Az utca megszokott sötétjében
a fénypamacsban a lámpa alatt
kukacok száza nyüzsög körbe-körbe
denevérsikolyokkal kísért ál-csöndet
fest az ég falára a város zaja.
Betonőserdő, reggel hat, instant kávé
ezerszer félre nem tett cigarettával
sok-sok korai élet ébert játszik, látszik
a függönyök mögött a tömbökben
temeti tudatát a suta kutyasereg.
Hipermárket, nonstop kisbolt, mellette
friss pékáru, olasz, jócskán kommersz
mosolyog a pultnál a tehén, kínálja húsát
belekóstolnak, ízlelgetik, megrágják
munkabérük egy századát érte adják.
Fenn, a zöld vonat szürke fedélzetén néha
Megjelenik egy-egy beidomított medúza
Kitépked pár halat a hálóból, nyersen élve
Szállítja az újfehér cápáknak eleségnek
Messze, hol a kis farkú malacot is levágják,
Túl a Betontengeren.
2013. augusztus 31., szombat
2013. július 7., vasárnap
A barlang falára
vágyom, hogy
felhők közül a napsugár
kibújjon, rám
mosolyát vesse
hajamat beborítsa
testemet beragyogja
a fénynek oltalmára
vágyom, mint anyja
melegére a megrettent
gyermek.
én is így születtem,
egykor, hol a mély magából
kilökött, mag
mi sötétségben fogant meg
menedéket nem lelt felszínen,
ordítozó embertömeg között.
arcuk viasz, szemeik helyén lyukak
tátongják a különbséget.
ők vagyok én, én vagyok ők
közöttük állok, s vágyok tovább,
fényt remélve.
felhők közül a napsugár
kibújjon, rám
mosolyát vesse
hajamat beborítsa
testemet beragyogja
a fénynek oltalmára
vágyom, mint anyja
melegére a megrettent
gyermek.
én is így születtem,
egykor, hol a mély magából
kilökött, mag
mi sötétségben fogant meg
menedéket nem lelt felszínen,
ordítozó embertömeg között.
arcuk viasz, szemeik helyén lyukak
tátongják a különbséget.
ők vagyok én, én vagyok ők
közöttük állok, s vágyok tovább,
fényt remélve.
2013. június 23., vasárnap
Virágok, vattacukor, nosztalgia
Mostanra világossá vált, időnként esedékes írnom valami kellemesen botrányos történetet, már csak hozzájárulásként is a mai kulturális szociális bloggerjólét GDP-jéhez, hiszen mivel mással lehetne növelni a hozzáadott értéket, ha nem egy nyers hangvételű tizennyolc-plusz gyöngyszemmel, amelyet oly szívesen olvas boldog-boldogtalan, függetlenül attól, hogy vállalja-e vagy sem. S mit tagadnám, nálam is becsúszik néha egy-egy erkölcstelen szemét a sok, ronggyá olvasott Danielle Steel mellé! Nem beszélve saját-roppant fontos, ezt mindig hangsúlyoznom kell, mert hajlamosak nem elhinni, kedveseim, nem is értem, miért-népszerűségemről és féltő módon becsben tartott hírhedtségem állandó ápolásáról.
Ez kell nekem, ez kell a népnek, nosza hát!
Nem kell sokat töprengenem az emlékeim között, hogy felidézzem azt az estét. Hat évvel ezelőtt....ó, igen, még üde, hamvas kislány voltam. Igaz, annak idején aligha gondoltam ezt magamról és azon sem morfondíroztam túl sokat hogy mások hogyan vélekednek rólam. Akkoriban kezdett kibontakozni személyiségem, melynek súlyos és viszontagságos folyamatát lázadó gruftiként láttam jónak megélni, még ha ennek nem is voltam tudatában. Nem tudom, mitől függ az, hogy valaki -ha az oly divatos kifejezéssel akarok élni -kinövi az efféle hozzáállását a körülötte lévő világhoz, és normális emberré válik majdan vagy nem növi ki, hanem mindig ugyanolyan lázadó marad a szívében, még ha a (ilyen értelemben véve lényegtelen) külsőségeket nagyrészt el is hagyja, illetve súrlódásmentesség és élhető élet szempontjából megtanul beépülni a rendszerbe (és belülről bomlasztani azt, háhá), vagy kihasználni egyes lehetőségeket.
Szóval békés, tündi-bündi antiszociálisként éltem napjaim. Az a fajta tinédzser voltam, aki szeretett elvonulni és egyedül lenni, olvasni, alkotni, elmerülni saját mélységeiben, de ugyanakkor szórakozni is a barátaival. A barátaival, akikből kevés volt, de annál értékesebbek.
Egy ilyen értékes barátommal-ki történetesen a legértékesebb volt és ma is az (mi sem lehetne nagyobb bizonyíték rá, hogy néha találhat az ember kincset) indultunk el egy szép nyári napon partizni, mint rendesen. Némiképp kényelmetlen körülmény volt azonban, hogy kisvárosi leánykákként a háromnegyed óra utazásnyira lévő nagyvárosba jártunk kirúgni a hámból, ahol egyébként fantasztikus gimnáziumi éveinket is töltöttük. (Sajnos nem egy iskolában.) Mindazonáltal a megszokás nagy hatalom, így különösebb lelki, illetve fizikai megrázkódtatást nem okozott bennünk, hogy ez így működött és hogy ennek keretében általában késő hajnalban vonattal kellett hazautaznunk.
Persze, persze két üde, hamvas kislánynak vigyázni kell hajnalban az utcán magára, mert sok veszély leselkedik minden sarkon, mert az anyu meg az apu azt mondta hogy sok rossz ember van és csúnya bácsi, (illetőleg néni) és mi ezt készségesen el is hisszük nekik, annak ellenére, hogy szerencsére nem volt olyan eset, amikor ez be is bizonyosodott. Egészen addig az estéig. Bár itt leszögezném,-még mielőtt valaki valami rosszra gondolna és sokkot kapna a rémülettől-olyan téren alapvetően nem tekinthető bebizonyosodásnak, hogy bármi nemű bajunk esett volna, inkább tekinthető egy intő tanúságnak hogy eljussunk a saját empírikus úton szerzett felismerésünkhöz: valóban vigyázni kell magunkra. (És hogy továbbá milyen alacsony az a bizonyos kerítés.) Nem mintha bármelyikünk felelőtlen naiva lett volna azelőtt: nagyon is odafigyeltünk, csak másképpen. Ez mindössze annyit jelentett, hogy két végletként operáltunk, pozitív szemszögből fogalmazva: jól kiegészítettük egymást. Míg ő volt a paranoiás rettegő, aki akkor sürgetett kétségbeesetten, hogy menjünk gyorsabban egy echte sötét utcán, mikor 500 méterre mögöttünk, -5 km/h óra sebességgel jött utánunk 4-5 békés, beszélgető fiatalember, én a higgadt, éber toronyőr szerepét töltöttem be, még részegen is, akinek az volt a jelszava hogy még akkor se pánikoljunk be, ha esetleg van rá okunk, sőt, főleg akkor ne. Mellesleg meg úgy voltam vele, hogy bulizni jöttem, nem fosni, és eme tétel akkor is érvényben van ha éppen ez idő alatt egy sötét utcán sétálunk kettecskén, vagy amikor utazunk hazafelé a vonaton. Ettől függetlenül az utóbb említett fázisban már óhatatlanul a toronyőr szerepemre helyeződött a hangsúly, és nirvanai nyugodtság szállt belém, míg a parti ideje alatt azért olykor vadul szétcsaptam magam, tekintve hogy a (rituális, kedvenc) helyen, ahova jártunk, többi barátunk között kevésbé volt szükséges arra koncentrálni, hogy valaki például mindjárt jön, leüt hátulról , bevonszol a kocsijába, kivájja a vesémet és eladja egy arabnak.
A hajnali vonatállomást csak azért utáltam kevésbé, mint a nappalit, mert hajnal volt, alig volt ember és a madarak csiripeltek. Tudniillik mióta az eszemet tudom, mániákusan viszolygok a vonatoktól, és csak akkor utazom eme járművel, ha nincs más választásom. A hajnali vonatállomásnak viszont épp az említettek miatt volt egy érdekes hangulata, ami vonzott. Vonzott az is, hogy olyan idegen volt az egész és veszélyes. Hogy tudtam, addig míg nem otthon vagyok, nem vagyok biztonságban. Tetszett nekem ez az érzés legbelül. A barátnőmnek nem szóltam róla, meg akkor még ez egyébként sem fogalmazódott meg bennem konkrétan.
