Nem az, aminek látszik

Szándékosan vagy nem,

Magam mögött hagytam a luxus- traumát.
Talpam alatt friss sár bugyog, hetykén bujdosom
Ereszek alatt, garázsbejárónál, idegen házak falaihoz
nyomva mozdulatlan holdarcom, gondtalan mámorom
Hittem, egyszer véget ér, s beüt a kötelező vegyszer,
hogy törekvéssel megkent kilós kenyeret vásároljak
minden reggel, torkomon visszaakarva fel-feltörő undorom.

körülöttem minden ugyanaz,

és mégis másképp nézi szemem, mi elé tárul az utcán, hol
annyit jártam, s hol a minap felfedeztem hogy ott van a mozi is, hova
elfogyott minden ingyen jegy a másnapi premierfilmre, a másnapi életre.
soha ne bízz a kezdetben, és ne hidd el azt, aminek látszol és látszik minden:
adnám a tanácsot, az életvezetésre, ha engem megkérdezne róla bárki valaha.
de mit tudhatok, megtépett, kinyűtt lyukas zseb vagyok, pénzt nem őrzök,
megroncsolt, szétbontott kerítés vagyok két város közti puszta közepén,
a ketrecen a kioldott zár, a kiáltás az égő téglák fölé: menekülj innét.

elnyertem jutalmam,

nyugodt ember lett belőlem. szóltak az egek, én válaszoltam. indulnék lassan,
a második vágányon áll a vonat, hajnalodik, szólít a közönyös bűnbánat.
nem tudom, hol szállok le, nem tudom egyszer visszatérek-e, ugyanúgy.
anyámra gondolok, a fákra gondolok, vízre, virágra, megszentelt halálra.
mellkasom bal lüktetésébe pumpálja a vér a feloldozást. meghitten vár,
szürkén szakadt télikabátban, kávéval csöndben kínál a Szabadság.
Álmok falai omlanak, nyíló szakadékba esnek rengő vágyak, míg
Ragyogni kezdek.
Míg ragyogni kezdek.