Reggel kilenc. Lennn a kávézóban szürcsöljük a kávét. Előttünk a kikötő.
- Van még egy kis köd. Tök jó, hogy csak félig látszanak a hajók a vízben. Mintha egy elátkozott kísértetvárosban lennénk.- jegyezte meg István.
Hangjában derüs jókedv csengett és lágy mosoly. Imádtam, hogy olyan kifejező hangja volt. És megnyugtató. És erotikus.
- Ki tudja. A középkori kereskedők talán még mindig kutatnak az ezüstjök után. És éjfélkor meglátogatnak minket is. -válaszoltam.
- Akkor majd szólj, hogy ha kopognak az ajtón, hogy még időben felvegyem az öltönyöm. Mégsem nyithatok nekik ajót egy szál gatyában.
- Na igen, semmi esetre se hozzuk ki a gyufát náluk.
Csend.
1, 2 és 3.
- Vááááááááá!- ordította István, miközben mellettem termett és megszorította a vállamat.
-Jézusom, ezt ne csináld még egyszer! Komolyan mondom, megijedtem.
-Persze, kamuzol. Csak azért mondod, hogy elhiggyem, milyen félelmetes vagyok.
- Hát az lehet hogy akkor is ezt mondanám, ha nem ijedtem volna meg, de mivel erről jelen esetben nincs szó, így tárgytalan a felvetésed.
- Te kis huncut. - vetette oda István nevetve, és magához ölelt.
Csend.
1, 2, 3,4, 5, 6, 7, 8, 9 ................
A köd felszálllt. Meleg napfény árasztotta be a tenger felszínét, kéken csillogott az ég.
Belül.
Másnap felkerekedtünk, hogy hegyet másszunk. Hátizsákkal meg minden jóval felszerelve lépegettünk az egyre meredekebb felszínen. Az út kanyargós volt és kavicsos, kitűnő és kimerítő kihívásnak ígérkezett, vagyis mintha nekem találták volna ki. Miért vonzódom a lehetetlenhez ennyire? És miért van az, hogy vannak emberek, akik nem? Érthetetlen a világ. Ezért olyan izgalmas, hiszen gondolhatsz bármit. Nem az alkotott ítélet a fontos, hanem az átélt élmény.
Én mentem elől. István hátulról fedezett, arra az esetre, ha valami történne. Lassacskán már-már felértünk. Jó ideig nem szóltunk semmit, csak hallgattuk lépteink ropogását, egymás remegő lélegzését.
- Aladár vajon most mit csinálhat otthon? Ő is biztosan szívesen tartana velünk.
- Aladár?? Édesem, ezt te se gondolhatod ilyen ünnepélyesen komolyan. Szerintem most is épp a mama szófáját teríti be az egész löttyedt teste és a lóbőrt húzza.
- Na ne legyél már ilyen undok. Most igenis ráfér a pihi. Múltkor úgy megkergette a Sanyi bá' kutyája. Azt a dögöt is, hogy miért nem tudja néha bezárni...
- Nahát, jól hallottam?? A nejem dögnek nevezett egy kutyát? Méghozzá a hurutos Sanyi bá' kutyáját?
- Menj már. Csak Aladárkát próbálom védeni. Tudod, ez valahogy úgy lehet, mint mikor valaki szereti a gyerekeket. És ha a gyereked először suliba megy akkor örülsz hogy hú, de megnőtt már és végre ő is együtt tanulhat a többi aranyos gyerekkel. De ha a gyereked kap egy maflást egy társától, akkor te mész és megcibálod az anyukája haját, nem különben ő.
- Igen, édesem, szerintem sincs itt az ideje még, hogy gyerekünk legyen.
- Hülyeeee!- kiabáltam műhisztériával, félig hátrafordultam és gyengéden meglöktem Istvánt.
A következő pillanatban egy puffanást hallottam magam mögött és roppanásokat, ahogy apró ágak széttörnek.