Egyébként a hajnali vonatállomáson legtöbbször hozzánk hasonló, buliból hazatérő fiatalok voltak megtalálhatóak, akik viszont a hasonlóságot ezzel a kategóriával ki is merítették, mert általában olyanokkal akadtunk össze, akik a helyi elektronikus tánczenét, mint profilként alapul vett elemet használó szórakoztatóipari egységeket látogatták, annak minden negatív sztereotipikus hozadékával együtt, magában foglalva például a hangos véleménynyilvánítást rólunk, egy-egy "Haláááál" , "Gyááász" vagy olykor egy aggodalmaskodóbb "Mi van veletek?!" kíséretében. Megfordultak továbbá melegedő hajéktalanok, botladozó alkoholisták, és az emberben nem épp biztonságérzetet keltő biztonsági őrök. Egy alkalommal a padon vártunk leamortizáltan a vonatra olyan 3: 15 körül, amikor odalépett hozzánk egy középkorú férfi azzal, hogy most szabadult 10 év után és aprót kért. Nem derült ki, hogy ez csak marketingszöveg volt-e vagy tényleg, de bőkezűek voltunk. Említhetnék még pár hasonló esetet, de történetünk ezúttal másról szól.
Minden a megszokott volt akkor is. A vonat 3:30-kor indult. 20 körül azt hiszem, már fel is szálltunk rá. Nem volt senki a kocsiban. Csend volt és nyugalom. Nagyon kimerültek voltunk, leültünk egymás mellé, és a barátnőm pár perc múlva fejét az ablakra hajtva ( ő ült belülre) el is szenderedett. Gyakran aludt máskor is. A szememet én is behunytam időnként, de nem tudtam elaludni és nem is aludhattam, mert egyszer le is kellett szállni, az pedig messze nem a végállomás volt. Emlegettük néha, hogy mi lenne, ha úgy elaludnánk, hogy csak akkor kelnénk fel, de nem boncolgattuk sokáig a témát.
Lassan elindult a vonat, és én néztem ki a fejemből, üresen. Nem gondoltam semmire. Az utolsó pillanatban három fiú pattant fel a kocsira, még épp, hogy érkeztek felszállni. Itt szakadt vége a csendnek. Alighanem a fentiekben taglalt szubkultúra titánjait erősítették. Fiatal, jellegtelen arcú, magas, és viszonylag vékony volt mindhárom. Velünk egyidősek lehettek. Állapotukat tekintve annyi bizonyos, hogy részegek voltak, méghozzá a lehető legmaximálisabb mértékben, de megnyilvánulásaik, viselkedésük alapján gyanús volt, hogy még egyéb dolgok is vannak a szervezetükben. Finoman szólok, ha azt mondom, zavaróan hangosak voltak. A barátnőm is felkelt, egymásra néztünk és vágtunk egy sokatmondó fintort, de annyira ki volt ütve hogy vissza is aludt. Kényelmetlenül éreztem magam, mert láttam, hogy állandóan bámulnak, de próbáltam nem törődni vele és behunytam a szemem, gondoltam az jobb lesz, ahelyett hogy csúnyán nézek rájuk minden fél percben, amikor már nem bírom hogy engem néznek. Nem tudom, a vizualitás hogyan valósult meg akkor náluk mellesleg, de észrevették, hogy undorral tekintek feléjük. Azt hiszem, kommunikálni szerettek volna, talán még mondtak is valamit, de nem voltam nyitott a társalgásra. Hallottam pár perc múlva, hogy azt vitatják, nem sokára le kell szállniuk. (Ezen a ponton már elkezdtem örülni magamban.) El is kezdtek kifelé haladni, de nem ment a dolog gyorsan és zökkenőmentesen. Közben megint felénk is szóltak valamit, de ezekre sem emlékszem, vagy talán nem is értettem őket, mert az artikulálatlan beszédük inkább marhabőgésre emlékeztetett. Egyszer kinyitottam a szemem és láttam, hogy már kinn állnak a vonatajtó előtt. Visszacsuktam a szemem. Gondoltam magambam el se hiszem, hogy ezek a barmok leszállnak. A vonat már kezdett fékezni. Ekkor hallottam hogy az egyik fiú kiabál a másiknak:
-Bazmeeeg, gyere már te állat, mit csinálsz!
Csönd.
Semmit nem hallottam, csak ahogy továbbra is megy a hangoskodás távolabbról. Nem akartam kinyitni a szemem, mégis valami arra késztetett hogy kinyissam.
Az egyik fiú ott állt előttem, a farkát tartotta a kezében és éppen a számba akarta tenni. Hátrahőköltem és döbbenetemben felkiáltottam:
-Mi a fasz?!
Erre felkelt a barátnőm, aki félkómásan megszólalt:
-Mit akar ez a nyomorék? Takarodjon már.
Közben messzebb, a másik kocsiban észrevettem a kalauzt, aki kikerekedett szemekkel próbálta felmérni, mi folyik ott.
Ekkor a fiú vehemensen előrenyomult, én meg fogtam és teljes erőmből ellöktem magamtól, minek hatására majdnem az ajtóig elesett, ami körülbelül 4 méterre volt. A vonat közben már megállt és a két fiú épp már szállt le, mikor a harmadiknak is sikerült összekotornia magát ahhoz, hogy leszálljon. Szoborrá meredve néztem utánuk.
Közben a barátnőm hitetlenkedett-még mindig félálmos állapotban, szerencsére emiatt fel sem fogta teljes realitásában a történteket- hogy mi volt ez a jelenet, viszont még ezek után is visszaaludt. Örömmel nyugtáztam magamban, hogy nem rémült meg, én viszont nem tudtam behunyni a szemem többet.
Kisvártatva belépett a kalauz. Körülbelül 32 év körüli, alacsony, zömök testalkatú férfi volt, az arca leginkább egy disznóéra hasonlított. Elkérte a jegyünket, de barátnőmet nem keltettem fel, hanem elvettem tőle a jegyet és odaadtam. A kalauz aláírta, majd elkezdett mutogatni a kezével jobbra és így szólt:
-Gyere oda egy kicsit, kérdezek valamit!
Nem igazán értettem a helyzetet, tétován felálltam és követtem. Közben arra gondoltam, hogy valószínűleg ki akar kérdezni az előbbiről, hogy mi történt és hogy jól vagyok-e, meg ilyesmi. A másik ajtó előtti legelső üléshez ment. Mondta, hogy üljek le. Leültem. Ő is leült, velem szemben, komótosan helyezkedett el és feltűnt, hogy enyhe terpeszre nyitotta a lábait. Szótlanul nézett egy pillanatig, aztán azt kérdezte:
- Mit csináltál annak a fiúnak?
- Tessék? -kérdeztem vissza.
- Mit csináltál?- kérdezte újra.
- Semmit.
- De láttam.
- Semmit, nem hagyott békén, részeg volt és meglöktem.
- Nagyon szép vagy.
Kezdtem félelmet érezni, de arra koncentráltam, hogy ez ne látszódjon és maradjak higgadt.
- Köszönöm.-reagáltam.-Most szeretnék visszaülni a barátnőmhöz.
- Nem nézhetlek meg? -közben nagyobb terpeszre nyitotta a lábait és előrébb fészkelődött az ülésen. Nem tudom pontosan mit akart látni, de nem is akartam megtudni. Mozdulatlanul ültem előtte, üveges tekintettel meredtem az arcára, amelyről egy undorítóan perverz tekintet sütött rám. Furcsa, de amiatt is külön taszítást keltett bennem, hogy arra gondoltam hogy egy ilyen ember mi vonzót találhat egy magamfajta lányban,aki boszorkánynak öltözve, hosszú fekete szoknyában, testét szinte teljesen elfedve, fekete szemfestékben és sötétvörös rúzsban ül előtte? Tudom, hogy ez hülye kérdés, mert utólag diagnosztizáltam, hogy kis túlzással élve talán szinte mindegy lett volna neki, szegény, kiéhezett szatírnak, csak nőnemű legyen az illető, akiről azt hiszi, hogy az imént szopott le egy részeg drogos suttyót, és ezért minimum vele is ezt teszi majd. Aztán attól lehet, hogy leginkább az ilyen típusú nőkre izgul, de ez már csak részletkérdés, és soha nem is tudom már meg, hála az égnek.
- Szeretnék visszaülni a barátnőmhöz, mert vár rám.-válaszoltam neki. Feszülten figyeltem, hogy mit reagál. Arra is fel voltam készülve, hogy elszakad nála a cérna valahogy.
-Jó, rendben.-ezzel felállt és elindult kifelé. Nem nézett hátra.
Én is felálltam és visszamentem a helyemre.
