-Hogy miért? Látja, ezt igazából nem is tudom. De mióta 9-10 évesen felfedeztem magamnak azt a helyet, egyszerűen vonzott magához mindig. Attól a pillanattól fogva, mikor megérkeztem oda, tudtam: ez lesz az első számú játszóterem. Az én kis privát birodalmam, ahova senki más nem jár, vagy ha mégis odatévedne valaki, az megbánja.-mosolygott Gore. Francis viszonozta a mosolyt.
-Hogyan fedezte fel?-kérdezte.
-Délutánonként, iskola és ebéd után, a szüleim mindig kiengedtek, hadd kószáljak erre-arra a birtokon. Én ezt persze előszeretettel használtam ki. Akkor nap is kinn voltam egész délután, csak kicsit messzebb jutottam, mint ami a megszokott volt. Biciklivel voltam. A kis piros bringámmal. Nagyon szerettem, még nevet is adtam neki: Szélvésznek hívtam. Tudom, nem valami eredeti, viszont a kedvenc lovas rajzfilmemben ez volt az egyik szereplő.
-Nahát.
-Bizony. Szóval ezzel a biciklivel kitekertem egészen a kiserdőnkig. Majd leszálltam és besétáltam a fák közé. Nem egyenesen mentem, össze-vissza bolyongtam, hátha találok valami érdekeset. Ekkor láttam meg a faházat. Csak akkor vettem ki, hogy az, amikor már egész közel értem, mert teljesen eltakarták a fák hatalmas lombjai. Már rögtön ez is nagyon tetszett. Beléptem az ajtón. Teljesen elhagyatott volt, az egyetlen kis belső tér egy rozoga asztalból meg egy kis székből állt, de rengeteg apró kacattal beborítva, amitől lázba jöttem.
Régi játékokat találtam: kisautókat, katonafigurákat, építőket, sőt, képzelje, még egy kismotort is. Igaz, ahhoz már akkor túl nagy voltam, de azért örültem neki. Valahogy rendkívül élveztem ott lenni onnantól kezdve, tudja volt valami varázsa annak a helynek. Az, hogy csak én vagyok ott, egyedül, benn az erdőben, messze a házunktól, és senkinek soha eszébe sem jut odamenni, ha még tudnak is róla. Mégis mi a fenének ment volna oda egy felnőtt. Természetesen a szüleimnek sem szóltam róla, hogy mindennap a faházhoz járok. Ez is hozzátartozott a kalandhoz. Valószínűleg, ha tudták volna, még ha el is engednek egyszer-kétszer, nem nézték volna jó szemmel. Nem lett volna jó nekik.
-Ezt hogy érti? Miért nem? Ennyire féltették? Előfordult, hogy idegenek tűntek fel ott?
-Igen, az előfordult, és féltettek is, az biztos, de tudja nem erről van szó elsősorban. Bizonyára olvasta az aktáimban, hogy egyke voltam.
-Igen, emlékszem rá.
-Tinédzserkoromban mesélték el, hogy előttem volt még egy gyerek, aki meghalt öt éves korában.
-Mi történt szegénnyel?
-Vizes volt a keze, anyám nem figyelt épp oda rá, és a konnektorba nyúlkált vagy mi. De nem sokáig.
-Ó. Hát...ez..nagyon szomorú.
-Igen. Az. Jó lett volna egy testvér. Mindig vágytam rá. Nem kellett volna egyedül játszanom olyan sokat, bár az iskolából néha elhívtam a barátaimat, de anyámék rövid pórázon tartottak, nem barátkozhattam akárkivel. Mindent megszabtak. De erre majd még úgy is kitérek. Na de visszatérve a halott bátyámhoz, amikor ezt megtudtam, rögtön a faházra gondoltam. Bizonyára az övé volt a sok játék, és talán magát a házat és neki készítette apám, vagy valaki más. A halála után viszont szerintem senki sem volt kíváncsi rá.
-Igaza lehet.
- És ez nekem pont kapóra is jött. Idővel szépen berendezgettem ezzel-azzal, hogy kicsit otthonosabbá tegyem. Később is sokat voltam ott, amikor már nagyobb voltam. Ha elegem volt a velem egy fedél alatt élőkkel, csak elég volt lesétálnom a faházhoz.
-A szüleinek ez még akkor sem tűnt fel?
-De igen, akkortájt állandóan azzal nyaggattak hogy vajon merre járok mindig.
Viszont annyira nem akartam, hogy tudjanak erről, hogy bármikor kimagyaráztam
magam mással.
-Tehát úgy gondolja, hogy a szülei túl szigorúak voltak magával.
- Begyöpösödött idióta katolikusok voltak. Ők csak azt tették, amit ez a cím megkíván. Így neveltek minket. Csakhogy én hamar rájöttem, hogy ebben az egészben bűzlik valami. Nem tehettem róla, de nem szimpatizáltam az ún. hívő emberekkel. Gyerekkoromban évekig nem is tudtak anyámék templomba vinni, mert sírógörcsöt kaptam a helyi paptól. Természetesen a szüleimmel bensőséges baráti viszonyban állt, naná, még szép, anyámék minden évben milliókkal támogatták az egyházat. Mi mást...Az az arc...soha nem felejtem el, amikor rám nézett mindig fülig ért a szája, de engem pontosan egy vadállatra emlékeztetett, amikor a potenciális áldozatára vicsorog. Higgye el, Mr. Brougther, tényleg olyan volt.
-Elhiszem Önnek, Mr. Gore. A papok néha tényleg félelmetesek.
-Ön is vallásos családban nőtt fel?
-Nem, ezt nem mondhatom el magamról. Egy hétköznapi polgári családban. A szüleimnek is, meg a rokonságnak is meg volt a maga hite, nem voltak pogányok, vagy ilyesmi, de megszállottak sem, mindazonáltal én ateista vagyok.
-Nocsak. Bár ha jobban belegondolok, nem is meglepő.
-Miért nem?-kérdezte Francis kissé meghökkenve.
-Sugárzik magából, hogy nincs hite.
Egy pillanatra kínos csend támadt. Volt valami furcsa ebben a kijelentésben.
Majd Francis megszólalt:
-Ez most egészen úgy hangzott, mintha szemrehányásnak szánta volna. Pedig az
elmondottak után ezt nem várnám.
Most Gore nem szólalt meg egy pár másodpercig,de ez más volt mint Francis hallgatása, ez tudatos volt.
-Ne haragudjon, természetesen nem annak szántam.
-Nincs miért haragudnom, elvégre nekem úgyis nyolc.
-Hát igen. Maga kér egy pohárral?-kérdezte, miközben egy üveg szénsavmentes
ásványvizet tartott a kezében.
-Igen, köszönöm.-mondta Francis. Kiszáradt a szája, pedig ő nem beszélt sokat. Már megint izzadt, pedig kifejezetten hűvös helyiségben tartózkodott.
Egyszerűen csak elég volt ezzel az emberrel ülni szemtől szemben, és hallgatni mit mond, és hogyan teszi azt. Borsódzott tőle a háta.
("Pedig ez még csak a kezdet."-gondolta.)
(f.k.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése