Higgyél

egy emberben,

s már hamvad a kegy
míg mállik a jóhiszem
roppan könnyű csontod
a padkán, hurcolt poraid
szállnak el.

higgyél egy istenben,

s integet a vörös határ,
a tölgyek alja megremeg.
bátraké a foszlott zászló,
diadalt ül még a félelem:
tagadd le.

vagy ne higgy semmiben,

állj meg alant vigyázzba
szemközt a valósággal
némán tűrve remélj
és remélve tűrj:
életet.

Anglia

halvány a lámpafény az olvasáshoz,
égőt cserélni nincs pénzem,
megdagadt az arcom a széltől,
gyenge vagyok egészen.
láttam ma magam egy kirakatüvegben
aztán az út másik oldalára néztem át,
ott is én voltam, bámultam vissza rám.
megfordultam, s bementem a postára,
feladtam az üdvözletet a papának.
beteg szegény, húgom ápolja
nem volt már hely a kórházban.
megírtam azt is, a minap utazom
el a világ másik oldalába, többet
keresni, s küldök majd mindig haza
csomagot, s elhagyatva, reszketve
izzadom a sorokat a levélpapírra
idegenek a betűk, árvák a szavak.

Másodpercek

Miután bejártuk szinte az egész országot, Bryggenben, a kis történelmi városkában horgonyoztunk még le néhány napra, hazaindulás előtt. Én szerettem volna, ha csak úgy menet közben döntjük el, visszafelé hol szállunk meg, mint ahogy általában máskor is ahogy esik úgy puffan módra járok el az életemben. Ez van, soha nem fogok ahhoz eléggé felnőni, hogy a dolgok ezen állása visszavonhatatlanul és maradéktalanul megváltozzon. Nem mintha meg kellene, hogy. Szerintem, persze. István viszont ragaszkodott hozzá, hogy ide jöjjünk és már jó előre lefoglalta a szállást. Utólag ezt én sem bántam, megérkezvén ugyanis, ahogy beleszippantottam a levegőbe és megsimogatta az orrom a friss hegyi illat és a tenger sós aromájának egyvelege, rögtön tudtam, hogy pontosan ez az a hely, ahol most lennem kell. 

Reggel kilenc. Lennn a kávézóban szürcsöljük a kávét. Előttünk a kikötő.
- Van még egy kis köd. Tök jó, hogy csak félig látszanak a hajók a vízben. Mintha egy elátkozott kísértetvárosban lennénk.- jegyezte meg István.

Hangjában derüs jókedv csengett és lágy mosoly. Imádtam, hogy olyan kifejező hangja volt. És megnyugtató. És erotikus.
- Ki tudja. A középkori kereskedők talán még mindig kutatnak az ezüstjök után. És éjfélkor meglátogatnak minket is. -válaszoltam.
- Akkor majd szólj, hogy ha kopognak az ajtón, hogy még időben felvegyem az öltönyöm. Mégsem nyithatok nekik ajót egy szál gatyában.
- Na igen, semmi esetre se hozzuk ki a gyufát náluk.
Csend.
1, 2  és 3.
- Vááááááááá!- ordította István, miközben mellettem termett és megszorította a vállamat.
-Jézusom, ezt ne csináld még egyszer! Komolyan mondom, megijedtem.
-Persze, kamuzol. Csak azért mondod, hogy elhiggyem, milyen félelmetes vagyok.
- Hát az lehet hogy akkor is ezt mondanám, ha nem ijedtem volna meg, de mivel erről jelen esetben nincs szó, így tárgytalan a felvetésed.
- Te kis huncut. - vetette oda István nevetve, és magához ölelt.
Csend.
1, 2, 3,4, 5, 6, 7, 8, 9 ................

A köd felszálllt. Meleg napfény árasztotta be a tenger felszínét, kéken csillogott az ég.
Belül.

Másnap felkerekedtünk, hogy hegyet másszunk. Hátizsákkal meg minden jóval felszerelve lépegettünk az egyre meredekebb felszínen. Az út kanyargós volt és kavicsos, kitűnő és kimerítő kihívásnak ígérkezett, vagyis mintha nekem találták volna ki. Miért vonzódom a lehetetlenhez ennyire? És miért van az, hogy vannak emberek, akik nem? Érthetetlen a világ. Ezért olyan izgalmas, hiszen gondolhatsz bármit. Nem az alkotott ítélet a fontos, hanem az átélt élmény.

Én mentem elől. István hátulról fedezett, arra az esetre, ha valami történne. Lassacskán már-már felértünk. Jó ideig nem szóltunk semmit, csak hallgattuk lépteink ropogását, egymás remegő lélegzését.

- Aladár vajon most mit csinálhat otthon? Ő is biztosan szívesen tartana velünk.
- Aladár?? Édesem, ezt te se gondolhatod ilyen ünnepélyesen komolyan. Szerintem most is épp a mama szófáját teríti be az egész löttyedt teste és a lóbőrt húzza.
- Na ne legyél már ilyen undok. Most igenis ráfér a pihi. Múltkor úgy megkergette a Sanyi bá' kutyája. Azt a dögöt is, hogy miért nem tudja néha bezárni...
- Nahát, jól hallottam?? A nejem dögnek nevezett egy kutyát? Méghozzá a hurutos Sanyi bá' kutyáját?
- Menj már. Csak Aladárkát próbálom védeni. Tudod, ez valahogy úgy lehet, mint mikor valaki szereti a gyerekeket. És ha a gyereked először suliba megy akkor örülsz hogy hú, de megnőtt már és végre ő is együtt tanulhat a többi aranyos gyerekkel. De ha a gyereked kap egy maflást egy társától, akkor te mész és megcibálod az anyukája haját, nem különben ő.
- Igen, édesem, szerintem sincs  itt az ideje még, hogy gyerekünk legyen.
- Hülyeeee!- kiabáltam műhisztériával, félig hátrafordultam és gyengéden meglöktem Istvánt.
A következő pillanatban egy puffanást hallottam magam mögött és roppanásokat, ahogy apró ágak széttörnek.

-István! István! Jól vagy......István! Hol vaagy?
Csend.
1,2,3, 4, 5, 6, 7,8, 9..................

Sokáig kiabáltam, hasztalan. Elindultam lefelé, futottam, Jó néhányszor elestem közben és a bokám megrándult,  horzsolásokat is szereztem, de nem törődtem vele. Végül megálltam és leültem egy fa tövében, zokogni kezdtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Fagyos remegés rázta a testemet, rettegtem mint egy űzött vad. Az arcomhoz emeltem a kezemet. Meleg nedvességet éreztem. Valószínűleg egy vastagabb faág lehetett. Észre se vettem.
Nem tudom meddig ültem ott. Hány percet, hány órát, csak azt tudom, hogy egyszercsak rámtört az álom a kimerültségemben.

-Emlékszel, mikor az állomáson voltunk? És hogy mit mondtál?
- Persze, hogy emlékszem. Azt mondtam, nem ígérhetem, hogy mindig veled maradok.
- "...csak addig, ameddig bennem élsz. És én benned."

- Hé, édes, nem azért de szerintem az ágyban kényelmesebb lenne. Jó, tudom, annyira nem egy nagy eresztés az a panzió, meg hogy szereted az extrém helyzeteket, de azt mondom menjünk haza és vegyünk egy forró fürdőt.
- Istváán, ....te vagy az??-eszméltem fel és alig hittem, hogy felébredtem.
- Miért, zavarok?
- Hülyeeee.
- Na, ne kezdd ezt megint.
- De mi történt veled, hol voltál? Megsérültél? Azt hittem, meghalok a kétségbeeséstől.
- Semmi komoly. Fenn kicsit nagy lendületet vettél, nem nagyon tudtam vele lépést tartani. Lehemperegtem pár métert, kicsit bevertem a fejem, aztán megálltam valami bokorban és aludtam asszem, én is egy keveset.- mondta, miközben az arcomat simogatta.- Na, és te hogy vagy?
- Azt hiszem, minden rendben. Most már. -mosolyogtam rá.
- Legközelebb, ha valami hasonló történik, ne mozdulj el onnan, ahol vagy. Tudom, hogy nagy kérés, de légyszi. Csak várj meg. És én jövök.
- Tudom.- suttogtam.
- Van itt neked ám valami. Add a kezed....hopp, vigyázz csak óvatosan.- mondta István, majd valamit előhámozott a pólójából, amit korábban levett.
- Mi ez? Úristen, ez egy sün?? Mit keres nálad egy sün? Jaaaj, de aranyos.
- Ott találtam magam mellett nem messsze, a bokornál. Szegénykével valami nem stimmel. Lehet, hogy elrontotta a gyomrát. Mit gondolsz, szerinted meg tudjuk gyógyítani?
- Biztosan meg tudjuk gyógyítani.- vágtam rá vigyorogva.
- Akkor indulhatunk is.
- Merre van a varázspálcád, édes? Még azt is fennhagytad?
- Szerinted? Eldobtam út közben, túl sietős volt.
- Úgyis kellett volna már vennünk egy újat. Kérdés, hogy Bryggenben vajon lehet-e fehér botot kapni?
- Nemtom, de max faragunk egyet valamelyik ágból, és ráírjuk, hogy "WHITE".
- Ez mekkora nagy ötlet!
- Nekem mindig nagy ötleteim vannak. -mosolyogtam Istvánra. István megfogta a kezemet, és megölelt.
Csend.
1,2,3,4,5,6,7,8,9................................

Ráérősen, kicsit fáradtan, itt-ott kicsit véresen sétáltunk le Bryggen egy kis hegyéről. Amint beértünk a panzióba, vettünk egy forró fürdőt. Még maradtunk aztán pár napot, de a hegyet nem próbáltuk meg megmászni még egyszer. Beleszívtam a levegőbe és elképzeltem, milyen lehet odafenn.
Csodaszép volt. 

Allergia macskaszőrre

Vacsorára újfent nyers húst kap

A magafajta esztelen,

Fél pohár borral, felszeletelve.

Szombat reggel a piacon

Leárazott, gyorsfagyasztott

Önuralmat nem árultak

Megkísérteni hagyja hát magát,

Ma éjjel a Sátán viszi bálba.

Látása még fél lábon ép

Hallása egy denevéré-mondja neki

A kedves ismeretlen doktornéni,

Mielőtt skizofrénnak nézi.

Orra, ámbár nem a régi,

A félelem szagát megérzi

S becsülettel csapolja a vért,

Plusz teljesítménybérért.

Este útnak indul, hazamenne

Hogy rombolhasson kedvére

Szét lelkeket s pár puha elvet.

Baj csak annyi, az úton a pirost

Zöldnek nézi, s elcsapja egy kamion.

Maga elszáll, teste csak, mi marad pőre

Sírhelyén áll ma is: Ez van,

Allergiás volt macskaszőrre.

In memoriam

ócskarészeg

mezítlábas

léptei

hasítják álmaim tovább,

túlontúl, keserű, báj.

íriszének

még inkább

a húgysárga üvegtestnek

lopott villanásai

gyöngyöznek, bugyogó méreg

még

mind bennem.

túladni memórián ha

mínuszban van a genetika,

nem lehet hol túlépített

kínai márkában recseg

a mechanika.

ropp.

*

szürkén tele a szivacs már

ki nem facsart epével és savval

nyállal, szétforrt szesszel,

jéghegyem csúcsa nem,

alattim még mindig vele szexel.

flexibilis immorált hempereg.

áttetsző mocsokban fekvő

megcsonkolt törzs, csokibarna

illatozva felém, felém enged

közben, én meg vádliját keresve

esem bele a letapétázott szennybe.

poshadt citromlé éjszakák

penészes eperlekvár napokban

lázadtak, szokvány nevű köszvényből

nem, kösz, már nem

pállok kaktusznak,

lábszagú hajnalokban.

luxusnak mímelt nyomorban

hetyke kontyú hiú világban

arany színű tiptop kiskosárjában

üljön a báb, elegáns lepkehálóban.

egyszerű kis budoárban

élvezzen páva-halmára,

fröccsenő vágyfulánkokkal.

hetedhét kukac-lakomákkal.

ha szüntelen boldogan.

Nem az, aminek látszik

Szándékosan vagy nem,

Magam mögött hagytam a luxus- traumát.
Talpam alatt friss sár bugyog, hetykén bujdosom
Ereszek alatt, garázsbejárónál, idegen házak falaihoz
nyomva mozdulatlan holdarcom, gondtalan mámorom
Hittem, egyszer véget ér, s beüt a kötelező vegyszer,
hogy törekvéssel megkent kilós kenyeret vásároljak
minden reggel, torkomon visszaakarva fel-feltörő undorom.

