalmasan bővítette. Egy-egy új személyt általában akkor keresett fel, ha legfeljebb 10 éve volt még hátra. Kiváló munkaerő volt, de humánus. Nem akart túl korán zavarni. Ellenállhatatlan karizmája, no és persze semmilyen átlagos, földi biztosítóval össze nem hasonlítható ajánlatai nem okoztak túl sok "fejfájást" arra nézve, hogy az illető megköti a szerződést vagy sem. Persze, hogy megköti. Az embernek a dohány a lényeg. Megkapja. A Főnököknek a lélek kell. Megkapják. Hogy melyikük, azt a halandó életének mérlege dönti el. Elviekben. Gyakorlatokban Mr. Halál hallott már pletykákat hogy ez bizony korántsem ilyen könnyen működik, ugyanis rendre viszályok dúlnak az ilyen-olyan bűnös, de még megmenthető, illetve a nem bűnös, de még élete utolsó pillanatában is kísérthető alapanyagokért. Azonban ők is tudják, hogy a viszály állandó jelleggel mérhetetlenül derogáló, így alkalmanként kompromisszumokba kényszerülnek. Egyszóval, ha éppen nincs háború, alkudozás folyik. Még a holtakkal is. Az ilyen ügyeket viszont a legdiszkrétebb körülmények között intézik el. Ha egy beavatott nem ennek megfelelően jár el, azt likvidálják. Ennek folytán Mr. Halál hamar megértette, miért is volt olyan a Föld, amilyen.
Jól szórakozott.
Azon különösképp, mekkora tekintélye volt. Mekkora misztérium lengte körül a lényét, mekkora homály borította be tetteit. Beszéltek róla. Féltek tőle. Egyesek meg rajongtak érte. Mennyi nő rajongott érte! Megálmodták, megfestették, róla írtak verseket, regényeket. Az elcsépeltségig. A divatos közhelyig. Felháborító.
-Bezzeg, ha egyszer bekopognék az ajtótokon.-gondolta egyszer vigyorogva.
Ugyanakkor gyűlölte, hogy nem használhatta ki teljeskörűen hatalmát, hiszen nem fedhette fel kilétét. Ami viszont a nőket illeti, jutott neki elég így is, hiszen megtapasztalhatott mindent, ami emberi, és szerencsére a Főnökök megnyerő külsővel ruházták fel, amihez párosult az eredeti valójához tartozó végzetes kisugárzás.

Irigylésre méltó. Volt.
 

És mindennek lőttek év elején. A Nagy Öreg megint csúnyán összerúgta a port az Elkárhozott lelkek Zrt. főigazgatójával, ifj. Lucifer Kamuferrel, aminek széles körben eszközölt létszámleépítés lett a vége, melynek következtében Mr. Halált is kirúgták, mivel eredetileg a Nagy Öreg vette fel, de Lucifer talált egy személyt, aki kevesebbért dolgozik. Mi tagadás, a Nagy Öreg mindent összevetve nem sokat ellenkezett az ügyben. Így történt, hogy néhai Mr. Halál egyik napról a másikra megszűnt Mr. Halálnak lenni és munkanélküli segélyen tengődve folytatta tovább emberi létét Thomas Smith néven. Gyorsan megöregedett, mint egy halandó, nem volt már menő.
-Ez a mocskos kapitalizmus...-mormolta magában gyakran azóta is, nagyobb bosszúsággal, mint korábban bármikor.

Alvadt vér

(hazafelé az alvó sötétben
együgyű pátosz kísért meg,
 hogy így mondjak köszönetet:
"halandó lelkek építésze!
lépj elő, s lábad elé borulok
holtamban is csak csókkal
övezem utad nyomát,
munkád édes zamatát
ízlelve hallgatom a káosznak
szépséges dalát.")

***

egyszer valamikor
az állomás előtt állva
régi fényekkel ragyogta
be az utat a felgyulladt
szívlámpa

a város fölé néztem
ócska részeg péntekek
egymást követő gyönyöre
remegett fél-meleg táptalajon
majdnem kéjesen

most ugyanott állok
az emlékek maradnak
de az idők változnak
s könnyű kacaj sző át
egy kéjes éjszakát.

Emberesszencia

A hit még felemel.
A bűn már feloldoz.
Szende remény többet
Lyukas ideát nem foltoz.

Hideg az Isten ágya
Jársz hát át a pokolba
Hol akaratodból fakad
Minden fő erény magja.

A tornácon állva mélán
Arcát némán nézed
Szűnő tükörképednek,
Miként lepi be a ránc.

Hableány

a sziklákat mindig szerettem...
zord csendjükben olvadt fel
a parttalanság végtelen terének
szüntelenül visszhangzó sikolya.

elhagyott néhány év...

most a sodrás mellett fekszem ismét
ott, ahol a legmohóbb a mélység
míg felfogom az idő száraz törvényét
a föld az éggel a síkon válik eggyé

a messzeség horizontján...

nem tűnik föl a múlt bársonya
ismeretlen hajók köröznek,
a kékség festette határban
már nem horgonyoznak le.

felcsapja a víz a szikla oldalát...

szedelőzködik lenn a halász
ma estére nincsen zsákmány
mérgesen indul el, hazamegy
csak én maradok, sebzetten.