Arcélek

"The end of laughter and soft lies. The end of nights we tried to die." /The doors-The end/

Sáros, összeragadt faleveleken lépkedve sietett végig a járdán. Reggel óta nem takarították le. Köd borította be az utcát, és csípős hideg volt. Dániel mégse bánta. Kesztyű nélkül indult el otthonról, kezei jéggé fagytak, mire a kávézóhoz ért. Kényelmes ember volt, nem szívesen gyalogolt sokat, kivéve, ha a kedvenc helyére ment. Ez-nem kis bánatára-egy teljes utcával lejjebb volt, mint a lakása. Persze nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: időnként inkább kocsijába ült. Fekete volt. Könnyed, letisztult és gyors.
Most viszont nem. Sétálni akart és fázni. Mint az az öreg néni, akit tegnap látott az üzlet előtt hajnalban.
Vacogott és várt, hogy kinyissanak. Dániel részvéttel figyelte a kocsiból, a lámpa előtt várva. Általában nem nagyon hatják meg az egyszerű városlakók, főleg ha idősekről van szó. Maga se értette, de ezt az öreg hölgyet elmélázva figyelte. Talán Halottak napja miatt. Talán eszébe jutott a nagymamája, hogy ki kellene menni a temetőbe. Meg minden. Mindegy. Zöld fény villant szeme sarkában. És megnyomta a gázt. Igyekeznie kellett, késő volt már. Az öreg hölgynek túl korán.

Kakukkfészek-ez volt a hely neve, ahova belépett. A kávézó, amiért gyalogolni érdemes. Ismerős arcot pillantott meg és elmosolyodott. János volt az, régi barátja. És kollégája. Az asztalához ment és leült, mire a férfi megszólalt:
-Szarabbul nézel ki, mint múltkor. Mit csináltál az este?
-Kösz, bébi. Örökké imádlak. De most inkább nyald ki a seggem.
- Most komolyan, Dani. Kész van már az új csaj anyaga? -János arcáról eltűnt az addigi derü és komolyan meredt Dánielre.
- Nincs.
-Mi az, hogy nincs? Bazmeg, ezt nem hiszem el. Te is tudod, ha holnap reggelre nem lesz a Fémes asztalán, mindkettőnknek lőttek.
- Dehogy lőttek. Túlreagálod a dolgot. Már megint be vagy feszülve, gyere, igyunk meg egy körtét.
- A rohadt életbe! Hogy te soha semmit nem veszel komolyan. Ezzel most kurva nagyot kaszálhatnánk, de ha nem csináljuk meg, akkor kitesznek a buliból, érted?
-Nem érdekel, Jancsi. Így sincs okom panaszra mostanában. És neked sem, szerencsére. Tényleg nem értem, mit rinyálsz ezen annyit. Fémes meg az új kis pártfogolt pinája le van szarva. Reménytelen a csaj, érted? Semmit nem lehet vele kezdeni. Nem voltál ott múltkor a stúdióban. Az egész napot végigszenvedtük, lófaszért. A képek, komolyan mondom, a nullával egyenlőek. Még akkor is jobbak lennének, ha egy nagy büdös feketeség lenne az egész.
-Bazmeg...
-Ne bazmegezz itt nekem. Te is jól tudod, Jancsikám. Nehogy azt hidd, hogy nem dolgoztam velük. Tegnap órákig szöszmötöltem rajtuk, de hát apám, a szarból nem lehet várat építeni. Ezt ha egy fotós nem tudja, nem tudja senki sem.
-Oké, Dani. Én ezt értem. Láttam a csajt, tudom, miről beszélsz. Nem a te kezedhez való modell, nem jó alapanyag. Kiégett, üres. Tudjuk, miért van itt. Azt nem értem, Fémes mit lát benne, mert azért valljuk be, az öregnekek is van némi érzéke a dolgokhoz. De ez...botrányos.
-Ugyan. Az üzlet az üzlet. És Fémes az üzletben mindig korrekt. Mi botrányos egy mély torokban?-kérdezi Dániel mire János nevetni kezd. A kávézóból közben egyre több ember szállingózik kifelé.
-Az a te bajod, Dani, hogy túl válogatós vagy. A meló meló bazmeg, főleg, ha megfizetik. Én elhiszem, hogy megteheted azt, amit, sztár vagy, profi vagy, kapkodnak érted. Nehogy azt hidd, hogy irigyellek, öregem, tudod, hogy nekem sem megy rosszul a szekér. De a fotózás soha nem ment, a marketingbe meg nem lehet sztárnak lenni. De ebbe a projektbe együtt szálltunk bele, és nagy lové van benne. Nem teheted ezt meg velem.
-Oké, bazmeg, csak ne nyávogj itt nekem, mint egy hülye picsa. Holnapra megcsinálom, amúgy sem hagytam volna annyiban. Ha egyszer már valamit elkezdek, be is fejezem. De erre nem leszek büszke.
-Nem a te hibád. Ne szívd mellre. Te maximalista állat.
Órákkal később részegen tántorogtak ki az ajtón. Ők voltak az utolsó vendégek.