Barátnőmnek ezt csak akkor meséltem el, miután leszálltunk. Akkor már nem láttam a kalauzt.
Idő közben kivilágosodott.
Sétáltunk haza az éledező utcákon, miközben libabőrösek lettünk a csípős reggeltől.
Ez kell nekem, ez kell a népnek, nosza hát!
Nem kell sokat töprengenem az emlékeim között, hogy felidézzem azt az estét. Hat évvel ezelőtt....ó, igen, még üde, hamvas kislány voltam. Igaz, annak idején aligha gondoltam ezt magamról és azon sem morfondíroztam túl sokat hogy mások hogyan vélekednek rólam. Akkoriban kezdett kibontakozni személyiségem, melynek súlyos és viszontagságos folyamatát lázadó gruftiként láttam jónak megélni, még ha ennek nem is voltam tudatában. Nem tudom, mitől függ az, hogy valaki -ha az oly divatos kifejezéssel akarok élni -kinövi az efféle hozzáállását a körülötte lévő világhoz, és normális emberré válik majdan vagy nem növi ki, hanem mindig ugyanolyan lázadó marad a szívében, még ha a (ilyen értelemben véve lényegtelen) külsőségeket nagyrészt el is hagyja, illetve súrlódásmentesség és élhető élet szempontjából megtanul beépülni a rendszerbe (és belülről bomlasztani azt, háhá), vagy kihasználni egyes lehetőségeket.
Szóval békés, tündi-bündi antiszociálisként éltem napjaim. Az a fajta tinédzser voltam, aki szeretett elvonulni és egyedül lenni, olvasni, alkotni, elmerülni saját mélységeiben, de ugyanakkor szórakozni is a barátaival. A barátaival, akikből kevés volt, de annál értékesebbek.
Egy ilyen értékes barátommal-ki történetesen a legértékesebb volt és ma is az (mi sem lehetne nagyobb bizonyíték rá, hogy néha találhat az ember kincset) indultunk el egy szép nyári napon partizni, mint rendesen. Némiképp kényelmetlen körülmény volt azonban, hogy kisvárosi leánykákként a háromnegyed óra utazásnyira lévő nagyvárosba jártunk kirúgni a hámból, ahol egyébként fantasztikus gimnáziumi éveinket is töltöttük. (Sajnos nem egy iskolában.) Mindazonáltal a megszokás nagy hatalom, így különösebb lelki, illetve fizikai megrázkódtatást nem okozott bennünk, hogy ez így működött és hogy ennek keretében általában késő hajnalban vonattal kellett hazautaznunk.
Persze, persze két üde, hamvas kislánynak vigyázni kell hajnalban az utcán magára, mert sok veszély leselkedik minden sarkon, mert az anyu meg az apu azt mondta hogy sok rossz ember van és csúnya bácsi, (illetőleg néni) és mi ezt készségesen el is hisszük nekik, annak ellenére, hogy szerencsére nem volt olyan eset, amikor ez be is bizonyosodott. Egészen addig az estéig. Bár itt leszögezném,-még mielőtt valaki valami rosszra gondolna és sokkot kapna a rémülettől-olyan téren alapvetően nem tekinthető bebizonyosodásnak, hogy bármi nemű bajunk esett volna, inkább tekinthető egy intő tanúságnak hogy eljussunk a saját empírikus úton szerzett felismerésünkhöz: valóban vigyázni kell magunkra. (És hogy továbbá milyen alacsony az a bizonyos kerítés.) Nem mintha bármelyikünk felelőtlen naiva lett volna azelőtt: nagyon is odafigyeltünk, csak másképpen. Ez mindössze annyit jelentett, hogy két végletként operáltunk, pozitív szemszögből fogalmazva: jól kiegészítettük egymást. Míg ő volt a paranoiás rettegő, aki akkor sürgetett kétségbeesetten, hogy menjünk gyorsabban egy echte sötét utcán, mikor 500 méterre mögöttünk, -5 km/h óra sebességgel jött utánunk 4-5 békés, beszélgető fiatalember, én a higgadt, éber toronyőr szerepét töltöttem be, még részegen is, akinek az volt a jelszava hogy még akkor se pánikoljunk be, ha esetleg van rá okunk, sőt, főleg akkor ne. Mellesleg meg úgy voltam vele, hogy bulizni jöttem, nem fosni, és eme tétel akkor is érvényben van ha éppen ez idő alatt egy sötét utcán sétálunk kettecskén, vagy amikor utazunk hazafelé a vonaton. Ettől függetlenül az utóbb említett fázisban már óhatatlanul a toronyőr szerepemre helyeződött a hangsúly, és nirvanai nyugodtság szállt belém, míg a parti ideje alatt azért olykor vadul szétcsaptam magam, tekintve hogy a (rituális, kedvenc) helyen, ahova jártunk, többi barátunk között kevésbé volt szükséges arra koncentrálni, hogy valaki például mindjárt jön, leüt hátulról , bevonszol a kocsijába, kivájja a vesémet és eladja egy arabnak.
A hajnali vonatállomást csak azért utáltam kevésbé, mint a nappalit, mert hajnal volt, alig volt ember és a madarak csiripeltek. Tudniillik mióta az eszemet tudom, mániákusan viszolygok a vonatoktól, és csak akkor utazom eme járművel, ha nincs más választásom. A hajnali vonatállomásnak viszont épp az említettek miatt volt egy érdekes hangulata, ami vonzott. Vonzott az is, hogy olyan idegen volt az egész és veszélyes. Hogy tudtam, addig míg nem otthon vagyok, nem vagyok biztonságban. Tetszett nekem ez az érzés legbelül. A barátnőmnek nem szóltam róla, meg akkor még ez egyébként sem fogalmazódott meg bennem konkrétan.
Egyébként a hajnali vonatállomáson legtöbbször hozzánk hasonló, buliból hazatérő fiatalok voltak megtalálhatóak, akik viszont a hasonlóságot ezzel a kategóriával ki is merítették, mert általában olyanokkal akadtunk össze, akik a helyi elektronikus tánczenét, mint profilként alapul vett elemet használó szórakoztatóipari egységeket látogatták, annak minden negatív sztereotipikus hozadékával együtt, magában foglalva például a hangos véleménynyilvánítást rólunk, egy-egy "Haláááál" , "Gyááász" vagy olykor egy aggodalmaskodóbb "Mi van veletek?!" kíséretében. Megfordultak továbbá melegedő hajéktalanok, botladozó alkoholisták, és az emberben nem épp biztonságérzetet keltő biztonsági őrök. Egy alkalommal a padon vártunk leamortizáltan a vonatra olyan 3: 15 körül, amikor odalépett hozzánk egy középkorú férfi azzal, hogy most szabadult 10 év után és aprót kért. Nem derült ki, hogy ez csak marketingszöveg volt-e vagy tényleg, de bőkezűek voltunk. Említhetnék még pár hasonló esetet, de történetünk ezúttal másról szól.
Minden a megszokott volt akkor is. A vonat 3:30-kor indult. 20 körül azt hiszem, már fel is szálltunk rá. Nem volt senki a kocsiban. Csend volt és nyugalom. Nagyon kimerültek voltunk, leültünk egymás mellé, és a barátnőm pár perc múlva fejét az ablakra hajtva ( ő ült belülre) el is szenderedett. Gyakran aludt máskor is. A szememet én is behunytam időnként, de nem tudtam elaludni és nem is aludhattam, mert egyszer le is kellett szállni, az pedig messze nem a végállomás volt. Emlegettük néha, hogy mi lenne, ha úgy elaludnánk, hogy csak akkor kelnénk fel, de nem boncolgattuk sokáig a témát.
Lassan elindult a vonat, és én néztem ki a fejemből, üresen. Nem gondoltam semmire. Az utolsó pillanatban három fiú pattant fel a kocsira, még épp, hogy érkeztek felszállni. Itt szakadt vége a csendnek. Alighanem a fentiekben taglalt szubkultúra titánjait erősítették. Fiatal, jellegtelen arcú, magas, és viszonylag vékony volt mindhárom. Velünk egyidősek lehettek. Állapotukat tekintve annyi bizonyos, hogy részegek voltak, méghozzá a lehető legmaximálisabb mértékben, de megnyilvánulásaik, viselkedésük alapján gyanús volt, hogy még egyéb dolgok is vannak a szervezetükben. Finoman szólok, ha azt mondom, zavaróan hangosak voltak. A barátnőm is felkelt, egymásra néztünk és vágtunk egy sokatmondó fintort, de annyira ki volt ütve hogy vissza is aludt. Kényelmetlenül éreztem magam, mert láttam, hogy állandóan bámulnak, de próbáltam nem törődni vele és behunytam a szemem, gondoltam az jobb lesz, ahelyett hogy csúnyán nézek rájuk minden fél percben, amikor már nem bírom hogy engem néznek. Nem tudom, a vizualitás hogyan valósult meg akkor náluk mellesleg, de észrevették, hogy undorral tekintek feléjük. Azt hiszem, kommunikálni szerettek volna, talán még mondtak is valamit, de nem voltam nyitott a társalgásra. Hallottam pár perc múlva, hogy azt vitatják, nem sokára le kell szállniuk. (Ezen a ponton már elkezdtem örülni magamban.) El is kezdtek kifelé haladni, de nem ment a dolog gyorsan és zökkenőmentesen. Közben megint felénk is szóltak valamit, de ezekre sem emlékszem, vagy talán nem is értettem őket, mert az artikulálatlan beszédük inkább marhabőgésre emlékeztetett. Egyszer kinyitottam a szemem és láttam, hogy már kinn állnak a vonatajtó előtt. Visszacsuktam a szemem. Gondoltam magambam el se hiszem, hogy ezek a barmok leszállnak. A vonat már kezdett fékezni. Ekkor hallottam hogy az egyik fiú kiabál a másiknak:
-Bazmeeeg, gyere már te állat, mit csinálsz!
Csönd.
Semmit nem hallottam, csak ahogy továbbra is megy a hangoskodás távolabbról. Nem akartam kinyitni a szemem, mégis valami arra késztetett hogy kinyissam.
Az egyik fiú ott állt előttem, a farkát tartotta a kezében és éppen a számba akarta tenni. Hátrahőköltem és döbbenetemben felkiáltottam:
-Mi a fasz?!
Erre felkelt a barátnőm, aki félkómásan megszólalt:
-Mit akar ez a nyomorék? Takarodjon már.
Közben messzebb, a másik kocsiban észrevettem a kalauzt, aki kikerekedett szemekkel próbálta felmérni, mi folyik ott.
Ekkor a fiú vehemensen előrenyomult, én meg fogtam és teljes erőmből ellöktem magamtól, minek hatására majdnem az ajtóig elesett, ami körülbelül 4 méterre volt. A vonat közben már megállt és a két fiú épp már szállt le, mikor a harmadiknak is sikerült összekotornia magát ahhoz, hogy leszálljon. Szoborrá meredve néztem utánuk.
Közben a barátnőm hitetlenkedett-még mindig félálmos állapotban, szerencsére emiatt fel sem fogta teljes realitásában a történteket- hogy mi volt ez a jelenet, viszont még ezek után is visszaaludt. Örömmel nyugtáztam magamban, hogy nem rémült meg, én viszont nem tudtam behunyni a szemem többet.
Kisvártatva belépett a kalauz. Körülbelül 32 év körüli, alacsony, zömök testalkatú férfi volt, az arca leginkább egy disznóéra hasonlított. Elkérte a jegyünket, de barátnőmet nem keltettem fel, hanem elvettem tőle a jegyet és odaadtam. A kalauz aláírta, majd elkezdett mutogatni a kezével jobbra és így szólt:
-Gyere oda egy kicsit, kérdezek valamit!
Nem igazán értettem a helyzetet, tétován felálltam és követtem. Közben arra gondoltam, hogy valószínűleg ki akar kérdezni az előbbiről, hogy mi történt és hogy jól vagyok-e, meg ilyesmi. A másik ajtó előtti legelső üléshez ment. Mondta, hogy üljek le. Leültem. Ő is leült, velem szemben, komótosan helyezkedett el és feltűnt, hogy enyhe terpeszre nyitotta a lábait. Szótlanul nézett egy pillanatig, aztán azt kérdezte:
- Mit csináltál annak a fiúnak?
- Tessék? -kérdeztem vissza.
- Mit csináltál?- kérdezte újra.
- Semmit.
- De láttam.
- Semmit, nem hagyott békén, részeg volt és meglöktem.
- Nagyon szép vagy.
Kezdtem félelmet érezni, de arra koncentráltam, hogy ez ne látszódjon és maradjak higgadt.
- Köszönöm.-reagáltam.-Most szeretnék visszaülni a barátnőmhöz.
- Nem nézhetlek meg? -közben nagyobb terpeszre nyitotta a lábait és előrébb fészkelődött az ülésen. Nem tudom pontosan mit akart látni, de nem is akartam megtudni. Mozdulatlanul ültem előtte, üveges tekintettel meredtem az arcára, amelyről egy undorítóan perverz tekintet sütött rám. Furcsa, de amiatt is külön taszítást keltett bennem, hogy arra gondoltam hogy egy ilyen ember mi vonzót találhat egy magamfajta lányban,aki boszorkánynak öltözve, hosszú fekete szoknyában, testét szinte teljesen elfedve, fekete szemfestékben és sötétvörös rúzsban ül előtte? Tudom, hogy ez hülye kérdés, mert utólag diagnosztizáltam, hogy kis túlzással élve talán szinte mindegy lett volna neki, szegény, kiéhezett szatírnak, csak nőnemű legyen az illető, akiről azt hiszi, hogy az imént szopott le egy részeg drogos suttyót, és ezért minimum vele is ezt teszi majd. Aztán attól lehet, hogy leginkább az ilyen típusú nőkre izgul, de ez már csak részletkérdés, és soha nem is tudom már meg, hála az égnek.
- Szeretnék visszaülni a barátnőmhöz, mert vár rám.-válaszoltam neki. Feszülten figyeltem, hogy mit reagál. Arra is fel voltam készülve, hogy elszakad nála a cérna valahogy.
-Jó, rendben.-ezzel felállt és elindult kifelé. Nem nézett hátra.
Én is felálltam és visszamentem a helyemre.
Barátnőmnek ezt csak akkor meséltem el, miután leszálltunk. Akkor már nem láttam a kalauzt.
Idő közben kivilágosodott.
Sétáltunk haza az éledező utcákon, miközben libabőrösek lettünk a csípős reggeltől.
2013. február 17., vasárnap
Burok
Hajnalban
indultam, hogy a lépteim
Ne lássam
magam előtt, hogy ne
Lássák
mások, mezítelen vagyok.
Lenyúzott
bőrömet eladtam egy
Preparátornak,
jó pénzért, feketén.
Hajnalban
a hó is jobban világít
Fájdalom
hasított a szemembe,
De nem törődtem
vele,
Nem
figyeltem valótlan érzékekre,
Sürgetett
emberi létem bús emléke.
Leszálltam
a téren, a kis szobor mellett.
Ott visz
le az út a folyópartra, ott
akartam
látni a tükörképem.
Nem
libbent hullám a kacér felszínen,
Béke
trónolt a bölcs mélységben.
Sejtelmem
igazolást nyert, immár
Nem volt
miért bizakodva maradnom,
Alászállt
a köd, felettem repült egy árny.
Gyalog
mentem tovább, lassan
Megkeresni
az otthonom.
Vörös
köntösbe bújt az ég alja
Nem ígért
semmit a másnapra.
Megálltam
félúton, nem siettem
Cigarettám
füstje kéklett, míg régi,
Cinkos
álmaimba visszatértem.
2013. február 16., szombat
Well I stepped into an avalanche,
It covered up my soul;
When I am not this hunchback that you see,
I sleep beneath the golden hill.
You who wish to conquer pain,
You must learn, learn to serve me well.
You strike my side by accident
As you go down for your gold.
The cripple here that you clothe and feed
Is neither starved nor cold;
He does not ask for your company,
Not at the centre, the centre of the world.
When I am on a pedestal,
You did not raise me there.
Your laws do not compel me
To kneel grotesque and bare.
I myself am the pedestal
For this ugly hump at which you stare.
You who wish to conquer pain,
You must learn what makes me kind;
The crumbs of love that you offer me,
They're the crumbs I've left behind.
Your pain is no credential here,
It's just the shadow, shadow of my wound.
I have begun to long for you,
I who have no greed;
I have begun to ask for you,
I who have no need.
You say you've gone away from me,
But I can feel you when you breathe.
Do not dress in those rags for me,
I know you are not poor;
You don't love me quite so fiercely now
When you know that you are not sure,
It is your turn, beloved,
It is your flesh that I wear.
2012. december 30., vasárnap
Mindörökké bürokrácia
2069 telén, december 10-én, hajnali 2 óra 20 perckor nevezett M. Gizike nehéz álomból ébredt.
Sűrűn kapkodva a levegőt, verejtékben úszva szállt le az ágyáról és a szekrényhez ment. Felülről kivett egy közepes méretű műanyag-dobozt, amely tabletta formájú antibiotikummal volt tele. Kihelyezett az asztalra 1 db, 'Paranoid rémálom-csillapító' elnevezésű, 58YGE jelzéssel ellátott tablettát, valamint a 2db, 65XQT jelű, 'Belső béke' tablettáit, amelyeket napi rendszerességgel szedett 5 éve, mióta azt orvosa, a YourDoctor 10.1 ( a legjobb a környéken) neki felírta.
Azonban most elfelejtette bevenni őket napközben. Soha nem fordult még ez elő vele 5 év alatt és rendkívüli módon kétségbeesett. Következésképp előbbi adagját még egy Xanax5000-rel is megtoldotta. Néhány ismerőse ugyan gyakran mondogatta neki, hogy ne ezt az ezeréves, kétes összetételű nyugtatót használja, amelyen vagy 20 éve nem hajtottak végre egy tisztességes innovációt, és amelynél sokkal megbízhatóbb gyógyszerek vannak a piacon. Hiába, Gizike csak az ódivatú Xanax5000-re esküdött. 10 perccel később újra elaludt. Ezúttal nyugodtan telt a még alvással töltött néhány órája, de reggel kissé fáradtan kelt. Munkába indult.
Az Állami Pénzek és Virtuális Javak Felügyeletének Hivatalában dolgozott, mint lakossági ügyintéző. 15 éve. Elmondása szerint sok tapasztalatot és biztos hátteret tudhat maga mögött. Az osztályvezető, K. Pista mindig hasznos és precíz munkaerőként értékelte, akivel azonban nem ápolt közvetlen munkatársi viszonyt, mint ahogy egyébként a többi alkalmazottjával sem. Az intézményen belüli hierarchia szent volt és sérthetetlen.
Mondhatnánk, hogy Gizike csak a munkájának élt, hiszen elvált, gyermektelen asszony volt. Férje, P. Béla, építészmérnök és ő nem illettek össze, amire 2 év után rá is jöttek. Békében váltak el, de a kapcsolatot nem igazán tartották, mert Béla elköltözött a Földről. Jó pénzért elvállalta a "Támad a Mars" c. projekt építészeti részének vezetését, a földönkívüliek titkos megbízásából.
Gizikének tehát rengeteg szabadideje volt, amelyet egy olyan mintaalkalmazott, mint ő, akár otthoni munkára is fordíthatott volna, de ez nem így történt. Igazság szerint alig várta, hogy a munkaidő leteljen és a lehető leggyorsabban távozhasson az épületből. Egészen másnapig vagy hétfő reggelig nem is gondolt a munkával kapcsolatos ügyekre. Hogy miért? Mert Gizike úgy gondolta, ezek semmiképpen nem az ő ügyei, hanem az embereké, akik hozzá bemennek. Azon kívül pedig, hogy ő megteszi, amit kell, semmi köze idegenek ügyes-bajos dolgaihoz. Már fiatalon rájött, hogy gyűlöli az idegeneket. És azzal is tisztában volt, hogy csak egy ilyen ember lehet alkalmas ennek a munkának a hatékony elvégzésére. Tudta ezt Pista is, éppen ezért gyűjtött össze magához hasonló embereket.
-És csak jönnek és jönnek a hülyébbnél hülyébb kérdéseikkel. Soha nem fogynak el, nem hagynak békén. Nem értik meg, hogy nem tudhatom a választ a huszadrangú kérdésükre és nem lehet eleget tenni a kérésüknek. Különben is, menjenek, amerre látnak. Készülne már az ember haza és akkor 15:50-kor még beesik egy idióta és okoskodik? Érti? Okoskodik.- Gizike felült a díványáról, levette a fejhallgatót. Majd kikapcsolta az érintőképernyőjén a YourDoctor 10.1 YourPsychiatrist funkcióját.
-Fárasztó nap volt ez is.-gondolta magában Gizike. 22 óra 34 perc volt. Úgy döntött, lefekszik. Ismét nyugtatót vett be, így rögtön álomba szenderült.
Ugyanaz a rémálom. Megint. Álmában a múltban járt, amiről dédnagymamája mesélt neki gyerekkorában. A kép, amit akkor lefestett, eléggé szörnyű volt ahhoz, hogy emlékezzen rá ennyi év után is. De nem gondolta volna, hogy ennyire rettenetes lesz a város, ahol ő is született. Az autók olyanok voltak, mint egy konzervdoboz: ócskák és rozogák. Benzinnel működtek. Romos, lepusztult társasházak mindenfelé. Furcsa öltözékű és frizurájú emberek. Ellenségesek, mégis, üres tekintetükben mintha magát látta volna. A képek filmszerűen folytak a fejében.
Egy vágás, és a hivatalban ül. Ott, ahol dolgozik. Igaz, az épület és az iroda kinézete egy lapon sem emlegethető a valóságbelivel, de felismeri. Ez az. És ezek a furcsa emberek mindenhol. Sok a szemüveges, idős ember. Ronda, nagy szemüveg van rajtuk.
Ott ült a helyén és kötelességszerűen várta, hogy jöjjön valaki. Nagy volt a zaj, a zűrzavar. Az asztalán nem volt számítógép. Csak papírtornyok. Hirtelen látta megjelenni Pistát, a főnökét. Egy férfihez tartott, aki az imént lépett be a bejáraton. Mikor odaért hozzá, így köszöntötte:
- Jó napot, elvtárs! Jöjjön, már vártam magát!- A személyes ügyfele volt.
Közvetlenül ezután megjelent Gizike előtt egy középkorú, sötét hajú, sötét bőrű nő. Ő volt a legfurcsább ember, akit addig az álmában látott. Hosszú, tarka szoknyát viselt és hosszú haja kendőbe volt kötve. Mindkét kezén hatalmas gyűrűk. Gizikét kirázta a hideg.
- Jó napot kívánok!-mondta az asszony, furcsa akcentussal.
- Jó napot kívánok! Kérem, foglaljon helyet! Miben segíthetek? -kérdezte Gizike.
- Hát kérem szépen, én a kérvényemmel kapcsolatban jöttem, a TB miatt.
- Kedves neve?
- H. Piroska.
- Születési ideje?
- 1940. 06. 20.
- Anyja neve?
- Sz. Irénke.
- Egy pillanat...igen, itt vannak a dokumentumai. Kedves Piroska, Önnek 2 hónapja megszűnt a munkaviszonya. Ennek értelmében az orvosi ellátást jelenleg magának kell finanszíroznia. A kérvény elbírálására 30 nap áll a rendelkezésünkre, így azt Ön 2 héten belül meg fogja kapni.
- És akkor azt elfogadják?
- Nagy valószínűséggel nem,éppen az említettek miatt, de mivel nem én vagyok az illetékes az ügyben, nem tudok Önnek pontos tájékoztatást adni.
- És az illetékes hol van? Tudok vele beszélni?- kérdezte a nő ingerülten.
- Nem, nem tud.-válaszolt Gizike kevésbé higgadtan, kelletlenül.-Az illetékes úr ilyen ügyekben nem fogad személyesen ügyfeleket.
- De nekem nagyon sürgős lenne. Komoly betegségem van, kórházi kezelésre szorulok, drága gyógyszereket szedek és ha még a háziorvoshoz is...
- Asszonyom, kérem. -szólt közbe Gizike. - Nem tudok Önnek segíteni. Viszontlátásra!
- Maguk semmit se tudnak! Hogy verné meg magukat az Isten! -kiabálta H. Piroska és magában mormogva hagyta el a termet.
Gizikéhez odafordult a mellette lévő munkatársa:
- Minden rendben, Gizi?
- Persze.-válaszolta nyugodtan. Mert az volt. Ugyanúgy ahogy a valóságban, az álmában sem zaklatták már fel az ehhez hasonló esetek. Később azonban váratlanul megfájdult a feje. Gyakran küszködött erős fejfájással. (Többek között.) Fájdalomcsillapító után kutatott a táskájában, de csak egy Xanaxot talált. (5000 nélkülit.)
Pár másodpercig habozott, aztán gyorsan bekapta. Rosszul lett. Nem jött hozzá senki, így kiment a mosdóba. Megnyitotta a csapot és kis vizet fröcskölt magára. Úgy érezte, mindjárt elájul. A tükörbe nézett. Megállt a szívverése. Semmit sem érzett, de látta, ahogy a feje lassan szétnyílik kétfelé, majd hirtelen leesik a nyakáról.
Sikítozva ébredt fel. Senki nem hallhatta, hiszen a lakása hangszigetelt volt, ahogy mindenki másé akkoriban. Bevett egy maréknyi tablettát. Elájult.
Ismét a múltban találta magát. De egy másik évben. Körülbelül 20-25 évvel később lehetett. A város már valamivel modernebbnek tűnt és az emberek is jobban emlékeztették a mostaniakra, de összességében hasonló volt a benyomása, mint azelőtt. Az emberek arcán ezúttal félelmet látott. Nem tudta, mi történik éppen, de mindenfelé pánikszerű hangulat uralkodott.
Hirtelen megint a Hivatalban ült, a munkahelyén, ahol azt is megtudta, hogy aznap állítólag vége lesz a világnak, valami ősi maja naptár szerint. Nem sokat értett az egészből, de nem is mutatott különösebb érdeklődést a dolog iránt. Sosem hitt az ilyesmiben, azonban igazság szerint, ha tudta volna, hogy ez biztosan bekövetkezik, akkor sem hatódott volna meg. Önnön halála tényén sem. A valósághoz hasonlóan.
Ezúttal bágyadtan kelt fel, nem volt még teljesen magánál. Próbált vissza emlékezni, hogyan végződött az álma. Homályosan lebegett előtte, hogy valami hasonló történt, mint a korábbiban. Azt viszont biztosan tudta, hogy a világnak akkor nem lett vége, ha levált a feje a nyakáról, ha nem.
Pár perc után eszmélt csak rá, hogy ég a villany. A mennyezetre bámult. Hatalmas lámpákat látott, amelyek vakítóan világítottak. Rádöbbent, hogy nem otthon van.
Tompának és erőtlennek érezte magát, és a szeme is fájt a fénytől, de megpróbált felkelni. Ekkor vette csak észre, hogy a karjai le vannak szíjazva és egy kórteremhez hasonló helyiségben van, de tudta, hogy nem az. Olyan volt a berendezés, amelyet még azelőtt soha nem látott. Nem ismerte azokat az eszközöket sem, amelyeket itt-ott látott. Nagyon megijedt. Nem értette, mi történik, nem értette, hol van. Talán még mindig álmodik? Megint elájult a rémülettől.
-Beadtad az alanynak a koncentrátumot?
-Igen, uram.
-Rendben, akkor most kösd be az infúziót, te meg, Ernő, készítsd elő a másik szobát. Ha minden rendben megy, már ma áthelyezzük oda.
-Igen, uram.
-Igen, uram.
Gizike erre ébredt fel újra. Különösebben érezte magát, mint mielőtt elájult. Kinyitotta a szemeit. Most már biztos volt benne, hogy álmodik vagy hallucinál. Látott valakit maga mellett. Nem ember volt. Mégsem félt. Nem tudta felfogni, miért. Igazából gondolkozni sem tudott. A lény egyszercsak megszólalt, emberi nyelven, az anyanyelvén:
- Üdvözlöm, kedves Gizike. Talán nem fog most mindent megérteni, amit mondok, de idővel minden világos lesz. Ön most 2150-ben van. Mi a Marsról jöttünk ide. Néhány évtizede volt szerencsénk együtt dolgozni a kedves volt férjével, utólag is csókoltatja Önt. Ő már nem él. Ahogy már Ön sem, itt a jövőben. Az, hogy most mégis itt van, az időutazás felfedezésének érdeme. Ön szerencsés kiválasztottjaink egyike, és az első emberi lények között vesz részt kísérletünkben a robot-technológia létrehozásában, amely lassan a végső fázisba lép, és hamarosan egy egészen új társadalmat köszönthetünk az Univerzumban. Korábbi időutazásai is-melyet Ön álomként élt meg-kísérletünk részei voltak, melyben teszteltük többek között az Ön kompetenciáit és az állóképességét.
- Ezt nem hiszem el.-fakadt ki Gizike sírva.- Ha ez igaz...hogy tehetik ezt velem? Ehhez nincs joguk! Saját tudattal rendelkező emberi lény vagyok, nem tettem semmit, hagyjanak békén! Engedjenek el!
- Hölgyem, ne olyan hevesen. Nyugodjon meg, kérem. Fel voltam készülve arra, hogy mit fog mondani, mivel nincs tisztában a jelenlegi világban lévő helyzettel és az érvényben lévő törvényekkel, amelyeket mi hozunk.
-Tessék. -a lény elővett valamilyen kis méretű elektronikus tárgyat, amelyet megnyomva a levegőben megjelent egy képernyő.- Itt van a X*867536363*<<< jelű dokumentum, érvényesítve a Univerzumbeli Főhatóság Földi Székhelyének Hivatala által is. Ennek értelmében a Főlaboratóriumban dolgozó tudósok, amelyeknek a vezetője én vagyok, fel vannak arra hatalmazva, hogy az emberi lényeket a tudományos kiválasztás elve alapján saját beleegyezésük nélkül a szociális jólét érdekében megvalósuló kísérletek és az azok alapján történő fejlesztés céljából felhasználják.
- Lehetetlen. -mondta Gizike elhaló hangon.
Szeretett volna ordítani, de nem tudott. Szeretett volna tovább sírni, de már azt sem tudott. Sokáig bámult maga elé szótlanul, majd halvány mosoly jelent meg fakó, jellegtelen arcán. Mielőtt a nyugtató hatni kezdett, arra gondolt, hogy megértette. Megértette, hogy ő ezért született meg. És hogy egész életében nem történhetett volna vele nagyszerűbb dolog.
A lény elindult kifelé. Az átlátszó ajtó kinyílt előtte, de ő félig visszafordult és együttérzően megszólalt:
-Magából kiváló robot lesz, Gizike.
Majd kilépett és eltűnt az ajtó mögött.
Sűrűn kapkodva a levegőt, verejtékben úszva szállt le az ágyáról és a szekrényhez ment. Felülről kivett egy közepes méretű műanyag-dobozt, amely tabletta formájú antibiotikummal volt tele. Kihelyezett az asztalra 1 db, 'Paranoid rémálom-csillapító' elnevezésű, 58YGE jelzéssel ellátott tablettát, valamint a 2db, 65XQT jelű, 'Belső béke' tablettáit, amelyeket napi rendszerességgel szedett 5 éve, mióta azt orvosa, a YourDoctor 10.1 ( a legjobb a környéken) neki felírta.
Azonban most elfelejtette bevenni őket napközben. Soha nem fordult még ez elő vele 5 év alatt és rendkívüli módon kétségbeesett. Következésképp előbbi adagját még egy Xanax5000-rel is megtoldotta. Néhány ismerőse ugyan gyakran mondogatta neki, hogy ne ezt az ezeréves, kétes összetételű nyugtatót használja, amelyen vagy 20 éve nem hajtottak végre egy tisztességes innovációt, és amelynél sokkal megbízhatóbb gyógyszerek vannak a piacon. Hiába, Gizike csak az ódivatú Xanax5000-re esküdött. 10 perccel később újra elaludt. Ezúttal nyugodtan telt a még alvással töltött néhány órája, de reggel kissé fáradtan kelt. Munkába indult.
Az Állami Pénzek és Virtuális Javak Felügyeletének Hivatalában dolgozott, mint lakossági ügyintéző. 15 éve. Elmondása szerint sok tapasztalatot és biztos hátteret tudhat maga mögött. Az osztályvezető, K. Pista mindig hasznos és precíz munkaerőként értékelte, akivel azonban nem ápolt közvetlen munkatársi viszonyt, mint ahogy egyébként a többi alkalmazottjával sem. Az intézményen belüli hierarchia szent volt és sérthetetlen.
Mondhatnánk, hogy Gizike csak a munkájának élt, hiszen elvált, gyermektelen asszony volt. Férje, P. Béla, építészmérnök és ő nem illettek össze, amire 2 év után rá is jöttek. Békében váltak el, de a kapcsolatot nem igazán tartották, mert Béla elköltözött a Földről. Jó pénzért elvállalta a "Támad a Mars" c. projekt építészeti részének vezetését, a földönkívüliek titkos megbízásából.
Gizikének tehát rengeteg szabadideje volt, amelyet egy olyan mintaalkalmazott, mint ő, akár otthoni munkára is fordíthatott volna, de ez nem így történt. Igazság szerint alig várta, hogy a munkaidő leteljen és a lehető leggyorsabban távozhasson az épületből. Egészen másnapig vagy hétfő reggelig nem is gondolt a munkával kapcsolatos ügyekre. Hogy miért? Mert Gizike úgy gondolta, ezek semmiképpen nem az ő ügyei, hanem az embereké, akik hozzá bemennek. Azon kívül pedig, hogy ő megteszi, amit kell, semmi köze idegenek ügyes-bajos dolgaihoz. Már fiatalon rájött, hogy gyűlöli az idegeneket. És azzal is tisztában volt, hogy csak egy ilyen ember lehet alkalmas ennek a munkának a hatékony elvégzésére. Tudta ezt Pista is, éppen ezért gyűjtött össze magához hasonló embereket.
