Éjfél...öt gyertya ég még az ablak peremén
Termében jázminillat, asztalán serlegbe töltött vér
Kandallójában ropogó fa haldoklik a tűz markában
Halkan nyüszít a láncra vert lény önnön valójában
...-miért lázadsz még, elfeledett fél?-kiált a szörnyeteg ajka
Nem állhatja, tengerként háborgó haragját menten felkorbácsolja
Hiába üvölt nagy dühében, átkozódik, a nimfa-hang nem tántorít
Felhasítja lüktető kalitkáját, s oda újra kéjesen belopózik
Kígyóként szövi körül hosszú ujjaival a rácsokat, s nem engedi
A húsba temetett fényes követ kiragadja, hajának fürtjeibe öleli
Szédeleg a szörny fájdalmában, friss sebek szakadnak föl benne sorban
Szemfogai vadul csillognak a félhomályban, vörös szemei szikrákat szórnak
-Nem adom a követ, pusztulj belőlem!-ordítja kétségbeesve, sírva
Majd tántorogva rogyik le a földre, a szenvedéstől elalélva
Látomások gyötrik, gyilkos lidércek, régi emlékek
-Soha többet!-suttogja utolsó szufláját lehelve rekedten
-Hagyj engem, kérlek!
...egy éles villámlás, és öntudatlanságba vész minden lélegzet.
Éjfél...öt gyertya tegnapi dermedt csonkja az ablak peremén
A teremben aszott hullaszag, az asztalon megalvadt vér
A kandallóban hamu, a tűz elaludt?-mintha az imént pislákolt volna még...
Nem nyüszít már semmi, itt már nincs senki
Csak egy halott szörnyeteg förtelmes teteme,
Kit halhatatlannak hittek, de a legborzalmasabb végzett vele, ami csak létezhet:
saját magából kitaszított kísértet-lelke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése