szemednek egykedvű derűjében
néz rám vissza, hunyorog
a kíváncsi Isten.
én már vak voltam mikor
szólt a duda s csörömpölt
el mellettem a villamos.
leárazva vettem boldogságot
hát vittem haza este biciklin
és mentem és kiabáltam otthon.
"megjöttem, hoztam örömet, kedves!
...öltözz fel, hát nem szégyelled magad!
ég a villany, az egész ház tiszta retek
a fogkefémet,kértem, ne használd
s mondtam, tőled aludni nem tudok.
nagy kérés tán, hogy fogd be a pofád?"
megfonnyadt a spájzban a 'szííívem'
míg játszottam a hattyút meg a halált
szomorú ez a kedd, meddő a szerelem.
szerdán lenn a játszótéren ülök a padon
tán cukros néninek hisznek az anyukák
míg könnyeimet a szél fújja hallgatagon.
apokrif olvasmányok, cigarettafüst
rúzsfoltos száddal ne csókolj, kérlek!
de szeretném, hogy arcomat megüsd.
ahogy elszáll a nyár, fejemben úgy
omlanak az emlékek, mint sárga fényképek
ha elmosódnak, s kézfejemre vér hull.
ez a vércsepp az el nem énekelt dalé,
az esztelen szenvedély bűndiadaláé
a százszor kimosott-szakadt szennyesé.
szemednek egykedvű derűjében
néz rám vissza, sír egymaga
a szülő Isten.
már vak vagyok, s mikor
éjjel felriaszt a nemlét,
hallgatom a körúton a villamost.
