Zsibbadtság

Érzel még?-kérdi a türkiz hajú kislány.
Mit kellene éreznem?-kérdi ő, a felnőtt nő.

A sekélység pszichoterrorból és manipulációból szőtt falai omladozni látszanak. Ezt látja, mert ezt hiszi. És örül, hiszen szabad, rá nem hat többé a világi mantra. Rá semmi nem hat többé. De valamivel nem számolt: a sorompóval, a határ előtt. Felirat: Bármi, ami él és mozog: állj! Az őrök szigorúak, a bürokrácia utópikusan tökéletes. Szürke, gépvezérelt és kegyetlen. Képtelenség, hogy átengedik. Utolsó szuflájával is nekirohan még egy drótkerítésnek, miközben az egyik a hátába vág a puskájával. Erőltenűl zuhan a földre. Vérben és szilánkokban úszik lénye. Szelleme némán sikít benne.
Hazamegy. Kiüríti a postaládát. Megnézi az e-maileket. Megvacsorázik és leviszi a szemetet. Kimerült, holnap nap lesz, álomra hajtja fejét. Egyedül. Csak a türkiz hajú kislány látogatja meg. Mint általában. Telnek a hónapok, telnek az évek. Emlékeit időnként felidézi, mintha egy könyv lapjait olvasgatná újra. Mosolyog. A könyvet félreteszi. Rágyújt. Ugyanott, ugyanabban a házban él, a város közepén. Noha fiatalként mindig is vidékre akart költözni. Egyre nehezebben alszik és egyre kevesebbet. A kislány már régóta nem jön el hozzá, éjszakái nagyrészét kéjbarlangokban tölti, vagy néhány régi barátjával iszogat. Ilyenkor reggelig ébren van, majd teljes öntudatlanságban kóvályog el az ágyáig, ha sikerül.
Egy nap mégis álmában éri a halál. Nem szenved, nem kiabál, csak a gyermeket hívogatja magában. Nem tudni, még élt-e, csupán hallucinált vagy már a túlvilágon történt-e, de oly sok idő után a türkiz hajú kislány újra megjelent. Ő áhítattal bámulta, ahogy egyre közelebb jön, a kislány szelíden nézett rá. A két kezében tartott valamit, hófehér kendőbe burkolva. Mikor elég közel ért hozzá, fölé hajolt és homlokon csókolta, miközben szétbontotta a kendőt és így szólt lágyan:
- Látod, megőriztem neked.
A szíve volt.