Másnap. Ugyanott. 21 óra 13 perc. Dániel bevitte a portfoliót Fémeshez. Rühelli Fémest. Fémes ridegen fogadta. Rühelli Dánielt. De tisztában van bele, hogy jobb szakembert keresve se találna. Ami nála annyit jelent: keresettebb fotóművészt a környéken, akinek neve garancia a pénzre: keresve se találna.
A fotókért megőrültek. A lány 17 éves üde, bájos teremtés. Újdonság a piacon. Talán már maga sem tudja honnan jött, a belé nyomott speed-, és kokómennyiségtől elhomályosult emlékezete már nem kutatja, ki volt a családja, vagy a szerelme, akitől egy pláza hátsó bejáratánál egyszer csak elszakították és bedobták egy sötétített ablakú Mercibe.

Dániel egykedvűen üldögélt a pultnál egy pohár whiskyvel. Nem volt jó napja. Régóta nem volt jó napja. Eszébe jut a volt felesége. Tegnap volt a születésnapja, és nem ő hívta fel. Minden évben felhívja a születésnapján. 5 éve. A nő azóta újra férjhez ment. Dániel nem tervez több házasságot, azóta is egyedül él. Korábban, miután az elfogyasztott vaginák egy hétre jutó száma meghaladta a tízet, elgondolkozott rajta, hogy nem ártana diétázni. Így drasztikus csökkentést hajtott végre, öt maradt. Majd kettő. Végül egy. Havonta.
-Haza kellene már mennem valahogy.-gondolta. De nehezére esett volna elindulni.
Mindig itt itta le magát a legszívesebben.

Mezítláb

a suttogásodban elvesznek a szavak.
amit hallok, csak a nedves lihegésed.
arrébb löklek, hogy tudd, undorodom tőled.

a homályban, odakint sikítanak a fények
a Holdat félszegen bámulom a piszkos ablakon át
a te arcodra viszont már emlékezni sem tudok.

émelyít a forróság, kapkodom a levegőt
hallgatok és forgolódom, köhögök
és bámulok a sápadt pirkadatba.

szégyen!
gyalázat!
kiabálok, hangom reked, s fejem zúgja
lelkem viharát.

ó, igen, giccs a köbön, felejtsd el, komám
mert nincs lélek, szív sem, nem adtak
hazug vagyok, felkötnek hajnalban.

nem kérek kegyelmet, ez itt a jég dala
megfagyok, széttörök. valaki imáid füleli,
de a szilánkok felsértik fáradt talpadat.

Embrióvér

szemednek egykedvű derűjében
néz rám vissza, hunyorog
a kíváncsi Isten.

én már vak voltam mikor
szólt a duda s csörömpölt
el mellettem a villamos.

leárazva vettem boldogságot
hát vittem haza este biciklin
és mentem és kiabáltam otthon.

"megjöttem, hoztam örömet, kedves!
...öltözz fel, hát nem szégyelled magad!
ég a villany, az egész ház tiszta retek

a fogkefémet,kértem, ne használd
s mondtam, tőled aludni nem tudok.
nagy kérés tán, hogy fogd be a pofád?"

megfonnyadt a spájzban a 'szííívem'
míg játszottam a hattyút meg a halált
szomorú ez a kedd, meddő a szerelem.

szerdán lenn a játszótéren ülök a padon
tán cukros néninek hisznek az anyukák
míg könnyeimet a szél fújja hallgatagon.

apokrif olvasmányok, cigarettafüst
rúzsfoltos száddal ne csókolj, kérlek!
de szeretném, hogy arcomat megüsd.

ahogy elszáll a nyár, fejemben úgy
omlanak az emlékek, mint sárga fényképek
ha elmosódnak, s kézfejemre vér hull.

ez a vércsepp az el nem énekelt dalé,
az esztelen szenvedély bűndiadaláé
a százszor kimosott-szakadt szennyesé.

szemednek egykedvű derűjében
néz rám vissza, sír egymaga
a szülő Isten.

már vak vagyok, s mikor
éjjel felriaszt a nemlét,
hallgatom a körúton a villamost.

Higgyél

egy emberben,

s már hamvad a kegy
míg mállik a jóhiszem
roppan könnyű csontod
a padkán, hurcolt poraid
szállnak el.

higgyél egy istenben,

s integet a vörös határ,
a tölgyek alja megremeg.
bátraké a foszlott zászló,
diadalt ül még a félelem:
tagadd le.

vagy ne higgy semmiben,

állj meg alant vigyázzba
szemközt a valósággal
némán tűrve remélj
és remélve tűrj:
életet.

Anglia

halvány a lámpafény az olvasáshoz,
égőt cserélni nincs pénzem,
megdagadt az arcom a széltől,
gyenge vagyok egészen.
láttam ma magam egy kirakatüvegben
aztán az út másik oldalára néztem át,
ott is én voltam, bámultam vissza rám.
megfordultam, s bementem a postára,
feladtam az üdvözletet a papának.
beteg szegény, húgom ápolja
nem volt már hely a kórházban.
megírtam azt is, a minap utazom
el a világ másik oldalába, többet
keresni, s küldök majd mindig haza
csomagot, s elhagyatva, reszketve
izzadom a sorokat a levélpapírra
idegenek a betűk, árvák a szavak.

Másodpercek

Miután bejártuk szinte az egész országot, Bryggenben, a kis történelmi városkában horgonyoztunk még le néhány napra, hazaindulás előtt. Én szerettem volna, ha csak úgy menet közben döntjük el, visszafelé hol szállunk meg, mint ahogy általában máskor is ahogy esik úgy puffan módra járok el az életemben. Ez van, soha nem fogok ahhoz eléggé felnőni, hogy a dolgok ezen állása visszavonhatatlanul és maradéktalanul megváltozzon. Nem mintha meg kellene, hogy. Szerintem, persze. István viszont ragaszkodott hozzá, hogy ide jöjjünk és már jó előre lefoglalta a szállást. Utólag ezt én sem bántam, megérkezvén ugyanis, ahogy beleszippantottam a levegőbe és megsimogatta az orrom a friss hegyi illat és a tenger sós aromájának egyvelege, rögtön tudtam, hogy pontosan ez az a hely, ahol most lennem kell. 

Reggel kilenc. Lennn a kávézóban szürcsöljük a kávét. Előttünk a kikötő.
- Van még egy kis köd. Tök jó, hogy csak félig látszanak a hajók a vízben. Mintha egy elátkozott kísértetvárosban lennénk.- jegyezte meg István.

Hangjában derüs jókedv csengett és lágy mosoly. Imádtam, hogy olyan kifejező hangja volt. És megnyugtató. És erotikus.
- Ki tudja. A középkori kereskedők talán még mindig kutatnak az ezüstjök után. És éjfélkor meglátogatnak minket is. -válaszoltam.
- Akkor majd szólj, hogy ha kopognak az ajtón, hogy még időben felvegyem az öltönyöm. Mégsem nyithatok nekik ajót egy szál gatyában.
- Na igen, semmi esetre se hozzuk ki a gyufát náluk.
Csend.
1, 2  és 3.
- Vááááááááá!- ordította István, miközben mellettem termett és megszorította a vállamat.
-Jézusom, ezt ne csináld még egyszer! Komolyan mondom, megijedtem.
-Persze, kamuzol. Csak azért mondod, hogy elhiggyem, milyen félelmetes vagyok.
- Hát az lehet hogy akkor is ezt mondanám, ha nem ijedtem volna meg, de mivel erről jelen esetben nincs szó, így tárgytalan a felvetésed.
- Te kis huncut. - vetette oda István nevetve, és magához ölelt.
Csend.
1, 2, 3,4, 5, 6, 7, 8, 9 ................

A köd felszálllt. Meleg napfény árasztotta be a tenger felszínét, kéken csillogott az ég.
Belül.

Másnap felkerekedtünk, hogy hegyet másszunk. Hátizsákkal meg minden jóval felszerelve lépegettünk az egyre meredekebb felszínen. Az út kanyargós volt és kavicsos, kitűnő és kimerítő kihívásnak ígérkezett, vagyis mintha nekem találták volna ki. Miért vonzódom a lehetetlenhez ennyire? És miért van az, hogy vannak emberek, akik nem? Érthetetlen a világ. Ezért olyan izgalmas, hiszen gondolhatsz bármit. Nem az alkotott ítélet a fontos, hanem az átélt élmény.

Én mentem elől. István hátulról fedezett, arra az esetre, ha valami történne. Lassacskán már-már felértünk. Jó ideig nem szóltunk semmit, csak hallgattuk lépteink ropogását, egymás remegő lélegzését.