-István! István! Jól vagy......István! Hol vaagy?
Csend.
1,2,3, 4, 5, 6, 7,8, 9..................
Sokáig kiabáltam, hasztalan. Elindultam lefelé, futottam, Jó néhányszor elestem közben és a bokám megrándult, horzsolásokat is szereztem, de nem törődtem vele. Végül megálltam és leültem egy fa tövében, zokogni kezdtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Fagyos remegés rázta a testemet, rettegtem mint egy űzött vad. Az arcomhoz emeltem a kezemet. Meleg nedvességet éreztem. Valószínűleg egy vastagabb faág lehetett. Észre se vettem.
Nem tudom meddig ültem ott. Hány percet, hány órát, csak azt tudom, hogy egyszercsak rámtört az álom a kimerültségemben.
-Emlékszel, mikor az állomáson voltunk? És hogy mit mondtál?
- Persze, hogy emlékszem. Azt mondtam, nem ígérhetem, hogy mindig veled maradok.
- "...csak addig, ameddig bennem élsz. És én benned."
- Hé, édes, nem azért de szerintem az ágyban kényelmesebb lenne. Jó, tudom, annyira nem egy nagy eresztés az a panzió, meg hogy szereted az extrém helyzeteket, de azt mondom menjünk haza és vegyünk egy forró fürdőt.
- Istváán, ....te vagy az??-eszméltem fel és alig hittem, hogy felébredtem.
- Miért, zavarok?
- Hülyeeee.
- Na, ne kezdd ezt megint.
- De mi történt veled, hol voltál? Megsérültél? Azt hittem, meghalok a kétségbeeséstől.
- Semmi komoly. Fenn kicsit nagy lendületet vettél, nem nagyon tudtam vele lépést tartani. Lehemperegtem pár métert, kicsit bevertem a fejem, aztán megálltam valami bokorban és aludtam asszem, én is egy keveset.- mondta, miközben az arcomat simogatta.- Na, és te hogy vagy?
- Azt hiszem, minden rendben. Most már. -mosolyogtam rá.
- Legközelebb, ha valami hasonló történik, ne mozdulj el onnan, ahol vagy. Tudom, hogy nagy kérés, de légyszi. Csak várj meg. És én jövök.
- Tudom.- suttogtam.
- Van itt neked ám valami. Add a kezed....hopp, vigyázz csak óvatosan.- mondta István, majd valamit előhámozott a pólójából, amit korábban levett.
- Mi ez? Úristen, ez egy sün?? Mit keres nálad egy sün? Jaaaj, de aranyos.
- Ott találtam magam mellett nem messsze, a bokornál. Szegénykével valami nem stimmel. Lehet, hogy elrontotta a gyomrát. Mit gondolsz, szerinted meg tudjuk gyógyítani?
- Biztosan meg tudjuk gyógyítani.- vágtam rá vigyorogva.
- Akkor indulhatunk is.
- Merre van a varázspálcád, édes? Még azt is fennhagytad?
- Szerinted? Eldobtam út közben, túl sietős volt.
- Úgyis kellett volna már vennünk egy újat. Kérdés, hogy Bryggenben vajon lehet-e fehér botot kapni?
- Nemtom, de max faragunk egyet valamelyik ágból, és ráírjuk, hogy "WHITE".
- Ez mekkora nagy ötlet!
- Nekem mindig nagy ötleteim vannak. -mosolyogtam Istvánra. István megfogta a kezemet, és megölelt.
Csend.
1,2,3,4,5,6,7,8,9................................
Ráérősen, kicsit fáradtan, itt-ott kicsit véresen sétáltunk le Bryggen egy kis hegyéről. Amint beértünk a panzióba, vettünk egy forró fürdőt. Még maradtunk aztán pár napot, de a hegyet nem próbáltuk meg megmászni még egyszer. Beleszívtam a levegőbe és elképzeltem, milyen lehet odafenn.
Csodaszép volt.