körülöttem minden ugyanaz,

és mégis másképp nézi szemem, mi elé tárul az utcán, hol
annyit jártam, s hol a minap felfedeztem hogy ott van a mozi is, hova
elfogyott minden ingyen jegy a másnapi premierfilmre, a másnapi életre.
soha ne bízz a kezdetben, és ne hidd el azt, aminek látszol és látszik minden:
adnám a tanácsot, az életvezetésre, ha engem megkérdezne róla bárki valaha.
de mit tudhatok, megtépett, kinyűtt lyukas zseb vagyok, pénzt nem őrzök,
megroncsolt, szétbontott kerítés vagyok két város közti puszta közepén,
a ketrecen a kioldott zár, a kiáltás az égő téglák fölé: menekülj innét.

elnyertem jutalmam,

nyugodt ember lett belőlem. szóltak az egek, én válaszoltam. indulnék lassan,
a második vágányon áll a vonat, hajnalodik, szólít a közönyös bűnbánat.
nem tudom, hol szállok le, nem tudom egyszer visszatérek-e, ugyanúgy.
anyámra gondolok, a fákra gondolok, vízre, virágra, megszentelt halálra.
mellkasom bal lüktetésébe pumpálja a vér a feloldozást. meghitten vár,
szürkén szakadt télikabátban, kávéval csöndben kínál a Szabadság.
Álmok falai omlanak, nyíló szakadékba esnek rengő vágyak, míg
Ragyogni kezdek.
Míg ragyogni kezdek.

10 perc

A 8-as sárga troli mindig pontosan jár. Legyen tél vagy nyár, jég vagy sár, a 8-as sárga troli soha, egy félmásodperccel sem okozott még úgy csalódást megszokott, ahogy alkalmi utazóközönségének sem.
Ernő, a csiga is ezért járt vele mindig. Hivatalnokkét dolgozott nyolctól négyig, tisztességes közalkalmazotti fizetésért. Rendes, stabil munkahely volt ez, itt helyezkedett el évekkel ezelőtt, mikor a közigazgatás szakon diplomáját elnyerte. 32 esztendős volt, felsőbbrendű főnökéhez lojális, a mindenható intézmény elveihez ha lehet, még inkább.
Mindennap 7 órakor a ....... utcai étteremben fogyasztotta el reggelijét: rántottát sült szalonnával, narancslevet és frissen őrölt kávét. Ilyenkor rendszerint bőségesen étkezett, a nap további részében azonban már kevésbé. Magas, nyeszlett ember volt, beesett arccal és keskeny, mélyen ülő, barna szemekkel. Bőre sápadt volt és száraz, öltözéke bár elegáns, legalább 10 éve ugyanazt a cipőt és öltönyt hordta, ugyanazzal a századátmúlt aktatáskával, melyet a bal kezében szorongatott, így megjelenésének mindez egy nem létező, de már-már mindenki más által odaképzelt dohos szagot kölcsönzött.
Egyedül élt, albérletben a belvárosban. Tősgyökeres városi volt. Szüleinél minden hónapban egyszer, egy vasárnap ebédre ment, két testvérével együtt, nővérével és bátyjával, akik hasonló egzisztenciával rendelkeztek, azzal a különbséggel, hogy ők családos emberek voltak már és építettek egy szép, nagy otthont maguknak. Ernő is házra gyűjtött serényen. Minden hónapban .... Ft-ot fizetett az alapjába erre a célra. Négyen voltak testvérek azonban. Volt még egy öccse is, aki a legfiatalabb volt a családban. Ő 18 évesen elment (elszökött) otthonról, lázadó, nehezen kezelhető csigagyermek lévén, méghozzá azzal az örök kirívó rendellenességgel, hogy ház nélkülinek született, csupasz volt. Szülei rendkívül szégyellték is ezt a körülményt, és tetejébe még ott volt a jelleme is, és a kicsapongó életmód, amit folytatott, mindezekből kifolyólag tehát nem is bánták, mikor elhagyta őket végleg. Amennyit tudtak róla az az, amit innen-onnan hallottak időnként, hogy utcazenészként és vándroszínészként tengeti életét.
Ernő viszont valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt mindig kedvelte kisöccsét és ez kölcsönös volt. Ragaszkodott hozzá, és ő volt az egyetlen, aki tudott róla, hogy a fiú el fog menni. Igazán bánatos volt azokban az időkben és azt követően sokáig minden éjjel róla álmodott. Később hozzászokott a hiányához, ahogy minden máshoz az életében.

Az a péntek reggel is olyan volt, mint a többi. Viszont szokatlanul kialvatlanul kelt, ugyan nem emlékezett rá, miért. Fél óra múlva a ..... utca sarki megállóban várta a 8-as trolit. Hűvös, szeles idő volt, az eget haragos, szürke felhők borították be. Ernő az órájára nézett. "Még 10 perc."- gondolta magában. Ásított egyet.
Pontosan 10 perc múlva a sarkon befordult a jármű. Ernő felszállt, hátrasétált, leült egy kétüléses helyre (egyedül) és elővette a friss újságot, amit abban a bódéban vásárolt, ami az étterem előtt volt található, ahol reggelizni szokott.
3 megálló után ismét az órájára nézett. "Még 10 perc." -futott végig a gondolat ismét a fejében. Kinézett az ablakon és hirtelen ólmos fáradtság nehezedett rá, ahogy a lassan eltűnő társasházakat nézte, az egyforma figyelmet egyformán felkeltő üzleteket az aljukban, a fekete-fehér, idegen csigákat a járdán, a beléjük olvadó zebrán, mindenhol. Érezte, ahogy elnyomja az álom.

"..... utca." -mondta be a női géphang a trolin, Ernő pedig zavartan tért magához. Bambán nézett maga elé, próbálta újra összerakni a körülette lévő valóságot. Kikerekedtek a szemei.
" De hát ezt a megállót már el kellett volna hagynunk."-gondolta meglepve és értetlenül, hiszen az imént a női hang annak a megállónak a nevét mondta, amely az után következik, amelyben ő felszáll. "Biztos elromlott..pedig ezen a trolin soha nem hibásodott még meg semmi...különös..."-fűzte tovább gondolatait, majd még abban a pillanatban kinézett az ablakon, hogy megbizonyosodjon feltételezése helyességéről. Ekkor elképedt. Valóban a abban a megállóban voltak, amelyet az előbb félálomban hallott. Ernő módfelett türelmes, higgadt ember volt, de ez most nyugtalanítani kezdte. Hiszen akár még a munkából is elkéshet. Egyszerű, bőrszíjas, de minőség tekintetében nem kifogásolható órájára nézett. Pontosan ugyanannyit mutatott, amennyit akkor, mikor legutoljára megnézte.
"Még 10 perc??..Mi folyik itt?" Ismét kinézett az ablakon. Az ablaküveg a kora reggeli és egyaránt a borús időnek és a troli világításának köszönhetően mondhatni rögtönzött tükörként is szolgált. Ernő reflexszerűen nézett bele.
Ezúttal kissé enyhén hatna, ha azt mondanánk, elképedt, azonban az már túlzás, hogy egy emberben megfagy a vér, hiszen ez irreális normális hőmérsékleti viszonyok mellett, mégis közelebb állunk a valósághoz, ha ezzel a kifejezéssel élünk: tehát (szinte) megfagyott benne a vér. Először fel se ismerte saját magát. Aztán be kellett látnia, ő az.
Megritkult, hófehér ősz haja volt, és igénytelenül hosszan hagyott szakálla. Még mindig sápadt, beesett arca csupa ránc, hátán a háza fakó és repedezett.
"Még 10 perc." szólalt meg hirtelen mellette egy hang. Furcsa volt, visszhangzott, mintha valahonnan mélyről, egy kútbúl kiabála fel valaki. Megfordította a fejét, odanézett. A csupasz testű öccse volt.
6 X 10 perc. -folytatta. - 6 X 10 perc egy óra. 10 perc az út munkába. 10 perc munkaszünet. 10 perc van még a munkaidődből. Mára. 10 perc a posta. 10 perc a bank, ott szemközt a virágos mellett. Elintéztél mindent? 10 perc a szupermarket, még 10 perc míg az öreglány előtted fizet. 10 perc taxi, zajos az éjszakai járat. 10 perc és lelépsz a helyről, pedig az a kis piros ruhás barna egész este azt várta, hogy meghívd egy martinire. 10 perc és hazaérsz. 10 perc reklám a tévében. 10 perc és elalszol, még 10 perc és csörög az óra. 10 perc az életed. Ha hiszel az időben.-elhallgaott és a bátyjára mosolygott.
Ernő szeme könnyes volt az örömtől, hogy hosszú idő után újra láthatja öccsét, az egyetlen csigát, akit igazán szeretett.
- Sokat álmodtam rólad. -mondta megrendülten.
- Tudom. - válaszolt amaz.

Így utaztak tovább némán, a trolin. A trolin, mely sárga volt, jele pedig 8-as. Egy vízszintes nyolcas.