- Aladár vajon most mit csinálhat otthon? Ő is biztosan szívesen tartana velünk.
- Aladár?? Édesem, ezt te se gondolhatod ilyen ünnepélyesen komolyan. Szerintem most is épp a mama szófáját teríti be az egész löttyedt teste és a lóbőrt húzza.
- Na ne legyél már ilyen undok. Most igenis ráfér a pihi. Múltkor úgy megkergette a Sanyi bá' kutyája. Azt a dögöt is, hogy miért nem tudja néha bezárni...
- Nahát, jól hallottam?? A nejem dögnek nevezett egy kutyát? Méghozzá a hurutos Sanyi bá' kutyáját?
- Menj már. Csak Aladárkát próbálom védeni. Tudod, ez valahogy úgy lehet, mint mikor valaki szereti a gyerekeket. És ha a gyereked először suliba megy akkor örülsz hogy hú, de megnőtt már és végre ő is együtt tanulhat a többi aranyos gyerekkel. De ha a gyereked kap egy maflást egy társától, akkor te mész és megcibálod az anyukája haját, nem különben ő.
- Igen, édesem, szerintem sincs  itt az ideje még, hogy gyerekünk legyen.
- Hülyeeee!- kiabáltam műhisztériával, félig hátrafordultam és gyengéden meglöktem Istvánt.
A következő pillanatban egy puffanást hallottam magam mögött és roppanásokat, ahogy apró ágak széttörnek.

-István! István! Jól vagy......István! Hol vaagy?
Csend.
1,2,3, 4, 5, 6, 7,8, 9..................

Sokáig kiabáltam, hasztalan. Elindultam lefelé, futottam, Jó néhányszor elestem közben és a bokám megrándult,  horzsolásokat is szereztem, de nem törődtem vele. Végül megálltam és leültem egy fa tövében, zokogni kezdtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Fagyos remegés rázta a testemet, rettegtem mint egy űzött vad. Az arcomhoz emeltem a kezemet. Meleg nedvességet éreztem. Valószínűleg egy vastagabb faág lehetett. Észre se vettem.
Nem tudom meddig ültem ott. Hány percet, hány órát, csak azt tudom, hogy egyszercsak rámtört az álom a kimerültségemben.

-Emlékszel, mikor az állomáson voltunk? És hogy mit mondtál?
- Persze, hogy emlékszem. Azt mondtam, nem ígérhetem, hogy mindig veled maradok.
- "...csak addig, ameddig bennem élsz. És én benned."

- Hé, édes, nem azért de szerintem az ágyban kényelmesebb lenne. Jó, tudom, annyira nem egy nagy eresztés az a panzió, meg hogy szereted az extrém helyzeteket, de azt mondom menjünk haza és vegyünk egy forró fürdőt.
- Istváán, ....te vagy az??-eszméltem fel és alig hittem, hogy felébredtem.
- Miért, zavarok?
- Hülyeeee.
- Na, ne kezdd ezt megint.
- De mi történt veled, hol voltál? Megsérültél? Azt hittem, meghalok a kétségbeeséstől.
- Semmi komoly. Fenn kicsit nagy lendületet vettél, nem nagyon tudtam vele lépést tartani. Lehemperegtem pár métert, kicsit bevertem a fejem, aztán megálltam valami bokorban és aludtam asszem, én is egy keveset.- mondta, miközben az arcomat simogatta.- Na, és te hogy vagy?
- Azt hiszem, minden rendben. Most már. -mosolyogtam rá.
- Legközelebb, ha valami hasonló történik, ne mozdulj el onnan, ahol vagy. Tudom, hogy nagy kérés, de légyszi. Csak várj meg. És én jövök.
- Tudom.- suttogtam.
- Van itt neked ám valami. Add a kezed....hopp, vigyázz csak óvatosan.- mondta István, majd valamit előhámozott a pólójából, amit korábban levett.
- Mi ez? Úristen, ez egy sün?? Mit keres nálad egy sün? Jaaaj, de aranyos.
- Ott találtam magam mellett nem messsze, a bokornál. Szegénykével valami nem stimmel. Lehet, hogy elrontotta a gyomrát. Mit gondolsz, szerinted meg tudjuk gyógyítani?
- Biztosan meg tudjuk gyógyítani.- vágtam rá vigyorogva.
- Akkor indulhatunk is.
- Merre van a varázspálcád, édes? Még azt is fennhagytad?
- Szerinted? Eldobtam út közben, túl sietős volt.
- Úgyis kellett volna már vennünk egy újat. Kérdés, hogy Bryggenben vajon lehet-e fehér botot kapni?
- Nemtom, de max faragunk egyet valamelyik ágból, és ráírjuk, hogy "WHITE".
- Ez mekkora nagy ötlet!
- Nekem mindig nagy ötleteim vannak. -mosolyogtam Istvánra. István megfogta a kezemet, és megölelt.
Csend.
1,2,3,4,5,6,7,8,9................................

Ráérősen, kicsit fáradtan, itt-ott kicsit véresen sétáltunk le Bryggen egy kis hegyéről. Amint beértünk a panzióba, vettünk egy forró fürdőt. Még maradtunk aztán pár napot, de a hegyet nem próbáltuk meg megmászni még egyszer. Beleszívtam a levegőbe és elképzeltem, milyen lehet odafenn.
Csodaszép volt.