Candice unleashes her demons

Új nap virradt. Rögtön ráeszméltem, amint a szemeimet kinyitottam, és láttam magam előtt a napsütötte derüs tisztást. Én benn feküdtem a fák sűrűjében, egy nagy tölgy ölében húzódtam meg éjszakára. Így, a hűs árnyak védelmében szemléltem reggeli lustaságommal az előttem elterülő képet, amely most annyira más volt, mint pár órával korábban, mikor éjfél előtt néhány perccel odaértem. Jóleső elégedettség töltött el, sóhajtottam. Évekkel ezelőtt még féltem volna. Talán nem is mertem volna kimenni egyedül. Nem a kóbor kutyáktól féltem, és nem is más egyéb állattól. Azt hiszem, a sötétségtől sem féltem igazán. Már akkor sem. Az emberektől féltem. Akik titokban bármikor a közelembe férkőzhetnek. Főként a szakállas öregembertől tartottam, akit gyermekként láttam leskelődni az egyik fa mögött, és aki sietve indult el felém, miután észrevette, hogy észrevettem. Megfordultam és elrohantam. Addig futottam, míg csak a lábam bírta, míg haza nem értem, míg anyámat meg nem öleltem. Ő közben csak legyintett, azt hitte, megint csak a szokásos fantáziálgatások, de talán még örült is, hogy ezúttal csak ennyivel jöttem elő, és arról már leszoktam, hogy halottnak tettessem magam a nagyszülőknél, vagy hogy arról a meg nem történt eseményről meséljek a vendégeinknek hogy a szomszéd háza hogyan gyulladt fel és hogyan égett benne mindenki. Szerencsére idővel arról is letett, hogy pszichológushoz vigyenek.(Micsoda mázli! )
Sokáig kísértett az az emlék, és nem is akartam kimenni az erdőbe többet. Pedig sokszor hatalmába kerített az érzés, hogy megtegyem, hiszen kevés olyan dolog volt akkoriban, amit a veszélynél jobban kedveltem. Időnként viszont újra és újra rájövök, hogy ez most sincsen másképp, csak szeretem úgy hinni, hogy mégis, és tetteim ennek függvényében mutatkoznak meg.
Talán emiatt is tértem vissza oda azon az éjszakán. Adós voltam magamnak. Adós voltam a sorsnak. Sok-sok éven át rügyezett bennem a félelem és kivirágozni ugyan nem hagytam soha, de így is épp elegendő mérget termelt.
Lassan lépkedtem mezítláb a durva földúton, ami kaviccsal és szúrós gazzal volt tele. Legalábbis ezeket érzékeltem, mert lefelé tekintve se az utat, se a saját lábaimat nem láttam. A közelben fekvő autóút menti fények szerényen pislákoltak a sötétség határán, mint néma őrangyalok, iránytűként szolgálva kalandor lelkemnek. Amint az ismerős tisztásra értem, megálltam. Magamba szívtam a friss levegőt és jólesett a puha, hűs fű érzete a talpam alatt, amely több helyen véres volt már. Élveztem, hogy fáj. Tiszta, felhőtlen volt az ég, békés volt az idő, amelyet örömmel nyugtáztam, noha egy pillanatra elméláztam rajta, hogy vajon milyen lenne, ha eleredne az eső. Mégis tudtam, hogy akkor minden úgy volt tökéletes, ahogy. Csak pár óra, és már semmi nem ugyanaz. Sőt, egy pillanat is elég a változáshoz. Nem tudom, meddig sétálhattam körbe az erdőben, a fák között. Az idő szétfoszlott, elpárolgott. Néhány halk nesz szakította csak meg gondolataimat, valami kisebb állat mozgása lehetett. Nem találkoztam az öregemberrel. Tudtam, hogy nem fogok, hiszen már nem féltem tőle. Nem volt miből táplálkoznia. Hajnalodott már, hideg lett. Nem akartam még hazamenni, így hát összekuporodtam a tölgy tövében. Eleinte kényelmetlen volt az avar, de testem alkalmazkodott. Hamar ért az álom. Álmomban lassan szálltam a levegőben. Az út menti fények felé. Ahogy közeledtem, egyre fehérebb lett minden. Furcsa volt, mert mindez nem bántotta a szemem. Mikor felkeltem, nem tudtam visszaidézni, hogyan végződött az álmom. Ahogy általában soha. Csak képek maradnak meg bennem. Mégis úgy élnek bennem, mint emlékek a szívemben. Apró építőkockák, puzzle darabkák. Gyerekként imádtam játszani. Csakúgy, mint most.