-És csak jönnek és jönnek a hülyébbnél hülyébb kérdéseikkel. Soha nem fogynak el, nem hagynak békén. Nem értik meg, hogy nem tudhatom a választ a huszadrangú kérdésükre és nem lehet eleget tenni a kérésüknek. Különben is, menjenek, amerre látnak. Készülne már az ember haza és akkor 15:50-kor még beesik egy idióta és okoskodik? Érti? Okoskodik.- Gizike felült a díványáról, levette a fejhallgatót. Majd kikapcsolta az érintőképernyőjén a YourDoctor 10.1 YourPsychiatrist funkcióját.
-Fárasztó nap volt ez is.-gondolta magában Gizike. 22 óra 34 perc volt. Úgy döntött, lefekszik. Ismét nyugtatót vett be, így rögtön álomba szenderült.
Ugyanaz a rémálom. Megint. Álmában a múltban járt, amiről dédnagymamája mesélt neki gyerekkorában. A kép, amit akkor lefestett, eléggé szörnyű volt ahhoz, hogy emlékezzen rá ennyi év után is. De nem gondolta volna, hogy ennyire rettenetes lesz a város, ahol ő is született. Az autók olyanok voltak, mint egy konzervdoboz: ócskák és rozogák. Benzinnel működtek. Romos, lepusztult társasházak mindenfelé. Furcsa öltözékű és frizurájú emberek. Ellenségesek, mégis, üres tekintetükben mintha magát látta volna. A képek filmszerűen folytak a fejében.
Egy vágás, és a hivatalban ül. Ott, ahol dolgozik. Igaz, az épület és az iroda kinézete egy lapon sem emlegethető a valóságbelivel, de felismeri. Ez az. És ezek a furcsa emberek mindenhol. Sok a szemüveges, idős ember. Ronda, nagy szemüveg van rajtuk.
Ott ült a helyén és kötelességszerűen várta, hogy jöjjön valaki. Nagy volt a zaj, a zűrzavar. Az asztalán nem volt számítógép. Csak papírtornyok. Hirtelen látta megjelenni Pistát, a főnökét. Egy férfihez tartott, aki az imént lépett be a bejáraton. Mikor odaért hozzá, így köszöntötte:
- Jó napot, elvtárs! Jöjjön, már vártam magát!- A személyes ügyfele volt.
Közvetlenül ezután megjelent Gizike előtt egy középkorú, sötét hajú, sötét bőrű nő. Ő volt a legfurcsább ember, akit addig az álmában látott. Hosszú, tarka szoknyát viselt és hosszú haja kendőbe volt kötve. Mindkét kezén hatalmas gyűrűk. Gizikét kirázta a hideg.
- Jó napot kívánok!-mondta az asszony, furcsa akcentussal.
- Jó napot kívánok! Kérem, foglaljon helyet! Miben segíthetek? -kérdezte Gizike.
- Hát kérem szépen, én a kérvényemmel kapcsolatban jöttem, a TB miatt.
- Kedves neve?
- H. Piroska.
- Születési ideje?
- 1940. 06. 20.
- Anyja neve?
- Sz. Irénke.
- Egy pillanat...igen, itt vannak a dokumentumai. Kedves Piroska, Önnek 2 hónapja megszűnt a munkaviszonya. Ennek értelmében az orvosi ellátást jelenleg magának kell finanszíroznia. A kérvény elbírálására 30 nap áll a rendelkezésünkre, így azt Ön 2 héten belül meg fogja kapni.
- És akkor azt elfogadják?
- Nagy valószínűséggel nem,éppen az említettek miatt, de mivel nem én vagyok az illetékes az ügyben, nem tudok Önnek pontos tájékoztatást adni.
- És az illetékes hol van? Tudok vele beszélni?- kérdezte a nő ingerülten.
- Nem, nem tud.-válaszolt Gizike kevésbé higgadtan, kelletlenül.-Az illetékes úr ilyen ügyekben nem fogad személyesen ügyfeleket.
- De nekem nagyon sürgős lenne. Komoly betegségem van, kórházi kezelésre szorulok, drága gyógyszereket szedek és ha még a háziorvoshoz is...
- Asszonyom, kérem. -szólt közbe Gizike. - Nem tudok Önnek segíteni. Viszontlátásra!
- Maguk semmit se tudnak! Hogy verné meg magukat az Isten! -kiabálta H. Piroska és magában mormogva hagyta el a termet.
Gizikéhez odafordult a mellette lévő munkatársa:
- Minden rendben, Gizi?
- Persze.-válaszolta nyugodtan. Mert az volt. Ugyanúgy ahogy a valóságban, az álmában sem zaklatták már fel az ehhez hasonló esetek. Később azonban váratlanul megfájdult a feje. Gyakran küszködött erős fejfájással. (Többek között.) Fájdalomcsillapító után kutatott a táskájában, de csak egy Xanaxot talált. (5000 nélkülit.)
Pár másodpercig habozott, aztán gyorsan bekapta. Rosszul lett. Nem jött hozzá senki, így kiment a mosdóba. Megnyitotta a csapot és kis vizet fröcskölt magára. Úgy érezte, mindjárt elájul. A tükörbe nézett. Megállt a szívverése. Semmit sem érzett, de látta, ahogy a feje lassan szétnyílik kétfelé, majd hirtelen leesik a nyakáról.
Sikítozva ébredt fel. Senki nem hallhatta, hiszen a lakása hangszigetelt volt, ahogy mindenki másé akkoriban. Bevett egy maréknyi tablettát. Elájult.
Ismét a múltban találta magát. De egy másik évben. Körülbelül 20-25 évvel később lehetett. A város már valamivel modernebbnek tűnt és az emberek is jobban emlékeztették a mostaniakra, de összességében hasonló volt a benyomása, mint azelőtt. Az emberek arcán ezúttal félelmet látott. Nem tudta, mi történik éppen, de mindenfelé pánikszerű hangulat uralkodott.
Hirtelen megint a Hivatalban ült, a munkahelyén, ahol azt is megtudta, hogy aznap állítólag vége lesz a világnak, valami ősi maja naptár szerint. Nem sokat értett az egészből, de nem is mutatott különösebb érdeklődést a dolog iránt. Sosem hitt az ilyesmiben, azonban igazság szerint, ha tudta volna, hogy ez biztosan bekövetkezik, akkor sem hatódott volna meg. Önnön halála tényén sem. A valósághoz hasonlóan.
Ezúttal bágyadtan kelt fel, nem volt még teljesen magánál. Próbált vissza emlékezni, hogyan végződött az álma. Homályosan lebegett előtte, hogy valami hasonló történt, mint a korábbiban. Azt viszont biztosan tudta, hogy a világnak akkor nem lett vége, ha levált a feje a nyakáról, ha nem.
Pár perc után eszmélt csak rá, hogy ég a villany. A mennyezetre bámult. Hatalmas lámpákat látott, amelyek vakítóan világítottak. Rádöbbent, hogy nem otthon van.
Tompának és erőtlennek érezte magát, és a szeme is fájt a fénytől, de megpróbált felkelni. Ekkor vette csak észre, hogy a karjai le vannak szíjazva és egy kórteremhez hasonló helyiségben van, de tudta, hogy nem az. Olyan volt a berendezés, amelyet még azelőtt soha nem látott. Nem ismerte azokat az eszközöket sem, amelyeket itt-ott látott. Nagyon megijedt. Nem értette, mi történik, nem értette, hol van. Talán még mindig álmodik? Megint elájult a rémülettől.
-Beadtad az alanynak a koncentrátumot?
-Igen, uram.
-Rendben, akkor most kösd be az infúziót, te meg, Ernő, készítsd elő a másik szobát. Ha minden rendben megy, már ma áthelyezzük oda.
-Igen, uram.
-Igen, uram.
Gizike erre ébredt fel újra. Különösebben érezte magát, mint mielőtt elájult. Kinyitotta a szemeit. Most már biztos volt benne, hogy álmodik vagy hallucinál. Látott valakit maga mellett. Nem ember volt. Mégsem félt. Nem tudta felfogni, miért. Igazából gondolkozni sem tudott. A lény egyszercsak megszólalt, emberi nyelven, az anyanyelvén:
- Üdvözlöm, kedves Gizike. Talán nem fog most mindent megérteni, amit mondok, de idővel minden világos lesz. Ön most 2150-ben van. Mi a Marsról jöttünk ide. Néhány évtizede volt szerencsénk együtt dolgozni a kedves volt férjével, utólag is csókoltatja Önt. Ő már nem él. Ahogy már Ön sem, itt a jövőben. Az, hogy most mégis itt van, az időutazás felfedezésének érdeme. Ön szerencsés kiválasztottjaink egyike, és az első emberi lények között vesz részt kísérletünkben a robot-technológia létrehozásában, amely lassan a végső fázisba lép, és hamarosan egy egészen új társadalmat köszönthetünk az Univerzumban. Korábbi időutazásai is-melyet Ön álomként élt meg-kísérletünk részei voltak, melyben teszteltük többek között az Ön kompetenciáit és az állóképességét.
- Ezt nem hiszem el.-fakadt ki Gizike sírva.- Ha ez igaz...hogy tehetik ezt velem? Ehhez nincs joguk! Saját tudattal rendelkező emberi lény vagyok, nem tettem semmit, hagyjanak békén! Engedjenek el!
- Hölgyem, ne olyan hevesen. Nyugodjon meg, kérem. Fel voltam készülve arra, hogy mit fog mondani, mivel nincs tisztában a jelenlegi világban lévő helyzettel és az érvényben lévő törvényekkel, amelyeket mi hozunk.
-Tessék. -a lény elővett valamilyen kis méretű elektronikus tárgyat, amelyet megnyomva a levegőben megjelent egy képernyő.- Itt van a X*867536363*<<< jelű dokumentum, érvényesítve a Univerzumbeli Főhatóság Földi Székhelyének Hivatala által is. Ennek értelmében a Főlaboratóriumban dolgozó tudósok, amelyeknek a vezetője én vagyok, fel vannak arra hatalmazva, hogy az emberi lényeket a tudományos kiválasztás elve alapján saját beleegyezésük nélkül a szociális jólét érdekében megvalósuló kísérletek és az azok alapján történő fejlesztés céljából felhasználják.
- Lehetetlen. -mondta Gizike elhaló hangon.
Szeretett volna ordítani, de nem tudott. Szeretett volna tovább sírni, de már azt sem tudott. Sokáig bámult maga elé szótlanul, majd halvány mosoly jelent meg fakó, jellegtelen arcán. Mielőtt a nyugtató hatni kezdett, arra gondolt, hogy megértette. Megértette, hogy ő ezért született meg. És hogy egész életében nem történhetett volna vele nagyszerűbb dolog.
A lény elindult kifelé. Az átlátszó ajtó kinyílt előtte, de ő félig visszafordult és együttérzően megszólalt:
-Magából kiváló robot lesz, Gizike.
Majd kilépett és eltűnt az ajtó mögött.
2012. november 18., vasárnap
Mr. Halál
-0 fok. Éppen kellemes idő egy kis újságolvasásra a reggeli kávéhoz-gondolta Mr. Halál és hanyag mozdulattal vágta le maga mellé fekete aktatáskáját. Tavaly október volt. A kedvenc kávézója előtt ült. Mióta a környékre költözött, mindig itt kezdte a napját. Tél közeledett már, és igencsak hideg volt odakinn, de őt ez egyáltalán nem zavarta, sőt, elmondása szerint kedvelte is, mert így jobban tudott koncentrálni. Kizárólag gazdasági lapokat olvasott, abból is csak a legnívósabbakat. Különös figyelmet fordított rá, hogy folyamatosan naprakész legyen egyaránt a hazai és nemzetközi helyzettel. Már csak a munkájából adódóan is. Tudniillik biztosítási ügynök volt. A kezdetek kezdete óta ezzel foglalkozott, mióta két munkáltatója, a Nagy Öreg és társai Kft., illetve a Kárhozott lelkek Zrt. egymással szerződve őt a Földre küldte. Imádta a hivatását, és miután az emberek között élt, neki is emberi létformát volt szükséges gyakorolnia, amit szintén hamar megszeretett, főleg, hogy neki járt az a néhány extra, ami a halandóknak nem. Mindemellett rendkívüli mértékben azonosult a földi léttel, amelyet nagy mókának tartott. Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy abszolút versenyképes bérrel büszkélkedhetett, szóval nem volt oka panaszra. Mégis mondogatta időnként:
- Ez a mocskos kapitalizmus...
Nem mintha a szocializmust, vagy bármi mást preferált volna annak idején. Ezt is csak az emberektől tanulta el: mindig az aktuális rendszert kell szidni. (Egyébként leginkább az anarchistákkal szimpatizált.) Ettől eltekintve azonban Mr. Halál békésen éldegélt és vette el az emberek életét.
- Ez a mocskos kapitalizmus...
Nem mintha a szocializmust, vagy bármi mást preferált volna annak idején. Ezt is csak az emberektől tanulta el: mindig az aktuális rendszert kell szidni. (Egyébként leginkább az anarchistákkal szimpatizált.) Ettől eltekintve azonban Mr. Halál békésen éldegélt és vette el az emberek életét.
Természetesen az emberek nem tudhatták, hogy ő Mr. Halál, így egy számukra sokallta pozitívabb és szokványosabb csengésű nevet használt, ami a Thomas Smith volt. Ügyfélkörét időről időre szorgalmasan bővítette. Egy-egy új személyt általában akkor keresett fel, ha legfeljebb 10 éve volt még hátra. Kiváló munkaerő volt, de humánus. Nem akart túl korán zavarni. Ellenállhatatlan karizmája, no és persze semmilyen átlagos, földi biztosítóval össze nem hasonlítható ajánlatai nem okoztak túl sok "fejfájást" arra nézve, hogy az illető megköti a szerződést vagy sem. Persze, hogy megköti. Az embernek a dohány a lényeg. Megkapja. A Főnököknek a lélek kell. Megkapják. Hogy melyikük, azt a halandó életének mérlege dönti el. Elviekben. Gyakorlatokban Mr. Halál hallott már pletykákat hogy ez bizony korántsem ilyen könnyen működik, ugyanis rendre viszályok dúlnak az ilyen-olyan bűnös, de még megmenthető, illetve a nem bűnös, de még élete utolsó pillanatában is kísérthető alapanyagokért. Azonban ők is tudják, hogy a viszály állandó jelleggel mérhetetlenül derogáló, így alkalmanként kompromisszumokba kényszerülnek. Egyszóval, ha éppen nincs háború, alkudozás folyik. Még a holtakkal is. Az ilyen ügyeket viszont a legdiszkrétebb körülmények között intézik el. Ha egy beavatott nem ennek megfelelően jár el, azt likvidálják. Ennek folytán Mr. Halál hamar megértette, miért is volt olyan a Föld, amilyen.
Jól szórakozott.
Azon különösképp, mekkora tekintélye volt. Mekkora misztérium lengte körül a lényét, mekkora homály borította be tetteit. Beszéltek róla. Féltek tőle. Egyesek meg rajongtak érte. Mennyi nő rajongott érte! Megálmodták, megfestették, róla írtak verseket, regényeket. Az elcsépeltségig. A divatos közhelyig. Felháborító.
-Bezzeg, ha egyszer bekopognék az ajtótokon.-gondolta egyszer vigyorogva.
Ugyanakkor gyűlölte, hogy nem használhatta ki teljeskörűen hatalmát, hiszen nem fedhette fel kilétét. Ami viszont a nőket illeti, jutott neki elég így is, hiszen megtapasztalhatott mindent, ami emberi, és szerencsére a Főnökök megnyerő külsővel ruházták fel, amihez párosult az eredeti valójához tartozó végzetes kisugárzás.
Irigylésre méltó. Volt.
És mindennek lőttek év elején. A Nagy Öreg megint csúnyán összerúgta a port az Elkárhozott lelkek Zrt. főigazgatójával, ifj. Lucifer Kamuferrel, aminek széles körben eszközölt létszámleépítés lett a vége, melynek következtében Mr. Halált is kirúgták, mivel eredetileg a Nagy Öreg vette fel, de Lucifer talált egy személyt, aki kevesebbért dolgozik. Mi tagadás, a Nagy Öreg mindent összevetve nem sokat ellenkezett az ügyben. Így történt, hogy néhai Mr. Halál egyik napról a másikra megszűnt Mr. Halálnak lenni és munkanélküli segélyen tengődve folytatta tovább emberi létét Thomas Smith néven. Gyorsan megöregedett, mint egy halandó, nem volt már menő. -Ez a mocskos kapitalizmus...-mormolta magában gyakran azóta is, nagyobb bosszúsággal, mint korábban bármikor.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)